Csendes népek – E. Bártfai László tanulmánya az etnosztereotípiákról

Ez nekem kínaiul van – mondjuk, ha nem értünk valamit. A nyelvek túlnyomó többségében rögzültek a teljes meg nem értést egy másik nyelvhez hasonlító szófordulatok. Azok a nyelvek számítanak különösen érthetetlennek, amelyeknek még az írásmódja is merőben más. A kínai alighanem az első helyet vívta ki magának ezen a listán, többek között az albán, bolgár, észt, francia, görög, holland, katalán, lengyel, lett, litván, német, orosz, portugál, román, spanyol nyelv idiomatikus kifejezéseiben szerepel ebben az értelemben. (A héber nyelvben sincs ez másként. Magyarán: ha a héber nem ért valamit, az neki is kínaiul van.) Előkelő helyezést ért még el a görög (angol, latin, norvég, portugál, svéd), a héber (finn, francia, holland, izlandi, portugál) és némileg meglepő módon a spanyol (cseh, macedón, német, szerbhorvát, szlovák, szlovén). A dánokat az értelmetlen zagyvaság egy mesterséges nyelvre, Johann Martin Schleyer műnyelvére, a volapükre emlékezteti. Más nyelvekhez hasonlóan a magyarban is több népnév játszhatja ezt a méltatlan szerepet. Ha egy szót sem értünk valamiből, azt is mondhatjuk: Nekem ez hottentottául van. A cseh nyelvben viszont a magyarnak jut osztályrészül ez a keserű sors: Pro vás je to mad’arština, azaz: Magának ez magyarul (értsd: ’kínaiul, hottentottául’) van. A kettős értékelés egy tőről fakad: ami a miénk, az érthető, ami a másé, az érthetetlen. Önelnevezésük szerint egyedül a szlávok azok, akik megértik a szót (slovo), az azonos tövű szlovák és szlovén népnév is erről tanúskodik, a szomszédos németeket ezért nevezték némának, beszélni nem tudónak. A szlovákban a néma nemý, a német ember pedig Nemec/Nemka.

[…] Ha átruccanunk a szomszédba, nekünk is volna okunk méltatlankodni. A 2014-ben megjelent szlovák szlengszótár tanúsága szerint a maďar egyik közhasznú jelentése: hlupák, tupec, nechápavý človek, azaz: ostoba, hülye, nehéz felfogású ember. Dobossy László a magyarokra vonatkozó cseh szólásokból válogatott össze egy csokorra valót, gyűjtéséből kiderül, hogy a csehek nemcsak ostobának, lustának és mocskos szájúnak tartják a magyarokat, hanem megbízhatatlannak is. Egyik példája: za uherský měsíc / rok, azaz: magyar hónap / év alatt, ’sohanapján’. A roppant gazdag anyagból választott néhány példa is kellőképpen szemlélteti, hogy a szomszédok sokszor festenek kedvezőtlen képet egymásról. A frazeológiai hadszíntéren mindenki a magáét hajtogatja, számtalan mi és számtalan ők szűrődik ki a hangzavarból. Az efféle túláltalánosító ítéletek a másik nép minden egyes tagjára vonatkoznak, és a saját nép minden egyes tagjáról az ellenkezőjét sugallják: A magyarok ostobák (de a csehek okosak), illetve A magyarok hitszegők (de a csehek megtartják ígéretüket). E szólásoknak, kifejezéseknek szembeötlő logikai vonása az aszimmetria, de a mások kigúnyolásából, sértegetéséből – szándékolatlan melléktermékként – egy gúnyrajzszerű önkép is kirajzolódik. Az effajta megállapítások sohasem egyetemesek, a szólás nyelvét használó nép tagjainak figyelmét hívják fel alkalomadtán egy másik nép tagjainak állítólagos viselkedésére, tulajdonságaira. Rendszerint nem egyes embereket szidnak vagy gúnyolnak ilyenkor, hanem egy szánalmas vagy veszedelmes lényként megszemélyesített csoportot.

[…] Az európai köztudatban a hallgatag finn lépett a hallgatag indián helyébe. A finnek egykedvűen vették tudomásul a róluk alkotott képet, s maguk is hasonlóképpen vélekednek magukról, mint ahogyan mások vélekednek róluk. Auli Hakulinen és Fred Karlsson 1977-ben tudományos paródiát adott közre, amelyben egyszerre figurázták ki a finnek kommunikációs nehézségeit és Grice elméletét. A társalgás alapelvét így fogalmazták át: „Ne beszélj!” Ha mégsem kerülhető el, hogy megszólalj, akkor a következőket tedd: igyál annyit, amennyit csak bírsz; hagyd homályban, kihez beszélsz; ne használj szükségtelen szavakat, mint amilyen a köszönöm, a bocsánat vagy a sajnálom. A második alapelv pedig így hangzott: „Maradj zárkózott!” Ne mosolyogj, ne nézz beszélgetőtársad szemébe. A gunyoros jellemzés nem nélkülözi az igazságot – szögezte le Kari Sajavaara és Jaakko Lehtonen 1985-ben. A szerzőpáros kétszer is nekiveselkedett annak, hogy megfejtse, miért hallgatnak a finnek. A történelemben és a hagyományos családmodellben keresték az okokat. Az 1960-as évekig a túlnyomórészt vidéki népesség nem falvakban, hanem magányosan álló rönk- vagy gerendaházakban lakott. A gyerekek csak szülői felszólításra kapcsolódhattak be a beszélgetésbe, és a közös étkezések is szótlanul teltek. Több mint húsz év múlva, 1997-ben – az éles kritikáktól megszeppenve – árnyaltabban próbálták meg összefoglalni a finnek jellemvonásait. Más északi népekhez hasonlóan csak akkor szólalnak meg, ha van mit mondaniuk. Nem szívesen kezdeményezik a beszédet, nem vágnak a másik szavába. Szótlanul figyelik a dolgok alakulását, de a semmibe merednek. A beszélőt nem nógatják folytatásra biccentéssel, taglejtéssel vagy a figyelmet és megértést jelző rövid szavakkal. Ritkán szólalnak meg, majd rögtön hosszú szünetet tartanak.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat július–augusztusi számában a 65. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.