Miért nem horrorfilm a Doctor Strange az őrület multiverzumában?

Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz!

Akármilyen megosztóra is sikeredett a második Doctor Strange fogadtatása, egészen meglepő módon néha a Marvelért nem kifejezetten rajongó nézők még elégedettebben is álltak fel a székből, nem kis részben egy kultikus horrorlegenda közreműködésének hála. Tagadhatatlan, hogy a rendező, Sam Raimi egyénisége visszatükröződik a második Doctor Strange-ből (bár nem feltétlenül markánsabban, mint Az örökkévalókból Chloe Zhao vagy a Thor: Ragnarökből Taika Waititi kézjegye), de ettől még túlzás volna a filmet horrorként definiálni és akként ünnepelni.

A legtöbben ugyanis azt értik félre a műfajok kapcsán, hogy nem attól válik horrorá egy film, hogy élőhalottakat vagy szellemeket szerepeltet, netán időről időre meglepetésszerűen az arcunkba ugrik egy halálfej. 

A horrort az határozza meg, hogy a félelmekkel és undorral, a világ szörnyűségeivel való szembesülésről szól,

aminek a fentiek kétségkívül kézenfekvő manifesztációi, de elég csak a Valami követ vagy a Tűnj el! példáját venni, hogy lássuk: a horror tárgya éppúgy lehet a nemi betegségek vagy a rasszizmus, mint a természetfeletti. És ehhez még csak nem is kell szimbolikus síkon értelmezni a látottakat – például a Csernobil filmnyelvében pontosan úgy alkalmazza a radioaktivitás láthatatlan fenyegetését, mint ahogyan egy horrorfilm tenné.

A zsánerbeazonosítást szintén megnehezíti, hogy a legtöbb alkotás több műfajból is merít, netán egyenesen vált azok között a játékidő folyamán, éppen ezért érdemes arra fókuszálni, hogy az adott történet esszenciája melyik zsánerrel állítható párba: a film alapvető kérdései, fő konfliktusai valójában melyik műfaj logikája szerint rajzolódnak ki? Ezért sem jár messze Ari Aster az igazságtól, amikor az elmúlt évek egyik legjobb horrorjaként ünnepelt Fehér éjszakákat párkapcsolati drámaként aposztrofálja, hiszen műve nem hőseinek rettegéséről, a borzalmakkal folytatott harcáról szól (azok bekövetkezése meglehetősen sorsszerű), hanem arról, hogy a főszereplő Dani hogyan emelkedik felül egy toxikus párkapcsolaton. Vagy egyszerűbb példánál maradva: A múmia vagy A Karib-tenger kalózai azért kalandfilm, és nem horror, mert élőhalott, mágikus hatalmú alakjai nem elsősorban a félelemkeltés, hanem a kalandok szolgálatában állnak. De Az ember gyermeke sem akciófilm, csak mert láthatunk benne autós üldözést (menekülést) és egy hosszú akciószekvenciát, hiszen ezeket teljesen más kontextusban alkalmazza, mint például a Mad Max: A harag útja.

Vizsgáljuk meg tehát ilyen szempontból a Doctor Strange az őrület multiverzumábant: a rémület elemei milyen helyet foglalnak el a koncepcióban? A mű fő kérdése, hogy a két főszereplő milyen áldozatokra hajlandó a boldogság érdekében – ennek kétségkívül jó illusztrációi a gonosz alteregók és pokollá változtatott univerzumok, de az ezzel való szembenézés eszköze továbbra is az, hogy például Doctor Strange varázspárbajt vív saját „sötét” változatával, Wandával vagy különböző démonokkal. Azaz a konfliktusok bonyolítása és feloldása, a történetmesélés pont ugyanolyan eszközökkel történik, mint bármelyik másik szuperhősfilmben. Egyedül America Chavez esetében volna értelme szemügyre venni a félelem témakörét (elvégre képességét ez motiválja), de vékonyka karakterívének megoldásához meglehetősen keveset tesz hozzá a halott lelkekkel a nyakában érkező zombi-Strange vagy a feketemágia.

Ez pedig visszavezet minket a Marvel-filmek (és tágabb értelemben a képregény-adaptációk, szuperhőstörténetek) egyik axiómájához: akármilyen műfajból is kölcsönöz, akármelyik zsáner formavilágát is ölti magára, nem fogja megtagadni önmagát.

Nem fogunk szuperhősfilmmel találkozni, ami nem gigantikus összecsapások mentén definiálná magát,

ahogyan a WandaVision sem a rekeszizmaink megdolgoztatásáért szállt harcba hétről hétre, csak mert eleinte a szitkomformátumot alkalmazta kínos pontossággal. Ha innovációt keresünk a Doctor Strange második részében, az éppen az, hogy antagonistáját nem nyers erővel és szuperképességekkel, hanem az önmagával való szembesítés révén pusztítja el – ez pedig sokkal látványosabb, mint hogy egy szuperhősfilmbe némi rémisztgetés is belefér.

Vagyis míg kezdetben joggal aggódhattunk a Marvel-gépezetből mesterségesen kiirtott egyéniségtől, a produkciók egyformára szabott filmnyelvétől, mára egy sokkal komplexebb jelenséggel állunk szemben: egyre kevésbé vádolhatjuk a képregény-univerzumot a sokszínűség, a sajátos rendezői víziók hiányával, ugyanakkor kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy mindezen különlegesség rendkívül felszínesen valósul meg. Ez nem újdonság (gyakorlatilag hasonló ellentmondásosság jellemzi már a Thor: Ragnarököt is), de egyre inkább magával látszik hozni azt a nézői attitűdöt, hogy egy felületes film- és műfajértést teljes értékűnek él meg.

A Marvel gyakorlatilag nem elégszik meg azzal, hogy képregényfilmjeivel dominálja a piacot, hanem azért dolgozik, hogy ezek a művek vígjátékként, horrorként, kémthrillerként, sci-fiként stb. is viszonyítási alapnak számítsanak, és ezekben a zsánerekben se hagyjanak levegőt versenytársaknak. Ezt láthattuk abból, ahogyan a képregényfilmek számos műfajt egyszerűen magukba olvasztottak (mennyi nagyszabású kalandfilm, akciófilm vagy űropera készül manapság, és mennyi ér el érdemi sikert?), ennek megfelelően pedig jó esély van rá, hogy a Doctor Strange 2 nem azért horror(szerű), hogy egy kis ízt vigyen a Marvel-univerzumba, hanem azért, mert akkor hátha többen választják például a Fekete telefon helyett.