Divatos kételyek

Christiane Peschek Várfok Galériában megrendezett kiállításáról már olvashattunk egy átfogó recenziót Barts Líviától, én mégis visszatérnék cikkem erejéig az osztrák fotóművész anyagához – érdemes –, hogy azt egy konkrét szemszögből vizsgáljam meg. A Nem leszek olyan, mint az anyám sorozat és a korábban (még 2011-ben), a Spiritusz és Tripont galériákban látott, Balla Vivienne Új generáció és Újrateremtem önmagam sorozataiban megmutatkozó tendencia felől, amely végső soron a művészi és a divatfotó közötti kapcsolatra világít rá. Ezen a ponton pedig türelmet kell kérnem az olvasótól, mert állításaim inkább csak az elmúlt néhány év metrózásai és az említett kiállítások keltette benyomások eredményei – azokat nem tudom sziklaszilárd érvekkel alátámasztani, de ettől függetlenül igaznak gondolom őket.

Az összehasonlítás azért is érdekes, mert bizonyos szempontból egy folyamatba nyerhetünk vele bepillantást. Peschek fotói 2008-ban, Balla képei 2010–2011-ben készültek. Mindkettejük munkája egyértelműen megközelíthető a gender vagy az általánosabb identitáskeresés szempontjából – és nem is járnánk tévúton, mindkettő lényegbevágó. Én mégis az utóbbira szorítkoznék, mert ez vezet majd el írásom végén egy további értelmezési lehetőségig – vagy inkább kérdésfelvetésig.A sort Peschek időben régebbi fotóival kezdeném. A képeken felénk fordítva, önmagukban, semleges háttér előtt megjelenő és arctalan, ezért csak kellékeik által definiált identitásokat látunk: a szülő ledönteni és elérni vágyott képeit. Peschek azt mutatja meg, hogy milyen az, aki/ami nem akar lenni: olyan. Vagyis egy hangulatot, egy identitást kapunk plakátméretben! – ahogy azt Barts Lívia találóan megjegyezte.

Peschek fotóművész, képeinek divatfotókkal való analógiája mégis kézenfekvő, ugyanakkor nem erőszakolt. A figyelmet a fotók előbb leírt retorikájára hívnám fel. A Peschek fotóin megidézett hangulatok tiszta és egyszerű eszköztára jól összecseng az itthon látott – „időeltolódást” is bekalkulált – reklámfotók nyelvezetével. Az időben másik végpontként megjelölt Balla Vivienne esetében a két kategória – fotóművész és divatfotós – átjárható; és itt válik a kérdés érdekessé. Balla a MOME-n [Moholy-Nagy Művészeti Egyetem] végzett, saját bevallása szerint is kezdettől fogva a divatvilág felé orientálódott, „alkalmazott” fotósnak készült – de saját projektjeiben nem termékekkel foglalkozik, hanem az őt izgató kérdéseket boncolgatja. Kiállít galériákban és publikál magazinokban is. 2010-es diplomamunkája, az Új generáció androgünjei a maguk teljes, uniformizált meztelenségükben jelennek meg, nem megkérdőjelezve, hanem felmutatva a korszellem diktálta ideált – az ítélet már a néző feladata.

Hasonlóan az Újrateremtem önmagam alakjai is csak „saját magukba” öltözve jelennek meg: az alakok teste tükrözi énjüket – testkép és énkép között itt egyenlőségjel tehető. A fotók felépítése is hasonló: semleges, az ábrázoltat kiemelő háttér előtt az identitást a testen keresztül bemutató képeket láthatunk, agresszívan a néző elé helyezve, zavaró tényezők nélkül. A probléma tehát a következő: adott egy fotós, aki a reklámfotók eszköztárával készít művészi fotókat – melyik kategóriába tartozik? Balla Vivienne és Christiane Peschek képein a testek kontextusát a divat identifikálja – Balla esetében ez annak ellenére igaz, hogy alakjai nem viselnek ruhát. Ugyanis ezeken a fotókon a testek mint „kulturális szövegek” (Mary Douglas) jelennek meg, a divat befolyásolta testképzeten, de még inkább az ettől függő énképen van a hangsúly. Könnyen belátható, hogy e két művész fotóinál is erről van szó. De ugyanez igaz – épp azért, mert a divat instrumentumaival élnek – a reklámfotókra is. Elég csak a nagyobb divatcégek és magazinok elmúlt néhány évben debütált kampányfotóit felidézni, vagy csak végigmenni a városon, és a két művész fotóinak vizuális világával találkozunk. Mindenhol az idealizált, kívánatos identitások köszönnek vissza ránk a plakátokról: az esetek többségében a tényleges terméket a marginumra helyezve és az életérzést aláhúzva, a hangsúly a gesztusokon és mimikán, a helyzeten van, amiben az alakok a termék által részesülnek.

A divat az élmény kontextusa. A divatfotó tehát mintegy narratívája egy identitásnak, a művészi fotó pedig ennek a narratívának kritikai reflexiója. De valóban ilyen könnyen szétválasztható a két műfaj? Beszélhetünk egyáltalán két külön műfajról? Természetesen könnyen megkülönböztethető a magazinok és a kiállítások világa – mégis egy olyan kaliberű fotós esetében, mint Balla Vivienne, ez a határ igencsak kérdésessé válik. Méghozzá pontosan a már említett közös eszköztár miatt. Ha Christiane Pescheknek a Várfok Project Roomban kiállított képei más környezetben – mondjuk egy magazinban – jelennének meg, máris „divatfotóként” értelmeznénk őket. A médium önmagában azonban még nem determinál – csak a néző olvasata teszi ezt. A két műfaj közötti olyan hasadásról – vagy hasonulásról – beszélhetünk tehát, amelyet tulajdonképpen csak stratégiájuk különböztet meg egymástól valamennyire, de közel sem kielégítő módon. Valószínűleg nem adható konkrét válasz a művészeket és divatfotósokat firtató kérdésre – kiváltképp, ha egyazon személy munkáiról beszélünk –, de ettől függetlenül égetőnek érzem, mivel a határok elmosódása kérdésessé teszi a művészinek szánt fotók funkcióját. Valóban társadalmi kritikát fogalmaznak meg, vagy a divat eszköztárának – ha élhetek ezzel a redundanciával – esztétizálásával inkább csak kiszolgálják azt, felállítva ezzel egy, a kommercializmuséhoz hasonló kritériumrendszert, amely aztán ugyanúgy kényszerítő erővel bír? Ugyanakkor mégsem állítható, hogy a fotók erőtlenek lennének, vagy hogy elveszítették volna művészi autonomitásukat.

A helyzet éppen azért kétségbeejtő, mert ugyanazon fotóval egymásnak teljes mértékben ellentmondó hatások kelthetők, mivel azonos mechanizmusok mentén működnek – de erejük is ebben rejlik. A kérdés triviális és korántsem új keletű, mégis aktuális és válaszra vár.