„Amikor megkapom a koncertfelvételt, sétára indulok” – Interjú Dobos Dániel zeneszerzővel

Hogy fogadtad a hírt, amikor felhívott a Junior Prima Díj bírálóbizottsága?

Természetesen nagyon örültem. Ez hatalmas elismerés mind a személyemnek, mind az eddig munkámnak. Talán kimondhatom, hogy mindannyiunknak szüksége van visszajelzésre – legyen pozitív vagy negatív, motiváló erővel hat. Ebből tudjuk, hogy az embereket érdekli mindaz, amivel foglalkozunk. Jólesett, hogy a szakma értékesnek tartja a törekvéseimet, ugyanakkor ez az elismerés nagy felelősség, hiszen a magyar zenei élet kiemelkedő alakjai kaptak eddig Prima Díjat. Felemelő érzés ebbe a körbe tartozni, de nem mentes a jó értelemben vett félelemtől. Szeretnék hű maradni a díjhoz, amivel nagy bizalmat szavazott nekem a szakma.

Az MVM kiadványában olvashatjuk, hogy zenédben egyaránt meghatározóak a folklór, a régizene és a skandináv–angol zeneszerzők munkásságának elemei. Furcsa párosítás. Miért tartod ezt fontosnak?

Nem tartom kizártnak az irányzatok közti átjárást, elkezdtem játszani a különböző jegyekkel. Az angol vonallal azért foglalkozom, mert nagyon közel áll hozzám a népre jellemző borongós hangulat. A folklór esetében pedig szerettem volna bebizonyítani, hogy Bartók és Kodály utáni korban is lehet népi elemekkel komponálni, különösen ma, amikor reneszánszát éli a táncházmozgalom. Tehát mondhatjuk, hogy határvonalon állok, amit nagyon izgalmas feladatnak tartok: szép és veszélyes, hiszen a népzene ereje az autentikusságban rejlik, könnyen félresikerühet, ha kortárs zenébe kerül egy ilyen réteg. De én nem csupán a népzenére koncentrálok, hanem az említett skandináv hagyományra is. Ettől lesz egyedi a zeném.

Itt kell megemlíteni Szentpáli Roland tubaművész nevét, akivel nyáron közöltünk interjút. Hasonlóan látja a zeneművészet szerepét: legyen hagyománytisztelő, mégse feledkezzen meg az újító attitűdről.

Maximálisan egyetértek Rolanddal. Mindketten tanítunk, és látjuk, hogy egyre kevesebbeket mozgat meg a zeneművészet teljessége. Mára sokkal kisebb arányban érdeklődnek a teljes diszciplína iránt, mégis bárkiből könnyen zeneszerzővé válhat. Nagyon károsnak tartom, hogy a modern technológiával alapos elméleti tudás nélkül is képessé lesz az ember a komponálásra. Szerintem széles ismeretanyag nélkül nem érdemes alkotni.

Csak az lehet a zene mestere, aki nem spórolja meg a tanulást, a művészi pályával együtt járó lemondásokat, és bátran szembesül azzal, hogy a kortárs zene szubkulturális réteg lett.

Aki könnyedebb irányzatok felé megy, csinálhat jót, de ha nagyon jót szeretne, akkor ugyanúgy sok információra van szüksége. Ebből adódik, hogy egyre kevesebben művelik magas szinten a szakmát, a nem tudás okozta csalódás után sokan kiábrándulnak, feladják. Ugyanakkor nem vagyok elkeseredve, mert talán éppen ennek köszönhetjük, hogy a kemény munkával dolgozó alkotók közt nagyon jó a párbeszéd. Amikor pedig látom, hogy vannak lelkes tanítványok, akkor motiválttá válok a tanításra is.

Eredményeid igazolják, hogy nem vágtad le az utat. Hogyan követed saját munkásságodat? Milyen módszerrel hallgatod vissza a kész műveidet?

Ez nagyon bonyolult folyamat – egyszerre gyönyörű és borzalmas. Az első próbákon rettenetesen érzem magam, amikor meghallom, hogy másképp hangzik egy sor, mint ahogy elképzeltem. Ilyenkor rendszerint izgulok, de próbálom leplezni. A bemutató megint más: akkor minden létező rossz érzés rám nehezedik, aggódom, hogy vajon milyen lesz a végeredmény és a fogadtatás. Erre tökéletes példa a 2019-es diplomakoncertem, amikor az első öt percben rettegtem, majd a felénél kezdtem elengedni magam, végül élveztem a darabomat. Ezeken a folyamatokon megyek át a premiereken, annyi különbséggel, hogy többet izgulok. Családdal ritkán hallgatom a műveimet, mert elfogultan dicsérnek, én viszont objektív visszacsatolásra vágyom. Ezért a visszahallgatásra egyedi módszert használok: amikor megkapom a teljes koncertfelvételt, sétára indulok, mert ilyenkor nincs meg az a kísértés, hogy újra elővegyem a kottát. Ezt fontosnak tartom, hiszen a legtöbb zeneszerző kottákban gondolkodik, és nem a teljes egészben, ahogyan a közönség fogadja a művet, holott ismernünk kell az alkotást ebben a formában is.

Milyen bemutatót várhatunk tőled a közeljövőben?

Elsősorban egy cimbalomduón dolgozom, amit baráti felkérésre komponálok – terveink szerint tavasszal már a közönség is hallhatja. Számomra ez egy nagyon érdekes projekt: a cimbalmot próbálom bemutatni egy széles skálán, azt, hogy milyen a magyar folklórban és a kortárs zenében betöltött szerepe. A hangszer nincs jó helyzetben, mindegyik téren sok előítélet övezi.

A népzenében már-már kritikus fogalomnak számít, míg a kortárs zenében a cimbalom archetípusa megegyezik a telítettséggel – olyan sokat használták elődeink (mondván, ettől izgalmas lesz a darab), hogy elvesztette a varázsát.

Én például amikor ma meghallom a hangszert egy kortárs műben, már fogom a fejemet. Ezt a kialakult sémát szeretném kicsit megváltoztatni, és megmutatni, hogy valójában egy nagyon értékes eszközről beszélünk.

Kórusművet egyre kevesebben írnak, a kortárs repertoár szűkül, számodra mégis fontos.

Érzelmi alapon vonzódom a kóruszenéhez, egészen kiskorom óta az életem része. Jelenleg dolgozom egy kórusművön is, ami igazi érdekesség: az alapja Mészáros Péter Klímagyász című slam poerty alkotása, ami aktuális kérdéseket boncolgat – erre szeretnék írni egy művet. Külön izgalmas, hogy a szövegben Weöres Sándor-utalások, intertextualitás és paródia is bőven akad, amivel öröm játszani. Éppen ezért gyerekkarra tervezem a komponálást. Talán így több fiatalhoz eljuthatok, akik nemcsak zenét, de égető kérdést is kapnak a klímaválságra vonatkozóan. Fontosnak tartom, hogy a szerzők az aktuális problémákra is reflektáljanak.