„A Zeneakadémia modernitást sugározva őrzi a több évszázados hagyományokat” – interjú dr. Vigh Andreával

Rendhagyó módon idén október első hete helyett augusztus 6. és 9. között rendezték meg a 22. Gödöllői Hárfafesztivált, amelynek az alapítója. Bár az időpont eltért a több évtizedes hagyománytól, minden jel arra utal, a közönséget ez szemernyit sem zavarta, sőt!

Óriási érdeklődést váltott ki a dátummódosítás, amelynek praktikus oka az előttünk álló bizonytalan járványügyi helyzet. Ugyan bátor döntést hoztunk a változtatással, de nem bántuk meg: sok visszajelzés érkezett a fesztivál után, amelyek azt igazolták, hogy a közönség végtelenül hálás és boldog volt. A Gödöllői Királyi Kastéllyal együtt nagy figyelmet fektettünk a járványügyi előírások betartására, így mindenki biztonságban érezte magát. Négy napon át minden este magyar művészek adtak koncertet, és hangszerkiállítást is szerveztünk. Emellett nagy öröm, hogy egy mesterkurzus is megvalósult, amelyet a kezdeményezésemre ingyen látogathattak a hangszerkedvelő professzionális és amatőr muzsikusok – így szerettem volna támogatni a fiatal zenészek tanulását. Ezen kívül nagy sikere volt az utolsó napon tartott gyerekkoncertnek a Gödöllői Barokk Kastélyszínházban.

Sok gyerek érdeklődik a hárfa iránt?

Egyre több és több. Ennek egyszerű oka van: a hárfa nagyon sikerorientált hangszer, a megpendítése egyszerű, és már első próbálkozás után viszonylag szépen szól, ezért a kisgyerekek szívesen próbálgatják, majd hamar megtanulják így kísérni saját éneküket. Ez olyan előnye a hangszernek, amelyre ajándékként tekintek, hiszen ha belegondolunk, egy fúvós eszközön a hangok megszólaltatása külön dicséretre méltó gyakorlást és kitartást igényel. Ezzel szemben a hárfánál csak később jönnek a nehézségek, amikor valaki úgynevezett pedálos hárfán akar játszani – az már nehéz munka. Ugyanakkor felnőttek is szívesen választják a hangszert: nekem is vannak növendékeim, akik a gazdasági vagy éppen a bankszektorban dolgoznak, miközben nagy örömmel vesznek zeneórákat, hiszen ez kikapcsolja, feltölti, és – állítom, hogy – gyógyítja is az embert.

A hangszer gyönyörű hangjához nem fér kétség, és ön sokat tett ennek népszerűsítéséért, holott viszonylag későn kezdett hárfázni.

Így van, tizennégy éves koromban kezdtem, viszont már korábban, egészen fiatalon rátaláltam. Csak azért nem tudtam elkezdeni kislányként a gyakorlást, mert gyerekek körében ekkor még nem volt általános a hangszer oktatása. Először zongoráztam – ennek köszönhetem, hogy megtanultam hárfakottát olvasni, hiszen a két kotta nagyon hasonló a kulcsok és a kezek leosztását tekintve. Tehát türelmesnek kellett lennem ahhoz, hogy hárfán tanulhassak, és én egészen az első lehetőségig, a középiskoláig – a Bartók Konzervatóriumig – vártam, majd annyira elbűvölt a hangja, hogy a Zeneakadémián folytattam a tanulmányaimat. Nagy öröm számomra, hogy a hangszer népszerűségének növelése valódi eredményt hozott. Ma a fogékony gyerekek alapfokon kezdhetik a tanulást az ország legtöbb zeneiskolájában a kelta hárfától egészen a nagy koncerthárfákig.

Van olyan vélemény, amely szerint akik több hangszeren játszanak egyszerre, inkább zenebohócok, mint művészek. Mit gondol erről?

Lehet több hangszeren jól játszani, viszont elmélyülni egyben lehet igazán.

El tudom képzelni, hogy valaki kivételes tehetség lévén egyszerre legfeljebb két hangszeren magas szinten muzsikál, ugyanakkor a többi ebben az esetben maximum kellemes, praktikus tudás lehet. Én nem nevezném zenebohócnak azt a muzsikust, aki több hangszeren játszik, de biztos vagyok abban, hogy azt a mély és sajátos tudást, amely a zongora, a hegedű, a fuvola stb. elsajátításához kell a klasszikus zenében, nem lehet elérni határozott döntés nélkül.

Úgy érti, a zenésznek előbb vagy utóbb választania kell?

A nagy művészek, akik megkérdőjelezhetetlen értéket képviselnek, mindig egyet választanak. Hiszen aki professzionálisan magas szinten művel egy hangszert, napi négy-öt órát gyakorol – ha nem többet –, így már matematikailag is kizárt, hogy több mindenen játsszon kiválóan. Nem beszélve arról, hogy a gyakorlásnak is van fizikai korlátja, hiszen elfáradnak az izmok, és kimerülten a művész képtelen zenei érzékkel úgy interpretálni egy darabot, hogy érzelmi hatást váltson ki a közönségből. Bár magam is főtárgyas zongoristák közt jelentkeztem a konzervatóriumba, mégis a hárfa mellett tettem le a voksom. Tehát igen, muszáj dönteni.

A zene olyan, mint az élsport.

A sportolóknak is választaniuk kell a szakosztályok közt, ha komolyan gondolják a karrierjüket.

Ezt a hasonlatot egy korábbi interjúban is használta, amikor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem növendékeinek eredményeiről beszélt. Két és fél éve áll ismét az alma matere élén, és ugyanennyi év van ön előtt még – 2018-ban újabb öt évre kapott rektori kinevezést. A sporthasonlatnál maradva: milyen ma kiállni a csatatérre, milyen eredmény prognosztizálható a mérkőzés végére?

A Zeneakadémia az életem része, a második otthonom. Itt nőttem fel, gyakorlatilag végigjárva minden lépcsőfokot diákként, tanársegédként, tanszékvezetőként, docensként, egyetemi tanárként, majd rektorhelyettesként, egészen a rektori székig.

Úgy ismerem az intézményt, mint a tenyeremet. Itt tanultam meg a szakma nehézségeit és igazi szépségeit, így minden erőmmel azon dolgozom, hogy egyengessem tovább a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jövőjét azon a gyönyörű úton, amelyen száznegyvenöt éve halad előre, miközben nemzetközileg elismertté vált, és bekerült a világ legjobb ötven művészeti felsőoktatási intézménye közé. Felső vezető kollégáimmal minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a Zeneakadémia a lehető legjobban teljesítsen: olyan célkitűzéseink vannak, amelyek a Liszt Ferenc által alapított egyetlen felsőfokú intézményt tovább erősítik nemcsak Budapesten, hanem Magyarországon és a világ megannyi helyén. A zeneművész nevével és szellemiségével fémjelzett egyetem stabil, valid tudást ad, és nem kisebb művészek végeztek itt, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Weiner Leó, Ligeti György, Kurtág György vagy Eötvös Péter. Olyan híd, amely nyitottságot és modernitást sugározva őrzi a több évszázados hagyományokat.

Szeretném, ha az intézmény a jövőben is ezt a pozitív üzenetet, a szeretetet és a gyógyító zenét sugározná, amit eddig.

Kiemelnék egy sort a köszöntőjéből: „aki ma kamarazenét tanul nálunk, az érzékelhetően Weiner Leónak is növendéke”.

Weiner Leó számunkra egyenlő a kamarazenével, és a világ legnagyobb művészei is szeretettel adóznak neki. Mindazok, akik a tanítványai lehettek, életre szóló útravalót kaptak tőle. Mi pedig ezt a hagyományt őrizzük és tartjuk: ebből ered az is, hogy kézről kézre – mint a családfa ágai – adjuk tovább a tudást, ez pedig segíti a már említett légkör fenntartását, amely a Zeneakadémia sajátossága.

Sok felsőfokú intézmény esetében befolyásolta a jelentkezők számát a járványhelyzet. Ez a Zeneakadémiára is igaz?

A pandémia nem fogta vissza a jelentkezők kedvét, idén is hasonló számokat tapasztaltunk, mint a megelőző években. Ez komoly és pozitív visszajelzés a Zeneakadémia számára, hiszen, ahogy ön is utalt rá, idén jelentős mértékben visszaesett a felsőoktatásba jelentkezők száma. Mind a Zeneakadémia hallgatói, mind a jelentkezők kiemelkedő rugalmasságról és odaadásról tettek tanúbizonyságot. Köszönettel tartozom nekik, és csak dicsérni tudom őket, amiért – megtartva a képviselt magas színvonalat – nagyszerűen vették az akadályokat annak ellenére, hogy online felvételiztettünk. E kitartásra a jövőben is szükség lesz, mivel idén vegyes tanévkezdést prognosztizálunk. A főtárgy órákon például egy diák és egy tanár lesz jelen egy teremben, a csoportos órákat pedig online fogjuk tartani, így lassítva a járvány terjedését. A cél ugyanis az, hogy még sokáig tudjunk hangszert, éneket és minden olyan zenei tantárgyat oktatni, amelyhez elengedhetetlen a személyes jelenlét. Óriási szerepe van ennek, hiszen a muzsikálás élőben hallgatva jobban megfigyelhető, nem beszélve arról, hogy így látjuk igazán azt, hol tartja a kezét a hallgató, hol van feszültség benne, hol tudjuk ezt feloldani…

Az évad tekintetében mire számíthatunk?

A 2020/21-es egy évad Rahmanyinov-maratonnal indult Balázs János és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában. Az augusztus 18-19. nyitás különlegessége volt, hogy tudomásunk szerint Balázs János az első, aki a szerző összes zongoraversenyét és a Paganini-variációkat egymás után eljátszotta koncerten. A néhai Kocsis Zoltán mondta: nincs olyan hang, amelyet ne lenne érdemes eljátszani az orosz zeneszerzőtől. Nem véletlen, hogy ő is tervezte egy ilyen koncert megvalósítását.

Az évad további hónapjaiban ismét nagyszerű vendégek fognak fellépni a Zeneakadémián, jelenleg is tárgyalásban vagyunk több sztárvendéggel. Tervünk és reményünk, hogy ebben a szezonban egyszerre valósulhatnak meg az eredetileg meghirdetett őszi koncertek és a tavasszal elmaradt eseményeink, például Kelemen Barnabás Bach szólóban estje. Számos nagy érdeklődésre számot tartó rendezvényünk lesz elérhető, ha a körülmények is engedik.