Dob meg basszus

Mi mást gondolhattam volna, mint hogy az eddig a hagyományos rock-ritmusszekció nélkül muzsikáló Colombre megszólalása a dobszerkó és a basszusgitár alkalmazásával vadabb lesz. Ehhez képest szelídebb lett, legalábbis első hallásra. Az első hallás ezúttal öt percet, vagyis nagyjából másfél dalt jelentett. Ennyi ideig fintorogtam diszkréten a söröm fölött az elmúlt szombaton a Deák téri Gödörben. De aztán rájöttem, hogy a szívemnek oly kedves nyersesség, ami eddig jellemezte őket, nem tűnt el, csak rossz helyen, a hangzásban keresem. Pedig valójában a dalokban és az előadásban bujkál. S hogy a hangzást miért találom szelídebbnek? Egyszerűen azért, mert rock- és blues-zenén szocializálódtam, számomra a dinamikus, tökös megszólalás a természetes, így a dob és a basszus hiánya szembemegy a hagyományaimmal: ez pedig az újdonság, a progresszió érzetét kelti bennem.

Amint megvilágosodtam, azonnal elmerülhettem a muzsika és a szöveg (hazánkban sajnos kivételes) remek egységében, az előadás keresetlen őszinteségében, s nem utolsósorban a hangszeres teljesítményekben. Ahogy azt megszoktam. És kaptam mellé bónuszként egy remek hangzást, az elmúlt hetven év világszerte folytatott zenei kísérletének végeredményét. A dob és a basszus áldásos jelenléte felerősítette Deák Gabi gitárjátékát, s azzal, hogy szép és kontrasztos hátteret teremtett neki, felhívta a figyelmet a remek soundra, ami engem a nyolcvanas-kilencvenes évek elektromos bluesgitárhangjaira, elsősorban a nagytiszteletű Tátrai Tiboréra emlékeztetett. (Ez ügyben nyilván nyomott valamit a latban az a Mesaboogie kombó és a piros Casio gitár is, miknek jelenléte eloszlatja a véletlenszerűség gondolatát).

A hangját kísérő és szólóhangszerként egyaránt használó Csordás Veronika ezúttal is nagyszerűen énekelt. Továbbra is, vagy – az említett okokból – még inkább egyediséget lop a zenekar összhangzatába. A viszonylag új, Van egy dal című nótában egyedül énekli az egyik verzét. Jól hallhatóan nem csupán a zenei hangokat uralja, de a szavak érzelmi jelentésével is tisztában van, méghozzá előadói szinten. Költőibben szólva, szívbemarkoló élmény a hangjának és szívének nyilvános szeretkezése, melynek az eddigi zenei funkcionalitásban nem lehettünk fültanúi. „igen, ez az a dal, amiről nem akarsz tudni, de már nem bújhatunk el/ egy követ hajítok a vízbe, csak a hullámokat hallom, senki nem felel / az eső majd elmos mindent, én már nem mondhatok semmit, várom a hajnalt...” Valószínűleg érdemes lenne önállóan is elénekelnie néhány ügyesen rászabott dalt.

Ami igazán képes unalmassá tenni egy zenekart, az a dob és a basszus. Ha az nem elég jó, akkor jobb, ha nincs. Ez volt az aggályom, amikor értesültem a Colombre ezen kellékekkel való felszereléséről. De többé nem kell aggódni. Azt még nem döntöttem el, melyiket fogom jobban szeretni, de az biztos, hogy ez az új, klasszikus beatzenekaros felállás képes megfelelni a komolyabb lehetőségek teremtette elvárásoknak. A basszusgitárt búgató Baczoni Gergely hallhatóan alapos, fegyelmezett tudással, ugyanakkor önálló, fantáziadús ötletekkel oldja meg a kettős feladatot, ami a zenekar régi hagyományokra épülő és modern, útkereső felfogását ötvözi. Az sem mindegy, hogy Gergelyünk mindeközben szinte folyamatosan tisztában van vele, mit művel a lábdobbal Kovács Gábor, akit a csattogó sámliról (cajon – a szerk.) leszállván s a dobszerkó mögé ülvén kiváló, nemcsak matekozó, hanem muzsikáló dobosnak ismerhettünk meg. Tehát kimondhatjuk: a ritmusszekció alkalmazása kifejezetten jót tett az amúgy is rendkívül dús, dögös ritmikákat használó bandának. Ha ezt a lehetőséget képesek megragadni és kiteljesíteni, akkor akár igazán nagy zenekarrá is válhatnak, mint ahogy azt a koncert során a Mulatságban és Cilinderes balhéban fel is villantották. Különösen az előbbi elhangzásakor támadt olyan érzésem, hogy ha nem a kor és lehetőségek szellemének megfelelő makett-beatfelszerelésen játszanának, hanem a régi időket idéző, nagy felületű erősítőkön, akkor bizony már ma este megtörténhetne az, amire minden egyes underground-koncerten várunk. S amiről a nagyszínpadon egy órán át beálló, egyetlen izgalmas hangot sem produkáló, ám úgynevezett művészi külsőségekkel bőven ellátott brigádnak feltehetően soha sejtelme sem lesz. E brigád későbbi előadása során úgy éreztem, hogy csupán látványtuningként támogatják a monoton, véletlenül sem változó gépzenét. Említésre sem méltó jelenlétüket csupán azért hozom elő mégis, mert nem értem, hogy a Gödör klub a nyilván méltán országos hírű fő attrakció előtt szereplő zenekarok közül miért a legjobbat szorítja le a nagyszínpadról, s teszi az ugyan jól felszerelt, a megszokott klub- és kocsmakörülményekhez képest luxusminőségű, de nyilvánvalóan másodrendű kisszínpadra. Persze valójában értem, csak nem szeretem.

Nem tudom, ez mennyiben feszélyezte Váray Lacit, a Colombre jó tollú, daltulajdonos centerét, ám mintha máskor olyannyira megélt, szenvedélyes, sodró előadása ezúttal kissé félszegre sikerült volna. Vagy talán inkább csak higgadtabbra, ami szintén nem tesz jót a rock and rollnak.

Szóval hadd éljek a hajógyári szlogennel: Colombrét a nagyszínpadra!