Rizsből palotát: Indonéz népmese Kasselban – A 2022-es documentáról

A documenta az egyik legnagyobb európai kortárs művészeti kiállítás, 1955 óta ötévente rendezik meg a németországi Kasselban. Idén kurátornak az indonéz művészeti kollektívát, a ruangrupát hívták meg. Rendhagyónak számított, hogy csoport vezette a biennálét, hogy ázsiai származásúak voltak a kurátorok, és a rendezvény alapvető értékeit tekintve is új tényezőkre helyeződött a hangsúly. A 2022-es biennáléról hiányoztak a befutott művészek. A klasszikus white cube terek, a rendes, dekoratív absztrakt festmények. Vagy szobrok. Nem lehetett csak úgy besétálni és zavartalanul bámészkodni. Ezek a terek nem hagyták békén az embert: néha váratlanul koncert kezdődött a kiállítótér közepén, vagy meg kellett kerülni az egész termet a középen szőnyegeken teázó csoport miatt. De akkor ez most kiállítás? Hol van ebben a művészet?

A ruangrupa tizennégy szervezetet hívott meg a documenta fifteenre (főleg olyanokat, akik eddig kívül estek a biennálé látókörén), hogy vegyenek részt egy közös szellemi és valós tér kialakításában. Amiben a tudás mindenkinek hozzáférhető, mozgatórugói a kölcsönös segítségnyújtás, a közösségiség és az egyenlőség. És jó benne lenni, együtt alkotni, tanulni és dolgozni egy élhetőbb jövőn, ami itt és most kezdődik. Ez a tér a lumbung: a ruangrupa ebben a motívumban látta megvalósulni az összes számára meghatározó értéket, amit a documentára is át akart ültetni.

Közreműködés, összefogás, együttműködés: kölcsönös támogatás és felelősségvállalás egy közös cél érdekében. Közre, össze, együtt. Aratás: a közösen termelt javak (tudás) összegyűjtése, felhasználása, a többlet, fölösleg elraktározása. Gondoskodás, törődés, aggodalom: a javak egyenlő elosztása. Majd a magok elvetése, a tudás terjesztése, a körforgás életben tartása. A lumbung egy közös magtár, rizstároló, ami az indonéz falvak központi eleme volt, és mindezeket jelenti. Bárki betehette a termelt felesleget, és szűkös időkben ki is vehetett a termésből. A ruangrupa ezt a nyugati szemmel szinte utópisztikusan ideális szimbólumot tette a documenta modelljévé. A lumbung-biennálé helyet teremtett a találkozásra, a tanulásra, a javak igazságos újraosztására.

Az idei documentán kiállítást csak nézni már nem volt divat, részt venni, beszélni róla, továbbvinni és hasznosítani a megszerzett tudást annál inkább.

Állítása szerint egy ilyen rendezvény képes közösségek megteremtésére és összetartására. Feladatának tekintette, hogy ne csak a művészeti elithez szóljon, hanem minél több közeget elérjen és mozgósítson közös ügyeink érdekében. „Szeretnénk létrehozni egy globálisan kiterjedt, együttműködő, művészeti és tudományterületeken átívelő kulturális platformot, ami a documenta száz napján túl is képes működni” – írja a ruangrupa kurátori célkitűzésében.

Egy ilyen megosztásról, hozzáférésről és egyenlőségről szóló koncepció után ellentmondásos lehetett szembesülni a documenta közel harminceurós napijegyáraival. Illetve felismerni, hogy a művészeti fesztivál közönsége azért mégiscsak maradt az a szűk jómódú közeg, aki megengedheti magának, hogy tájékozódjon a kortárs művészetről, és ki is utazzon Németországba a neves biennáléra. A ruangrupa ezeket a benyomásokat enyhítendő több szimpatikus kezdeményezést vezetett be, mint például a közösségi konyha vagy a solidarity ticket intézménye.

Kérdés, hogy mennyire sikerülhet összeegyeztetni az óriásrendezvény minőségét, stílusát a közösségiség eszméjével.

Egyáltalán lehetséges-e ez a világ egyik legrangosabb művészeti biennáléján, ami mégiscsak egy kiváltságos közeg eseménye többnyire saját magától saját magának.

A ruangrupa válasza egy optimista igen volt. A kollektíva a biennálé szervezésén kívül is a demokratikusan szervezett, hozzáférhető művészetcsinálásért dolgozik. A 2000-ben Jakartában alakult tízfős csoport neve művészeti teret jelent: tevékenységük is inkább valami élhetőbb, kreatív tér létrehozásához hasonlít, mintsem klasszikus értelemben vett alkotáshoz. Műhelyeket szerveznek, folyóiratokat jelentetnek meg, kiállításokat csinálnak, mindezt szoros együttműködésben a várossal és a helyiekkel. A documenta jelölőbizottsága így indokolta a ruangrupa kurátornak választását: „[Képes] sokféle célcsoportot – olyat is, amely tágabb a tisztán művészetértő közönségnél – megszólítani, valamint képes a helyi lakosok mozgósítására és bevonására.” Rendhagyó és örömteli változás, hogy a documenta tágítani akarja közönségét, és független szerveződéseknek is teret ad.

A ruangrupa nevét először 2020-ban kapta fel a művészeti közbeszéd, ebben az évben ugyanis másodikként lettek említve az Art Review folyóirat Power 100 listáján, ami a legbefolyásosabb művészeti szereplőket rangsorolja. Ekkor kezdett a szakvélemény először a kortárs művészeti életben bekövetkező fordulatról (vagy annak lehetőségéről) beszélni. A Power 100 listán addig zömében csak nyugat-európai, fehér férfiak szerepeltek az első helyeken, jellemzően vezető múzeumok igazgatói. Az elmúlt években kezdtek el nem nyugati szereplők, nők és kollektívák is rákerülni a listára – és ez a tendencia (nyitás és önkritika a nyugat-európai közeg részéről) az egész művészeti intézményrendszerre érvényes.

Hogy ez a hatás mennyire hoz valóban átfogó és minden területen érzékelhető változást, még eldöntendő kérdés, de a ruangrupa szereplése mindenképpen üdvözölendő változás a documentán. A kurátorcsoport beemelte a biennálék nyugati, lassan inkább tömegtermelésre hasonlító hagyományába az indonéz kultúrában meghatározó értékeket, ahol jelentősebb szerepet játszanak a barátság, a szolidaritás és a közösség fogalmai.

Ha meg akarjuk érteni, hogy ezek a változások miért radikálisak a documenta háza táján, érdemes eggyel tágabb összefüggésrendszerben tekinteni erre a műfajra. Az documenta – a velencei és a berlini biennálé mellett – a legismertebb művészeti rendezvények közé tartozik Európában, és ez nem kis szó: 2022-ben már kétszázötven művészeti biennálé létezik a világon. Az elmúlt években létrejött kifejezés, a biennial boom a fesztivál jellegű művészeti események hirtelen megszaporodását jelenti – ami sokat elárul a kortárs művészeti világ változásairól általában is. 

Már nem művek, művészek és kiállítások tagolják a kortárs művészettörténetet, hanem események.

Történés- és élményalapú lett a művészetcsinálás, fogalmai közé bekerültek a termelés, a prezentálás, a trend és a reklám gazdasági kifejezései. Művészetet csinálni sok esetben egyenlő lett gazdálkodni a figyelemmel, a fogyasztóra tett hatásokkal. Ezeknek a trendeknek szolgáltat tökéletes táptalajt a biennálék intézménye, ami támogatja az adott helyen, adott időben történő művészeti produkciók létrehozását.

A ruangrupa közösségiséget és megosztást fókuszba helyező koncepciója a fenti gyanúsan pénzszagú, elidegenítő kifejezéseket próbálta távol tartani az idei documentáról. Megkísérelte újraírni a művészetcsinálás fogalmi hálóját, hogy kevésbé a figyelem és a fogyasztó kihasználásáról, a hatás maximalizálásáról, a művészeti termékek eladásáról szóljon. Az indonéz kollektíva valahol egy ellenbiennálét akart rendezni, megoldást és gyógyírt nyújtani a nyugati művészeti világ visszás eltorzulásaira. Összeegyeztetni a biennálék kérdéses ellentmondásait: globalitást a lokalitással, művészeti turizmust, profittermelést a fenntarthatósággal, társadalmi felelősségvállalást a hagyományos művészetcsinálással. (Más kérdés, hogy ez a fajta aktivizmus mennyiben a képzőművészet feladata.)

Bár a documenta egészét mint intézményt talán lehetetlen vállalkozás a közösségi vízió szellemében kivitelezni, az idei fesztiválon valóban sok megvalósult példáját láthattuk a ruangrupa által megálmodott lumbung-működésnek. A biennálé honlapján kialakítottak egy easy read nevű felhasználói módot, ahol minden szakzsargont elhagyva, egyszerűen és tömören magyarázták el az összes kapcsolódó információt. A documenta történetében először lehetett solidarity ticketet vásárolni, ami egy másik látogatónak biztosított ingyenes belépést. A documenta Halle kiállítóterében a gördeszkapálya mellett közös felhasználású nyomdát létesítettek, amiben műhelyek során a résztvevők nyomtathattak kiadványokat, közvetlenül, szerkesztői cenzúra nélkül. A Fridericianum múzeum földszinti tereiben a gyerekfoglalkoztatók és játszóházak mellett felnőttjátszóterek is helyet kaptak társasjátékokkal és videojátékkal. Aulájában beszélgetések számára közös nappalit hoztak létre, ingyen teával és gyümölccsel. A Kassel főtere melletti parkban a Britto Arts Trust közösségi konyhát állított fel, ahol a jelentkezők a documentán részt vevő nemzetek receptjeiből főzhettek.

A magyar résztvevő OFF-Biennále két projektje is szorosan kapcsolódott a kultúra megosztásához és a közösségiséghez. A Friedricianumban Lesz még egyszer ünnep a világon címmel mutatott be egy csoportos kiállítást az OFF, ami a RomaMoMa projekt következő állomása volt. A roma és nem roma kurátorok és művészek együttműködésében megvalósuló

RomaMoMa egy képzeletbeli roma kortárs művészeti múzeum ideájával foglalkozik, ennek minden hiánypótló jellegű előnyével és dilemmájával.

A projekt a 2021-es budapesti OFF-Biennálén is szerepelt, központi alakja volt Oláh Mara, akinek több képe ki volt állítva Kasselban. „Első cigány nő a Velencei Biennálén – Mara a Velencei Lidónál – Na most gúnyolódhat, hogy festő vagyok vagy sem” – Omara egyik híres képének felirata ez, amit a velencei biennálés szereplése után festett. Őszinte, karakán és sajátos humorú képeit naplószerű feliratokkal írta tele, amik nőiségről, művészlétről, cigányságról szólnak. Munkái azóta a Ludwig Múzeum gyűjteményébe is bekerültek.

A Lesz még egyszer ünnep a világon Omara mellett több nemzetközi művész munkáját is bemutatta, de leghangsúlyosabb eleme Péli Tamás Születés című pannója volt. A monumentális kép a roma történelem jelentős alakjait rendezi egy mitologikus teremtéstörténet kompozíciójába. A festmény kiemelkedő jelentőségű a magyar roma kultúra szempontjából: Péli köré szerveződött a kialakuló roma polgárjogi mozgalom, barátainak és tanítványainak misszója volt, hogy mozgásban tartsák és hozzáférhetővé tegyék a roma kultúrát. A Születést a tiszadobi gyermekotthonban élő tanítványaival együtt fejezte be, így a mű szimbolikus jelképe lett a roma kultúra megosztásának, közösségformáló erejének. A munka mégis évekig egy nyíregyházi múzeum folyosóját támasztotta. 2021-es bemutatása az OFF-Biennálén, majd kasseli szereplése jelentős lépcső a kép történetében és Péliék törekvéseinek szempontjából egyaránt.

Az OFF másik, Fulda-parti helyszíne is sok szálon kapcsolódott a ruangrupa központi tematikájához. Az AHOI! csónakház tere egy játszótér víziója alapján lett kialakítva Milennehák és miértnék címmel. A hely inkább hasonlított egy építés alatt álló területre, ahol váratlan elemekből lehettek használati tárgyak, és váratlan tárgyak veszíthették el funkciójukat, válhattak játákokká. Az OFF koncepciója egy, az ilyen átalakulásokat bátorító, szabad játszótér kialakítása volt, ami felszabadítja a játékszabályoktól való félelmet. Mindez az elképzelés talán szintén beleesett az egész documentát fenyegető csapdába (nehezen képes valami egyszerre művészet, közösségi tér és társadalomformáló erő lenni) – de az OFF-játszótéren mindenesetre jó volt lenni: egy kellemes tér, amin azért sokat dobott a csónakház bárja és a Fulda-parti naplemente. Az éppen épülő játszótér hangulatát és a kreativitás felszabadítását hangsúlyozták a részt vevő művészek installációi, amiknek jót tett, hogy nem klasszikus kiállítótérben lettek felállítva. Kokesch Ádám játékait egy fehér lakókocsi ablakán át nézhettük meg. A The Randomroutines (Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián kollektívája) vas drótszobrai és az AUW (Architecture Uncomfortable Workshop) homokozóban felállított épülete is illettek a kicsit furcsa, kicsit idegen és utópisztikus, de részleteiben ismerős és fesztelen környezetbe.

Az optimista és közösségi koncepciókról csak a jövőben fog eldőlni, hogy indítottak-e tartós változásokat. Sikerült-e a ruangrupa által megálmodott hosszú távú kapcsolatokat megalapozni a documentás együttműködéssel? Kérdéses az is, hogy a tágabb művészeti nyilvánossághoz is eljutnak-e majd a lumbung-javak, hogy a részt vevő kollektívák képesek-e majd a saját közegükben folytatni és terjeszteni a hozzáférhető tudás eszméit és gyakorlatait. A művészeti világ nevében reménykedhetünk, hogy a lumbung-biennálé koncepciója és a kezdeményezett változások nem követik majd sok más megosztáson alapuló gyakorlat kudarcos példáját. Mert ami működik az indonéz népmesében a falu közös rizstárolójával, az nem biztos, hogy működik a nyugati világ legnagyobb művészeti eseményén. Közös alaptapasztalatunk, hogy valamilyen barátságtalan falanszterben élünk, ahol a saját szomszédainknak sem köszönünk az utcán – létezhet-e ilyen közegben lumbung-biennálé? Tenne-e bárki a közösbe akkor, ha neki így talán kevesebb jut? A ruangrupa mindenesetre megkísérelte elvetni a magokat, a többi már csak rajtunk múlik.