Dionüszosz ébredése

Az a bizonyos írás mára már felforgató, ezzel együtt józan visszaemlékezésként értelmezhető. Elolvasása után valóban feltehető a kérdés: megtalálta-e a kiutat ez az állandó szökésben, lelécelésben, menekülésben lévő figura, aki magát az önsorsrontás megannyi stációján keresztülverekedve jutott el – ha nem is a megváltásig, de – a szembenézésig és a kimondásig. Sajtó alá rendezett, szerkesztett önéletírását akár visszafordított fejlődéstörténetként is olvashatnánk, ha nem derülne ki már a gyermek- és ifjúkort taglaló első fejezetekben, hogy az önkéntelen önsorsrontás egy rendkívül roncsolt sorsból bomlott ki, s ha nem sejlene fel időről időre a kitörés reményteljes lehetősége. Hiszen Dénes József félárva, lázadó természetű, ferencvárosi kisfiúként már életének első szakaszában ment át annyi traumán, amennyi másnak csak apránként adagolva jut – mondjuk, az érett felnőttkorig. Ezt a küszöböt ő maga nem is sokkal élte túl: ötvenegy éves volt, mikor végleg elszökött.

Ideális médiuma tehát ez a könyv nemcsak a magyar új hullámnak, hanem annak a sorsvázlatnak is, ami az ellenkulturális tevékenységgel párhuzamosan alakult ki a földalatti berkeken belül, és ami az olyan „halmozottan hátrányos helyzetű” elemeket, mint amilyen Dönci is volt, szélsőségek közé szorította, avagy szélsőségek közt szabadította fel. Tudásszomjas, érzékeny, megszállott, esendő, karcos – néhány jelző Dönciről az egykori közeli baráttól, Forgách Andrástól. A meg-megcsillanó kivételes intellektus és független szellemiség mellett szövegszinten is érzékelhető a dacos, szenvedélyes attitűd, illetve némi modorosság is, amit azonban mindig felold az a keserű iróniával átitatott önreflexió, amely megannyi múltbéli megzuhanást és esendőséget képes kellő távolságtartással – és ugyanolyan kíméletlenséggel – megmutatni, és ami többek közt az olykor felbukkanó, körülményeskedő beszédmódot is rendre idézőjelbe teszi. Van viszont egy idézőjeleken kívüli, véresen komoly rétege is a kötetnek, melyet felfejtve elgondolkodhatunk azon is, hogy vajon mennyire jelenthetett önterápiát az alapvetően muzikális lelkű író számára a sokáig lappangó (irodalmi értékeket is, de inkább a vallomás fajsúlyosságát hordozó) anyag feldolgozása, megmunkálása. Talán nem is kérdés ez. Inkább azt teheti mérlegre a szökésben lévő szerző nyomába eredő olvasó, hogy milyen motivációkat rejt egy-egy (helyes vagy helytelen) lépés ebben a rock and rollon inneni és túli ámokfutásban. Aki akar, persze kaphat egy ütős adagot magából az igazi rock and rollból is: ami – mint azt Pajor Tamástól tudjuk – nem egy tánc, de nem is csupán egy zenei forma, hiszen betöltetlenül ugyanúgy használható kiüresedett művészi vagy üzleti eszközként. (Bár az utóbbi nemigen merülhetett fel Dönci szűkebb és tágabb környezetében sem.)

„Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni!” – szól egyik népdalszövegünk, ami nem mellesleg József Attila életművének is emblematikus mottójává vált. Dönci ugyan nem dudás, hanem gitáros akart lenni, de pokolra szállt annak rendje és módja szerint. Django Reinhardtól Bachig terjedt hihetetlenül gazdag repertoárja, de minden felhalmozott tudását az undergroundba forgatta (bár kirándulást tett többek közt a session blues-zenész élet felé is). A Neuroticcal, az Európa Kiadóval, a Balatonnal, a Vidámparkkal és még számtalan bandával játszotta végig legpörgősebb éveit (hogy aztán az utolsó időkben bárzenészként próbáljon szerencsét). A delíriumtól és mindenféle más mámortól kapott élményeken túl mindeközben részesült megrendítően tiszta és mennyei pillanatokban is, aminek lenyomatai szintén megtalálhatóak a könyvben. A zene és a szerelem lelki megnyugvással eltöltő, maradandó tapasztalatai tehát legalább olyan fontos elemei a történetnek, mint a rock and roll sztorik vagy azok a legendáriumba illő alakok, akik a korabeli földalatti mozgást életben tartották. Ilyen volt a Dönci által mesterként tisztelt Dixi (polgári nevén Gémes János) is, aki Moebius Magica című „plakátszövegében" a következőket követelte meg kortárs szellemtestvéreiről: „Érezzen többet, gondoljon, tervezzen többet, terveit valósítsa meg és élje át, ha nem tudja megvalósítani, élje át, hogy megvalósította. Aszerint éljen, mintha megvalósította volna. Legyen bonyolult, higgyen sokfélét, a pirulás és sápadás közötti emberi állapotokat tapasztalja ki napról napra. Haljon meg minden nap, mint Dionüszosz, és ébredjen újra…”

A Szökésben a felébredés, az eszmélés története is, egy végső soron megvalósult álomé, amiből felkelve mindig kibírhatatlan másnapok következtek. Le kellett lépni előlük újra meg újra. Így lökte tovább a menedékkérés és az otthonra találás vágya azt az egyre szétesettebb és kezelhetetlenebb egzisztenciát, amely sem a kispolgári társadalom hétköznapjaiban, sem a pózba merevedett entellektuellek, sem a szektásodó profi zenészek körében, sem pedig a megváltást ígérő Hit Gyülekezetében nem találta meg a helyét. A korláttól korlátig való menekülés lett hát a szabadság záloga. És természetesen a gitározás, a zene – az immáron szavakkal is betöltött forma, amit sem eltáncolni, sem újrajátszani nem tudunk. Hallgatni lehet. Magunkban. Felmérve a szökési lehetőségeket – Dévényi Ádám szavaival élve – „egy nem kevésbé zavaros korban”, számot vetve azzal is, hogy Dönci nem ebből a világból kereste a kiutat, hanem saját útvesztőiből, ahonnan, talán az ő hite szerint is, mindig megválthat valami, valaki. Mert ez az önvallomás – az egyik Balaton-lemez címének inverzeként – nem a fény közepébe visz a sötétség kapujában, hanem a sötétség közepébe a fény kapujában. Talán ez a visszaemlékezés volt az első lépés.

Dénes József: Szökésben – Dönci visszaemlékezései, Jaffa Kiadó, 2016.