Egy sokrétű színházi tehetség – Interjú Dino Benjaminnal

Kicsivel a színészdiploma megszerzése után bekerültél a Vígszínház társulatába, de már rendezel. Nem lett volna szerencsésebb a színészetnél maradni?

Mindig élt bennem vágy a rendezés iránt. Ennek egyszerű oka van: gyakran úgy érzem, hogy a színház közvetítőszerepét színészként és rendezőként is szeretném erősíteni. Vannak olyan darabok, amiket sokkal jobban látok rendezőként, mint színművészként. Erre jó példa a második rendezésem, a Szélvész után is szép vagy, amelyet január 22-én mutatott be a Vígszínház. A darabot Cseh Dávid dramaturg írta, és miután elolvastam, tudtam, hogy ebben előadóként nem fogok részt venni, de vonzott a történet. Éreztem, hogy rendezőként kell megfognom ezt az érzékeny és különleges művet.

Persze felmerül a kérdés, hogy mégis miért vagyok ilyen „bátor”, elvégre színészként az a dolgom, hogy eljátsszam a szerepeket, és ne azon gondolkozzak, hogyan tudnék megrendezni egy darabot… És mondhatnánk azt is, hogy van rendező szak a Színház és Filmművészeti Egyetemen, vannak szakképzett rendezők, csinálják ők a produkciókat. De nem gondolom, hogy egy színész kizárólag színész lehet, vagy hogy egy rendezőnek csak rendeznie kell. Igenis szabad kísérletezni, különösen az én esetemben, hiszen két éve szereztem meg a diplomámat, és még nagyon sokat kell tanulnom a szakmáról. Ez,

a feladatok közötti átjárás csak segít abban, hogy alaposabban megismerjem a színház világát.

Hogyan segíti a színészi munkát, ha egy színész rendezéssel is foglalkozik?

Én például így láthattam meg először teljes komplexitásában, hogyan készül egy előadás. Mi, színészek bevett séma szerint dolgozunk. Megkapjuk a szöveget, megtanuljuk, elemezzük, kidolgozzuk és végül előadjuk. Erre a folyamatra koncentrálunk, és arra, hogy a játékidő alatt jól végezzük a munkánkat. Ezzel szemben a rendező minden jelenetben egy konkrét képet vizionál, már a munka kezdeténél tudja, hogyan akarja majd befejezni a művet, mi a célja az előadással, illetve mit akar látni a színpadon. Ehhez viszont ismerni kell a színház technikai lehetőségeit és a saját igényeit is. Szerencsés vagyok, mert a mestereim arra tanítottak engem és az osztálytársaimat, hogy mindenre legyünk nyitottak, ami a színházban történik. A színészképzés alatt egymásnak fényeztünk, hangosítottunk, kellékeztünk, rendeztünk és játszottunk. Ez a gyakorlati tudás elég biztos alapot adott számomra ahhoz, hogy az egyetem után rendezzek, és valóban komplexen dolgozzam egy előadáson. Még csak fél év telt el a Szélvész után is szép vagy készítése óta, de már érzem, hogy szakmailag sokat tanultam, hála a rendezői munkának.

A Vígszínház vezetése mit szólt ahhoz, amikor eléjük álltál a rendezés gondolatával? Könnyen engedték, hogy pályakezdőként kipróbáld magad egy másik területen?

Meglepő módon hagyták, hogy önállóan megrendezzek egy drámát. A vezetés ezzel nagyot kockáztatott, hiszen egy frissen végzett művésznek adott szabad kezet. És nem is csak rólam volt szó, de a bemutatott darab rendezője, a szövege, az írója is új. Az igazgatóság megtehette volna, hogy behozzon egy nagy nevet, amivel könyvelhető a bemutató sikere, de erről szó sem volt. Rólunk, alkotókról és a műről még alig tudnak valamit a nézők, nem beszélve a műfajról, hiszen a projekt japán színházi elemeket alkalmaz. Tehát magas volt a rizikó az előadással és a jegyeladásokkal kapcsolatban. De a vezetés elégedett volt, a nézőket érdekelte a Szélvész után is szép vagy. Legnagyobb meglepetésemre volt, aki a premier után újra és újra beült az előadásra, mert számára felért egy terápiával, mindig talált valami érdekes mozzanatot benne. Magam is minden alkalommal megnéztem, és a következő évadban is így teszek majd, amikor csak repertoárra tűzik. Sőt, másokat is arra biztatok, hogy adjanak egy esélyt ennek a kísérletnek, ami a japán színházzal foglalkozik. Ma úgy gondolom, hogy végeredményben minden jól sikerült.

Kik a mestereid?

Marton László fontos része a pályámnak, hiszen ő vett fel az SZFE-re. Mindig a mesteremként fogok rá tekinteni. Mellette Zsótér Sándor nevét kell kiemelnem, hiszen rengeteget tanultam tőle, különösen az elemzésről. Általa ismertem fel, hogy mit jelent, amikor csak egyetlen mondatom van a színpadon, de négy másik gondolat tartozik hozzá. Ő mutatta meg, hogyan álljak ki a színpadra: hogy amikor játszom, ne arra gondoljak, hogy éppen hol a helyem, hova kell mennem a játéktérben, hol vannak a kellékeim, vagy egyáltalán nálam van-e minden kellékem, milyen mondat következik, mit is mondott a társam, és a többi. Mert amikor ezekre figyelek, akkor elveszek – innen már nagyon nehéz visszahozni azt a jelenlétet, amitől jó leszek az előadásban. Nekem ezekkel még mindig vannak gondjaim, ami természetes, hiszen még sok tapasztalatra van szükségem. Persze van, amikor sikerül. Erre jó példa a A Pál utcai fiúk egyik előadása, amikor

a meghajlásnál vettem csak észre, hogy én vagyok én, mert előtte olyan természetességgel játszottam a karakteremet, mintha egy lettem volna a szereppel.

Rájöttem arra is, hogy milyen fontosak a partnerek a színpadon, és hogy sosem lehetünk önzőek. Eleinte azt hittem, hogy megkaptam a receptet a színészethez, aztán felismertem, hogy önmagában az is érdekes, hogy a színészetet tanítják, mert az belülről jön. Vagy van, vagy nincs. Tanítani és tanulni a technikát lehet, és az ízlést.

Tegyük fel, hogy mindent tudsz a szakmáról, minden zsáner a kezedben van. Akkor is rendeznél időnként?

Nem gondolkodom ezen, nem szeretnék előre dönteni ebben a kérdésben. Könnyen lehet, hogy tíz éven keresztül semmit sem fogok rendezni, majd megint találkozom egy olyan megindító történettel, mint amilyen a Szélvész után is szép vagy, és újra a rendezői munka minden árnyalatával fogok dolgozni egy darabon. A rendezői feladatokat nem azért vállalom, hogy kizárjam a színészetet, hanem hogy még jobban megismerjem.

Diákszínjátszó körből indultál. Nagyon sokan járnak hasonló csoportokba a középiskola alatt, de csak kevesen mennek tovább a színészet útján. Mi áll ennek a hátterében?

Valószínű, hogy a pályaválasztást befolyásolják a színésznek készülő fiatalok szülei is, hiszen mindenki azt szeretné, hogy olyan szakmát tanuljon a lánya vagy a fia, amelyik kiszámítható jövőt biztosít – márpedig a színészet nem éppen stabil terület... Nagyon kevesen engedik a gyereküknek, hogy a színészetet válasszák hivatásuknak, amit megértek, hiszen egy bizonytalan pályáról beszélünk, a bevétel és a munkabeosztás szempontjából is: gondoljunk bele, előadások nemcsak hétköznapokon vannak, hanem hétvégén és ünnepnapokon is. Nekem óriási szerencsém volt, hogy a szüleim mindenben támogattak, és gyakorlatilag nulla eséllyel a Vígszínházig jutottam. Tudni kell, hogy egy egyszerű, felvidéki családban nőttem fel, nem jártunk színházba, nem is beszéltünk otthon a kultúráról. Én az iskolában találkoztam az amatőr diákszínjátszással, ami azonnal beszippantott. A színjátszókör nagyon fontos volt nekem, és ezzel egy időben született meg bennem a vágy azzal kapcsolatban, hogy a jövőben a művészetekkel foglalkozzak. Ma is erősen él bennem, hogy ezt akarom. Még a pálya elején vagyok, viszont már tisztán látom, hogy a színház iránti szenvedély nélkül képtelenség megmaradni színésznek.

Mit jelent számodra a színészet?

A színész – és így maga a színház is – egyszerre tanító, közvetítő és tükör. Érdemes belegondolni abba, hogy amikor megnézünk egy előadást, utána beszélni kezdünk róla, jelenetek elevenednek fel a szemünk előtt másnap a munkában vagy a villamoson. Erről sokaknak van tapasztalata, éppen azért, mert a néző meglátja magát egy szerepben, vagy valamelyik szerettét veszi észre egy karakterben. Azonosulni kezd egy-egy szereplővel, belehelyezkedik valamelyik figura helyzetébe, és végső soron rájön arra, mit kellene másképp csinálni, hogy ne járjon úgy, ahogy a dráma hőse. Például: „Jézusom! Három hete nem hívtam fel anyámat!” – mondja magában valaki a közönségből előadás közben, majd hazamegy, és remélhetőleg telefonál. Azt hiszem, ez jól szemlélteti a tanító, a közvetítő és a tükör jelentést. Személyes példám, hogy a Szélvész után is szép vagy minden alkalommal elgondolkodtat, addig rejtett dolgokat mutat meg számomra, és ahogy az interjú elején is említettem, már mástól is hallottam, hogy számára szinte gyógyító az előadás, ezért rendszerint megnézi. Vagyis ha jó a produkció, benne minden technikai részlettel és legfőképp a színészi játékkal, akkor a néző eljut egy felismerésig, aminek cselekvés lesz az eredménye.

Talán nem is csak a színészetet kell definiálni, hanem a színházat, ami nem más, mint egy valóságos tükör a maga eszközeivel, többek között a színészi játékkal.

Miért ilyen különleges a Szélvész után is szép vagy, miért hat sokakra terápiaként?

Azért merem ezt állítani, mert egészen speciális színházi formával dolgozunk benne. A rakugo egy kötött japán színházi nyelv, aminek különlegessége, hogy a színész végig egy ülőpárnán ülve játszik, és nagyon kevés kellék áll a rendelkezésére. Mi az előadásban összesen három kelléket használunk: egy legyezőt, egy zsebkendőt és egy pohár vizet. A darabunk persze több tekintetben eltér a hagyományos japán formától, azt például nem mertük megtenni, hogy a színész valóban végig ülve maradjon. De alapvetően erre a színpadi formára épül a történet, ami abban segít, hogy a nézők gyakorolják az önismeretet, hiszen mindannyiunknak válaszolni kell tudni az élet főbb kérdéseire: Hogyan legyünk egyedül? Hogyan birkózzunk meg a saját démonjainkkal? Ez után a felnövekvéstörténet után remélhetőleg másképp megy haza, aki megnézi. A felnövekvés jelen esetben pedig nem azt jelenti, hogy hogyan legyünk gyerekekből felnőttek, hanem hogy a már felnőtt hogyan váljon erősebbé.