„Magam számára börtön” – Kritika a Radnóti Színház Don Carlos-bemutatójáról

A Don Carlos bemutatója eredetileg 2020. november 29-re volt ütemezve. A járványhelyzet miatt a próbák online zajlottak tovább, míg végül – ahogy a színház oldalán olvasható – akkorára nőtt a művészek játékvágya, hogy online, közönség nélkül tartották meg a premiert. Érthető a döntés, hiszen ez az előadás megérett a bemutatóra. Ráadásul ebben a bezárt világban a darab szereplőinek bezártsága is jól rezonál a mindennapi élet eseményeire.

De Friedrich Schiller klasszikusával minden korban megtalálhatja az ember a kapcsolódási pontokat. Az emberi lét, a társadalmi konstrukciók, a hatalmi viszonyok komplex és uralhatatlan mechanizmusai, emellett a személyes vívódás, az interperszonális kapcsolatok (és azok hiánya) nemcsak a felvilágosodásnak, de a 21. századnak is súlyos kérdései. A Nagy Péter István rendezésében bemutatott előadás pedig ezeket a kapcsolódási pontokat jól megtalálja, a mai embernek nagyon is elevenébe hatol.

Liberté, Égalité, Fraternité – az előadás kezdőképe ez a három szó, amint Carlos épp a gyóntatófülke térdeplőjébe vési őket. Az egész cselekményt keretező, szimbolikus cselekedet egyrészt tényleg hatásos, másrészt kissé didaktikus is, de szerencsére ennek a didaxisnak az előadás további részében nyoma sincs. A letisztult díszletek és jelmezek is abban erősítik meg a nézőt, hogy ez a történet kortalan, minden generáció, minden évszázad, minden társadalom számára fontos és aktuális kérdéseket vet fel.

A színpad egyszer tükörszobaként funkcionál, ahol mindenki az önnön reflexiójába ütközik, és nem tud a saját korlátaiból kitörni. Máskor üvegfal lesz a tükörből, ami másfajta börtönként működik: a szereplők próbálják elrejteni gondolataikat, saját magukat, de ez lehetetlennek bizonyul – mindig láthatóak és átláthatóak maradnak.

Emellett fontos eleme a dramaturgiának a bolyongás, a folyamatos bujkálás is, ami szintén egyfajta paranoiás pánikot jeleníti meg.

Különösen izgalmas ötlet – és a megvalósítás is remekül sikerül a képernyőn –, hogy egy áttetsző paraván időnként lezárja a teret. Nézőként mindent látunk, ami a színpadon történik, de mintha egy homályos tükrön keresztül szemlélnénk az eseményeket. Ez a paraván jórészt akkor emelkedik fel, amikor a szereplők valamilyen őszinte pillanatukban képesek egymás felé megnyílni – ilyen jelenet például a király és Carlos, Posa márki és Carlos, vagy a király és Posa márki dialógusa.

A tükröződés akkor is jelen van, amikor az áttetsző paraván lehúzódik, és egyszerre, egymásra úsztatva látunk két kameraképet: a színpadot totálban, opálosan-homályosan a paraván mögött, és közeli kivágást a szereplők arcáról. Mindez (a közelik, az egymásra vetítés, a játék a tükörrel) valahogy mégsem lesz az előadás során zavaró: olyan jól sikerült felépíteni ezek váltakozásának a dinamikáját, hogy a sok tükröződés, áttetszőség ellenére a közel háromórás játékidő alatt egyszer sem érzi a néző redundánsnak, öncélúnak azt.

A szereplők egyszerre válnak a hatalmi játszmák és saját önhittségük áldozataivá.

Kusza, összetett viszonyrendszer bontakozik ki a szemünk előtt, amiben mindenki azt hiszi magáról, hogy képes kezébe venni az irányítást, hogy befolyásolni tudja az eseményeket. Posa márki az, aki ezt verbalizálja, de a többi szereplő is ugyanebben a hitben cselekszik.

A két, élesen elkülönülő generáció közül egyik sem képes a jelen helyzetre reflektálni: az idealista, élhetőbb vagy legalábbis annak tűnő rendszert megálmodó Carlos, Posa márki és a királynő – ahogy Posa azt magáról is mondja – a jövő polgárai, míg a feudális, totalitárius rendszert megtestesítő Fülöp király a múlt társadalmának zárványa. A jelen embereiként talán Alba herceget és Domingót lehetne említeni, akik számára jelentéktelen részletkérdés, hogy ki ül a trónon, és milyen hatalmi struktúrát épít fel – a lényeg, hogy az ő pozíciójuk biztosan álljon. Azonban, ahogy Fülöp király is mondja róluk, ők „nem emberek”, csupán szolgák, akik saját jólétük megóvásáért ragaszkodnak az aktuális rendszerhez.

Hiányoznak tehát a jelen valódi emberei – talán az előadás végén megjelenő Főinkvizítor szinte démoni, de legalábbis a Trónok harca főverébkarakterére emlékeztető alakja az, aki a jelen hatalmi struktúrájának szálait leginkább mozgatja a háttéréből: ő tűnik a játékmesternek, míg minden más szereplő csak az ő bábja. Nem tudnak kilépni az önkényből, ami körülveszi őket.

Sem a politikai struktúrákat, sem pedig a személyes kapcsolataikat nem tudják megjavítani – ez torkollik abba, hogy végül minden szereplő önmagát veszíti el: beleütköznek saját korlátaikba, és mindenkinek ez lesz a veszte.

Senkit nem lehet önmagától megmenteni – ez az előadás egyik legerősebb tanulsága. Nincs is feloldása, a függöny legördülése után is velünk marad a helyzet megoldhatatlanságának zavarba ejtő érzése. A rendkívül összetett viszonyrendszert szinte tökéletesen jeleníti meg a színészi munka is: az előadás kezdetén mintha még kicsit kényelmetlenül mozognának a színészek a szerepükben, ez a bizonytalanság azonban nagyon rövid idő alatt megszűnik, és végig rendkívül színvonalas játékot láthatunk kivétel nélkül mindenkitől.

Pedig bonyolult karakterek tárháza a Don Carlos. A címszereplő az előadás kezdetén egy idegesítően éretlen, szerelmes kamasz, akinek önmarcangoló vágyai minden másról elvonják a figyelmét, később azonban rájön saját felelősségére, és kész kiállni a haladás mellett. Az őt megformáló Nagy Márk láthatólag lubickol ebben a felnőttéválás-történetben. Ellenpontjaként jelenik meg Eboli hercegnő Sodró Eliza alakításában: ő és a másik női főszereplő, Erzsébet királyné (Mészáros Blanka) kiválóan mutatja be, hogy bár egyfelől a női karakterek háttérbe szorulnak a férfiak uralta világban, saját őrlődéseik, vágyaik, félelmeik nemcsak őket sarkallják cselekvésre, sokszor az ő hatásukra lendül tovább a történet. Melletük Fülöp egy változásra és bizalomra képtelen zsarnok, akit László Zsoltnak mégis sikerült emberivé, időnként szimpatikussá is tennie a nézők számára. Viszont Baki Dániel Posa márkija az első perctől kezdve bizalomgerjesztő, felelősségteljes, önzetlen ifjú, aki később szintén belegabalyodik a politikai játszmákba, és elveszti, de halála által újra visszakapja tisztaságát. Rusznák András és Pál András tökéletesen alakítják a két legellenszenvesebb karaktert, Alba herceget és Domingót, M. Kecskés András Főinkvizítorának megjelenésével pedig megdermed a levegő nemcsak a színpadon, hanem a nappalikban is.

Érezhető, hogy az előadás mind a szöveg értelmezésében, mind a színészi munka mélységében igazán beérett. Nem tudjuk, novemberben milyen lett volna, de úgy tűnik, kárára semmiképp sem vált a csúszás. A közvetítés nagyon fontos elemei az operatőri, vágói feladatok, amelyek szintén pontosak, alaposan átgondoltak. Amikor néha látszik az operatőr a színpadon, az is indokoltnak, szervesnek hat az események fényében.

A Radnóti Színház bemutatója egy bátor vállalkozás: az online térben remekül működő, átgondolt, letisztult, emellett nagyon friss és csontig hatolóan fájdalmas, a mai életünkre, mindennapjainkra is intelligensen rezonáló előadás a Don Carlos.