© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Drága Havanna!
Havanna, szeretlek
Élőben még nem láttalak, de bármikor hallok felőled, felpezsdül a vérem, örömömben táncra perdülök, és lélekben újjászületek! Nem érdekel, ki mit beszél rólad, szeretlek!
Élőben még nem láttalak, de bármikor hallok felőled, felpezsdül a vérem, örömömben táncra perdülök, és lélekben újjászületek! Nem érdekel, ki mit beszél rólad, szeretlek!
Azt gondolhatjuk, hogy egy Havanna-filmet nem lehet elrontani. Kézhez kapod a fülledt erotikát, a gyönyörű partokat, a csinos nőket és a macho férfiakat. A szocialista világban megrekedt szigetország legnépesebb városa ontja magából a ritmust és a színeket. Kell ennél több? Csak jól kell válogatni: ez az egyetlen feladat. Itt ez a hét kisfilm, egy hét történései –szálra fűzve, mindegyik más megközelítésből, más hangulattal, más témával mutatja be a karibi várost.
A kezdéshez egy elég könnyed történetet kapunk (El Yuma) Benicio Del Torotól, egyszerű emberekkel és súlytalan csavarral. Egy amerikai srác (Josh Hutcherson – Híd Terabithia földjére) Havannába utazik, hogy színiiskolában tanuljon. Egy taxisofőrként dolgozó mérnök lesz a segítségére, aki vendégül látja, és bevezeti a forró kubai éjszakába. Kapunk egy tipikusnak mondható kocsmai jelenetet jópofa pultossal, a srác bágyadt, szánalmas törekvését a latin nők felé és az alkohollal, szivarfüsttel teli éjszaka után egy lecsapott, gyakorlatilag semmitmondó zárást.
A kedd egy valamivel lazább folytatása a hétnek. Pablo Trapero Jam Session című művében Emir Kusturicát látjuk gyakran önkívületi állapotban, aki attól a nagy felhajtástól szenved, amiben részt kell vennie. Reprezentatív szerepeit felrúgva kiélvezi Havanna minden percét. Értékelve a nagyszerű zenészeket és a trombitamuzsikát, sokkal jobban bevonódik, mint a színésztanonc. Egy aranyszívű barátra talál, aki azokhoz a kubaiakhoz tartozik, akik belenyugodtak, hogy nem jár nekik több az élettől. Egy komikus szkeccs, ami leginkább egy sikeres ember „egy nap az élet” érzéséről szól, szemben a tehetséges tehetetlennel, aki a zene eldorádójában él.
A szerda Cecília megkísértése Julio Médemtől. Újabb szerepében láthatjuk a tehetséges Daniel Brühlt, aki ezúttal egy alapvetően szánalmas, férfiatlan, spanyol üzletembert játszik, aki Cecíliának, az álszemérmes-álszerény, ifjú énekesnőnek sikert kínál Spanyolországban. A nő érzéseiben elég megosztott, hisz ott a szegényes otthona, benne macho szerelme, akitől nem tud megválni, és ott az álma, ami most valóra válhat. Ennek a hezitálásnak viszont mi is megisszuk a levét, hisz egy alapvetően eszközként használt dallam legalább ötödjére hallgatva már kínossá válik, ami rányomja a bélyegét arra a bizonyos 15-20 percre is.
Elia Suleiman az egyetlen, aki a csütörtökkel (Diary of a Beginner) egy kis politikai tartalmat is filmre visz, pont elegendőt. Sok szép, elemezhető képet kapunk, de kevés dialógust és akciót, ami miatt egy idő után monotonná válik a történet. Maga Suleiman játssza a főszerepet, egy riportert, aki egy interjú miatt érkezik Havannába, de találkozója folyamatos várakozássá és városban való bolyongássá fordul át. Apró, komikus, valóságos, gyakran ismétlődő jeleneteket kapunk, amelyeknek maga Suleiman válik szemlélőjévé.
A Gaspar Noé rendezte Ritual a pénteki történet, ami a leginkább kivívhatja a nézők végletes tetszését vagy nemtetszését. Egy kamaszlány leszbikus éjszakai kapcsolatba bonyolódik, aminek az emlékétől és súlyától a szülei egy megtisztító rituáléval akarnak megszabadulni. Egy misztikus jelenet, ami egyszerre elijeszt és kíváncsivá tesz, idegensége, ereje és képi megformálása viszont kellőképpen egzotikussá emeli ezt a részt.
A hatodik, Dulce Amargo (Juan Carlos Tabío) az előzőekhez képest gyengébb alkotás lett, gyakran áthajlik egy felszínes szereplőkkel teli szappanoperába. Sokkal inkább belenyúl a család, szülői kapcsolat, megélhetés problematikájába – aminek itt bár van jelentősége –, mégsem értjük meg jobban ezeken keresztül a havannaiak életét.
A Díszkút (Lauret Cantet) címet viselő opusz tipikus vasárnapi történet. Egy idős asszonyról szól, akit az álmában megjelenő Szűz Mária ünneplésre és egy díszkút építésére szólítja fel. A hölgy minden házban lakó, szegény-szerény életet élő ismerőst mozgósít, ellenben saját maga mint matróna csak dirigál. Az alapvetően amatőr színészekből álló kis gárdában idősek és gyerekek egyaránt hitelesebbnél is hitelesebben szerepelnek. Várakoznak, szót fogadnak, dühösek, áldozatosak és jámborak, igazán tiszta lelkű emberek. Környezetük is valódi, egyben elszomorító és reményt adó. Ilyen lehet az igazi havannai „mindennap”, a hét egyetlen története, ami bárcsak tovább tartana.
Tehát kapunk mindent, kap a film is hideget-meleget, de tűrje csak, ha már ilyen a koncepció. A kisfilmeket ismétlődő elemek és szereplők kötik össze, amelyek annyira sekélyesek és jelentéktelenek, hogy inkább elvesznek, mint hozzáadnak a film értékéhez. A turista szemszög, a csak jó hangulatú mű nem a legjobb megoldás arra, hogy bemutassuk Havannát, mert így az merő hazugsággá válik. Érdemes inkább megnézni a Cuba Felizt, ha többet (és igazibbat) szeretnénk Kubából, a zene mellett kapunk kicsit a szegénységből, a közlekedés körülményességéből, az elöregedés szomorúságából, apró örömökből, az emberségből. A remény kútjából: la música!
Havanna, szeretlek! (7 días en La Habana)
Rendezték: Laurent Cantet, Benicio Del Toro, Julio Medem, Gaspar Noé, Elia Suleiman, Juan Carlos Tabío, Pablo Trapero
Színes, feliratos, francia–spanyol filmdráma, 2012.
Azt gondolhatjuk, hogy egy Havanna-filmet nem lehet elrontani. Kézhez kapod a fülledt erotikát, a gyönyörű partokat, a csinos nőket és a macho férfiakat. A szocialista világban megrekedt szigetország legnépesebb városa ontja magából a ritmust és a színeket. Kell ennél több? Csak jól kell válogatni: ez az egyetlen feladat. Itt ez a hét kisfilm, egy hét történései –szálra fűzve, mindegyik más megközelítésből, más hangulattal, más témával mutatja be a karibi várost.
A kezdéshez egy elég könnyed történetet kapunk (El Yuma) Benicio Del Torotól, egyszerű emberekkel és súlytalan csavarral. Egy amerikai srác (Josh Hutcherson – Híd Terabithia földjére) Havannába utazik, hogy színiiskolában tanuljon. Egy taxisofőrként dolgozó mérnök lesz a segítségére, aki vendégül látja, és bevezeti a forró kubai éjszakába. Kapunk egy tipikusnak mondható kocsmai jelenetet jópofa pultossal, a srác bágyadt, szánalmas törekvését a latin nők felé és az alkohollal, szivarfüsttel teli éjszaka után egy lecsapott, gyakorlatilag semmitmondó zárást.
A kedd egy valamivel lazább folytatása a hétnek. Pablo Trapero Jam Session című művében Emir Kusturicát látjuk gyakran önkívületi állapotban, aki attól a nagy felhajtástól szenved, amiben részt kell vennie. Reprezentatív szerepeit felrúgva kiélvezi Havanna minden percét. Értékelve a nagyszerű zenészeket és a trombitamuzsikát, sokkal jobban bevonódik, mint a színésztanonc. Egy aranyszívű barátra talál, aki azokhoz a kubaiakhoz tartozik, akik belenyugodtak, hogy nem jár nekik több az élettől. Egy komikus szkeccs, ami leginkább egy sikeres ember „egy nap az élet” érzéséről szól, szemben a tehetséges tehetetlennel, aki a zene eldorádójában él.
A szerda Cecília megkísértése Julio Médemtől. Újabb szerepében láthatjuk a tehetséges Daniel Brühlt, aki ezúttal egy alapvetően szánalmas, férfiatlan, spanyol üzletembert játszik, aki Cecíliának, az álszemérmes-álszerény, ifjú énekesnőnek sikert kínál Spanyolországban. A nő érzéseiben elég megosztott, hisz ott a szegényes otthona, benne macho szerelme, akitől nem tud megválni, és ott az álma, ami most valóra válhat. Ennek a hezitálásnak viszont mi is megisszuk a levét, hisz egy alapvetően eszközként használt dallam legalább ötödjére hallgatva már kínossá válik, ami rányomja a bélyegét arra a bizonyos 15-20 percre is.
Elia Suleiman az egyetlen, aki a csütörtökkel (Diary of a Beginner) egy kis politikai tartalmat is filmre visz, pont elegendőt. Sok szép, elemezhető képet kapunk, de kevés dialógust és akciót, ami miatt egy idő után monotonná válik a történet. Maga Suleiman játssza a főszerepet, egy riportert, aki egy interjú miatt érkezik Havannába, de találkozója folyamatos várakozássá és városban való bolyongássá fordul át. Apró, komikus, valóságos, gyakran ismétlődő jeleneteket kapunk, amelyeknek maga Suleiman válik szemlélőjévé.
A Gaspar Noé rendezte Ritual a pénteki történet, ami a leginkább kivívhatja a nézők végletes tetszését vagy nemtetszését. Egy kamaszlány leszbikus éjszakai kapcsolatba bonyolódik, aminek az emlékétől és súlyától a szülei egy megtisztító rituáléval akarnak megszabadulni. Egy misztikus jelenet, ami egyszerre elijeszt és kíváncsivá tesz, idegensége, ereje és képi megformálása viszont kellőképpen egzotikussá emeli ezt a részt.
A hatodik, Dulce Amargo (Juan Carlos Tabío) az előzőekhez képest gyengébb alkotás lett, gyakran áthajlik egy felszínes szereplőkkel teli szappanoperába. Sokkal inkább belenyúl a család, szülői kapcsolat, megélhetés problematikájába – aminek itt bár van jelentősége –, mégsem értjük meg jobban ezeken keresztül a havannaiak életét.
A Díszkút (Lauret Cantet) címet viselő opusz tipikus vasárnapi történet. Egy idős asszonyról szól, akit az álmában megjelenő Szűz Mária ünneplésre és egy díszkút építésére szólítja fel. A hölgy minden házban lakó, szegény-szerény életet élő ismerőst mozgósít, ellenben saját maga mint matróna csak dirigál. Az alapvetően amatőr színészekből álló kis gárdában idősek és gyerekek egyaránt hitelesebbnél is hitelesebben szerepelnek. Várakoznak, szót fogadnak, dühösek, áldozatosak és jámborak, igazán tiszta lelkű emberek. Környezetük is valódi, egyben elszomorító és reményt adó. Ilyen lehet az igazi havannai „mindennap”, a hét egyetlen története, ami bárcsak tovább tartana.
Tehát kapunk mindent, kap a film is hideget-meleget, de tűrje csak, ha már ilyen a koncepció. A kisfilmeket ismétlődő elemek és szereplők kötik össze, amelyek annyira sekélyesek és jelentéktelenek, hogy inkább elvesznek, mint hozzáadnak a film értékéhez. A turista szemszög, a csak jó hangulatú mű nem a legjobb megoldás arra, hogy bemutassuk Havannát, mert így az merő hazugsággá válik. Érdemes inkább megnézni a Cuba Felizt, ha többet (és igazibbat) szeretnénk Kubából, a zene mellett kapunk kicsit a szegénységből, a közlekedés körülményességéből, az elöregedés szomorúságából, apró örömökből, az emberségből. A remény kútjából: la música!
Havanna, szeretlek! (7 días en La Habana)
Rendezték: Laurent Cantet, Benicio Del Toro, Julio Medem, Gaspar Noé, Elia Suleiman, Juan Carlos Tabío, Pablo Trapero
Színes, feliratos, francia–spanyol filmdráma, 2012.
