Depardieu és Houellebecq kúrakalandjai – kritika A terápia című filmről

Guillaume Nicloux 2014-ben készítette el a Michel Houellebecq elrablása című filmjét, és úgy tűnik, nemigen akar szabadulni a szerzőtől. Legújabb, A terápia című mozijának szintén a kortárs francia irodalom egyik legismertebb és legellentmondásosabb alakja az egyik főszereplője. A másik pedig Gérard Depardieu. A két művész önmagát alakítja: mindketten Franciaország szimbólumai és ünnepelt sztárok, akik tetteikkel, nyilatkozataikkal időről időre képesek megbotránkoztatni a társadalmat. Az írót megvádolták már nőgyűlölettel, rasszizmussal és iszlámellenességgel, pár éve pedig a Harpers magazinnak írt cikke keltett felháborodást, amelyben Donald Trumpot az egyik legnagyszerűbb amerikai elnöknek nevezte, és dicsérte a britek EU-ból való kilépésének döntését is. A színésznek Vlagyimir Putyin 2013-ban orosz állampolgárságot adományozott, aki azt készséggel el is fogadta, majd fontolóra vette nemzetisége megváltoztatását, miután méltatlan bírálatok össztüzébe került, amikor egy belga településen vásárolt ingatlant a francia adószabályok megkerülésére.

„Franciaország szégyenei” – a filmben el is hangzik ez a mondat, amelyet mindketten hallgatással és ajakbiggyesztéssel vesznek tudomásul.

A terápia a normandiai Calvados megyében, Cabourgban játszódik: a két szereplő itt találkozik egymással. Mindketten próbálják túlélni a kezeléseket és a kúra megpróbáltatásait (fagyasztást, iszappakolást, fürdetést, fájdalmas masszázst), amelyek sokkal inkább emlékeztetnek középkori inkvizíciós kínzásokra, semmint egészségjavító szolgáltatásokra. Nem könnyű ez számukra, ugyanis kötelező a szigorú diéta is, ráadásul a cigiről és a borról is le kell mondaniuk. A sokszor megalázó és kínos szituációkban a színészek csaknem teljesen pőrén mutatkoznak – vállalják a testüket: Houellebecq a csontsoványságát, Depardieu pedig a hordóhasát. De ez még nem minden: váratlan vendégek érkeznek a maffiától Michelhez, akik egy közös ismerősük eltűnéséről faggatják az írót. A rejtélyes történetről Gerard-nak is megvan a véleménye, amellyel újdonsült barátja védelmére kel.

A film vígjátéknak indul: eleinte nyugodtan dőlünk hátra, hiszen az első fél órában záporoznak a poénok, lubickolhatunk a vicces jelenetekben.

Ezt követően azonban rá kell jönnünk, hogy radikális művészfilmmel állunk szemben: a cselekmény gyakorlatilag összefoglalhatatlan. Ránk, nézőkre van bízva, hogyan interpretáljuk a látottakat. A rendező saját olvasat megteremtésére sarkall, lehetőséget ad, hogy akár a magunk életére vonatkozó következtetéseket is tegyünk. A néző kilencvenhárom percig tehát csak „alkot”: nem tudhatja biztosan, hogy tulajdonképpen mi a csuda az, amit néz, és hogy mi végre készült el egyáltalán ez az egész. Ezt ki-ki vérmérséklete szerint nevezheti hibának vagy izgalmas kihívásnak, szokatlan humorú kalandnak.

A film ereje főként az önironikus karakterekben és a történet abszurditásában rejlik, illetve abban, hogy a szereplők problémáival könnyedén tudunk azonosulni. Nicloux a társadalom és az egyén sorskérdéseit veszi górcső alá: Depardieu és Houellebecq dugi vörösbor és cigaretta mellett moralizál életről, halálról, az öregedés iránytalan vergődéséről, a test feltámadásáról, politikáról, egészségügyről, zsidó és keresztény vallásról, nőkről, szexről, bűnös múltról. Szép komótosan értekeznek, de mégis végig lekötik a figyelmet.

A borongós idő megadja a film alaphangulatát, aláhúzza az egykedvűséget, a szereplők elégedetlenségét.

A moralizálós-beszélgetős jelenetek alatt, valamint Houellebecq álomképeinél remegőre vált a kép, így fokozván a drámaiságot, a bizonytalanságot valóság és fikció között. Christophe Offenstein operatőr természetes fényeket alkalmaz, elsősorban premier plánokkal és félközelikkel dolgozik, ily módon ad dokumentumfilm-jelleget az önvallomásos szekvenciáknak – például amikor Depardieu elmeséli, hogy tizenöt évesen homoszexuális prostituált lett, és sűrűn ki is rabolta a kuncsaftjait, vagy amikor azt sorolja, hogy kikkel feküdt le a hírességek közül. A színész teljes mértékben lecsupaszodik, és nem csak átvitt értelemben. Testi-lelki kúra e játék a két szereplőnek. Depardieu ráadásul a színészetre pályája kezdetekor terápiaként tekintett: hitt abban, hogy a filmvásznon kiadhatja magából a traumáit (sokáig dadogott, képtelen volt megtanulni írni-olvasni, és gyűlölte a család intézményét, mivel az anyja nem akarta őt megszülni).

A terápia felfogható korunk karikatúrájaként is, ám fő célja a Houellebecq–Depardieu-sztereotípiák idézőjelbe tétele. Ez nem az a film, ami csak úgy átfolyik rajtunk, hanem olyan, ami napokkal később is ott motoszkál az agyunkban: szórakoztatás helyett elgondolkodtat, megfejtésre késztet. Finoman keveredik benne filozófia és költészet, sőt akár vitadrámaként is nézhető. Mi pedig még az utolsó percekben sem lehetünk biztosak abban, hogy bármit is komolyan vehetünk-e abból, amit látunk, vagy minden csak egy másfél órás hecc része.