Bukás elleni litánia – Kritika a Dűne című filmről

Napjaink Marvel-érájában különösen nehéz dolga akad bármelyik adaptőrnek, hiszen a gyerek- és tinikompatibilissé infantilizált blockbusterek nem tűrik a hatalmas költségvetésű, de gondolatgazdag eposzokat (lásd Az utolsó párbaj anyagi fiaskóját), így Frank Herbert ötvenhat éves regénye is vert helyzetből indul. A Dűne ugyanis a soft sci-irodalom egyik csúcsműve, ami vallási, ökológiai szálakkal van átszőve, miközben az iszlamizmusra és a feminizmusra is kitekint. Leginkább azonban az uralkodói felelősséget pedzegető és a hőskomplexust, pontosabban a „fehér megmentő” (white savior) narratívát bíráló regényről van szó. Ezért aztán végképp nem olyan matéria, amely könnyen lecsúszna a Tony Stark és Pókember kalandjait óhajtó publikum torkán.

Felnőtteknek szóló regénytrilógiaként a Dűne-széria egyfajta távoli jövőbe helyezett Shakespeare-királydráma. Az első rész a tézis, a második (A Dűne messiása) megváltószerep-kritikaként funkcionáló antitézis, míg a két Trónok harca-évadra is elég karakterológiát és cselekményfordulatot tartalmazó A Dűne gyermekei briliáns szintézis. Denis Villeneuve rendező ráadásul azért is indul hátrányból, mert az elnyomott fremenekkel a galád Harkonnenek ellen harcba szálló Paul Atreides balladájából pusztán az első – ötszáz oldalas – regény felét volt kénytelen vászonra vinni. És ha a már eleve önelemző, összetett gondolatokkal, illetve bőséggel adagolt belső monológokkal élő regény adaptációja financiális csődöt vall, ott maradunk egyetlen történet végig sem mesélt csonka torzójával. (A film pénzügyi kilátásain persze a mozi elleni alternatívát nyújtó HBO MAX-streamingpremier sem javít – igaz, pillanatnyilag biztatóak a Dűne esélyei.)

A rendező adaptációján csak a bizonytalan sötétben tapogatózás látszik – a narancsszínbe és feketébe öltöztetett beállítások révén szó szerint is. Villeneuve két szék között a pad alá zuhan.

Meditatívnak szánt, ám valójában oktalan semmibe bámulásban kivetülő premier plánjai, realizmust arrakisi digitálsivatagra cserélő panorámái felszínesen utalnak Herbert centrális dilemmáira.

A regény ismerői így üres kézzel távoznak, míg a mitológiában járatlan, pusztán grandiózus blockbusterre váró szűz nézőknek a fojtott hangulatú, monokróm töredékek bizonyulhatnak túl elvontnak (hacsak nem épp egy „Homokkal sikálhatod a segged” típusú egysoros bántja a fület). Utóbbiak érdeklődését legfeljebb a viszonylag koherensen felépített, de szimpla kalanddramaturgiával zötykölődő, teljesen átlagos sztori tartja fenn. A Dűne ugyanis üvölt a 2001: Űrodüsszeia rangjáért, ám eközben a végeredmény zavaros látomásokkal és Hans Zimmer zeneszerzői mélypontját jelentő, arab fanfárokkal operáló dallamokkal terhelt. Az egyenetlen ritmusú és nívójú cselekmény fontos részleteket vág sutba, ez pedig leginkább a Zack Snyder-féle Watchmen tanácstalan önkeresését, valamint Az Igazság Ligája túlnyújtott, szemet bántó operatőri sötétségét idézi.

Hiányoznak az azonosulásra méltó figurák, jobbára papírmasékként skiccelt karakterek lépdelnek bávatagon ide-oda. Talán csak az anya-fiú páros hiteles Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson játékával, de a feleséghalál miatt árulóvá, majd tragikus hőssé lett Dr. Yueh oldalakon át taglalt háttértörténetének elpazarlása főbenjáró bűn. Sőt a regényben elengedhetetlen Fűszerről is csak kutyafuttában tesznek említést. A Dűne csak felolvassa a regényt, Villeneuve azonban semmit nem tesz hozzá az alapanyaghoz, amely így csak egy rövidített kötelező olvasmány benyomását kelti. Százötvenhat perces a film, még sincs idő semmire: a cselekmény rohan, az unalmas tempó viszont ezt nem érzékelteti, az álom kis híján a szemünkre jön. A rendező zseniálisan bánik a Fogságban és a Sicario fiziológiai bénultságot okozó csendjeivel és hosszú beállításaival vagy a Szárnyas fejvadász 2049 kontemplatív nagytotáljaival, ám Dűnéjéből épp a kis differenciák, a snitteket, mondatokat vitalitással töltő, világábrázolást részletekbe menően segítő részletek hiányoznak.

A film cselekménye hangsúlyos ponton ér véget, ott, ahol a regény épp kezd magasabb fordulatszámra kapcsolni, ám a néző ebből jószerivel semmit nem fog fel.

Pusztán húzogatják előttünk a mézesmadzagot, és amikor látnánk a potenciált e hangos, kaotikusan snittelt zűrzavarban, már jön is a végefőcím. Villeneuve – stúdiónyomás ide vagy oda – így roppant nehezen veheti rá a népet a Herbert-univerzum folytatására. Átiratából hiányzik az Arábiai Lawrence eposzisága (Herbertet bevallottan a felfedező sorsa inspirálta) és A keresztapa-trilógia ólomsúlyú családi drámája (Paul Atreides vezérré emelkedése, majd leszállóága több ponton rokon Michael Corleone bukásával). Egyre-másra zúdulnak ránk az olyan kifejezések, mint „sziecs”, „Coriolis-vihar” vagy „csakobsza”, de a cirkoruha teátrális bemutatásán túl a szóban forgó, hirtelen elharapott kifejezések újfent nem járulnak hozzá a Dűne-mondakör alapos megismeréséhez. Jodorowsky „regényt megerőszakoló”, tizenöt órásnak szánt, visszautasított adaptációja és Lynch összetákoltnak ható, rövidre nyesett verziója után Villeneuve sivatagi lézershow-ja csak egy kétségbeesetten a blockbuster-közönségre kalibrált, erőtlen próbálkozás. A regényben olvasható félelem elleni litánia ezúttal a bukás elkerüléséhez szükséges rimánkodás metaforája. Jobb legyinteni az aktuális adaptációra és az azt övező, lassan két éve tartó mesterséges hype-ra: a regénytrilógia ihletett lapozását úgysem pótolják.

A film adatlapja a MAFAB-on