„Ahogy üt és ahogy őt ütik...”

Négy szereplő, de bizonyosan sokkal több megformálandó figura – vészjósló felállás. A Karamazov testvérek: az utóbbi években sokszor elővették országszerte. Béres Attila egy fergeteges Pillantás a hídról és egy silány Anconai szerelmesek-rendezés után. Mindehhez társul egy – hogy is szokták mondani? – parádés szereposztás. Mi lesz ebből? Én már megtudtam: katarzis.

2012. január 27-én mutatták be a kecskeméti Katona József Színház Ruszt József Stúdiójában a Karamazov testvéreket. Hét óra előtt pár perccel még alig vagyunk a színházban, de a beültetés végére mindenki megérkezik, még a földön is ülnek kollégák. A színpadkép Peter Brook Üres terét idézi. A lecsupaszított közeg értékes estét ígér... de arra, amit valójában láttam, hallottam, kaptam, éreztem, igazán nem számítottam.

Négy srác, aki bárki lehet az ismerőseink közül. Tornacipőben, hétköznapi szerelésben vannak, de jól elválik karakterük különbözősége. Olykor azonban más figurákat is meg kell formálniuk. Az apát például, akit egyébiránt egyikük megöl. Képzeljük csak el, hogy egyik pillanatban a fiút látjuk, aki kemény szavakkal küzd apja ellen, majd felvesz egy kabátot, s máris ő az imént említett. Tökéletes megoldások születtek. Egyetlen alkalommal sem volt kérdés, hogy „most ki kicsoda?”, és ami még fontos, nem volt paródia-érzés. Még akkor sem, mikor Szikszai Rémusz és Csémy Balázs egy-egy női cipőbe bújva és klipsszel a fülükben nővé változtak. Komikus volt, ez tény, de egyúttal feloldása az addigi szorongásoknak és felszabadulás az ezután következők előtt. Vér, izzadság, könnyek, indulatok, fájdalmak, ölelések, ütések, megbántások és megbánások, humor. Minden, ami életünk és természetünk része.

A színészi játék többnyire mindannyiuk esetében belülről építkező, ezáltal teljesen magával ragadó. A fiúk elképesztően kiszolgáltatottak, pőrék és védtelenek. Ugyanakkor bizalmat is sugároznak, miszerint „ember és ember közt van remény”. Fazakas Géza azért nagyon különleges, mert ebben az előadásban összegződik mindaz, amit eddig láttunk tőle. Emlékeztet a Kiss Csaba Dögjében alakított Pistire, Csehov Manójára, megjelent egy-egy Bánk bán-pillanat, de említhetném a Szebenben megbántott Péket, a Pillantás a hídról Marcóját és még sok fontos momentumot a soha nem stagnáló, egyre jobb és nagyobb színész munkájából. Orth Péter, akit a Nemzetiben láttam először, és nagy örömmel tölt el, hogy szíve hazahúzta, minden pillanatban elkápráztat, kiváltképp az utolsó monológgal, amikor is úgy szólít meg, mintha a lelkiismeretem lenne, s ahogy Szikszai Rémusz egy félcivil mozdulattal megsimogatja a fejét, végleg elszakad a cérna. Szikszai egyébként szintén nem ismer lehetetlent. Fiúként, könnyűvérű nőcskeként, apaként és hajcsavarós öregasszony bőrébe bújt Fentvalóként is egyaránt mesterfokozatot érdemel, nem beszélve arról a szeretetről, amit színésztársai felé sugároz. És végül Csémy Balázst méltatom, aki sokszor bizonyította már tehetségét, és most sem marad alul a többiekkel szemben, de részéről mintha egy kicsit több technikát és kevesebb ösztönt tapasztalnék. Nem baj. Így is több, mint remek.

A rendező, Béres Attila a jobbik formáját hozta. Műhelymunkát és életre szóló szövetséget szimatolok a háttérben, komoly pedagógiáról és színészvezetésről árulkodik az előadás. Nem beszélve a nagy ötletekről, mint az árnyjáték újraélesztése és értelemmel való megtöltése, vagy a hanggal és fénnyel történő folyamatos segítségadásról a néző számára.

Az előadás végére mindenki elfárad. A színészek az erőt próbáló munkában, a néző a figyelésben és személyes élményei révén kitörni készülő könnyeinek visszatartásában. A taps méltán óriási. A színészek meghajláskor eleresztett mosolyai könnyítenek a szívünkön, de így is bőven akad mit átgondolni a következő napokban.

Nem ígérek vattacukrot, konfettit és térdcsapkodást. Olyan igazi pillanatokat viszont igen, amelyeket az ember egyedüllétében vagy legfőbb bizalmasa társaságában is alig él meg. Nem marad megválaszolatlan kérdés, nem marad űr és kétség, csupán a bizonyosság, hogy itt az ideje a szeretetnek, az elfogadásnak, a megbocsátásnak és a megnyugvásnak. Jó kezekben vagyunk.

Richard Crane: Karamazov testvérek – Apa történet
Rendezte:  Béres Attila
Szereplők: Csémy Balázs, Fazakas Géza, Orth Péter, Szikszai Rémusz.
Kecskemét, Ruszt József Stúdió, 2012. január 27.