„Fel nem röppen, – soha már!”

Tudod, vannak azok a filmek, amelyek már annyira könnyűek, hogy elszállnak az univerzum éjsötétjébe. És A holló is úgy repül, ahogy egy hollóhoz méltó (elnézést...), Poe-hoz viszont kevésbé. Nem mintha a történet nem lenne jó, mert az Poe emlékéhez illő, a megvalósítás és a színészi játék azonban elmarad a várttól. A nyomozós, bűntényt feltárós filmekre pedig minden esetben rányomja bélyegét az, ha kis költségvetésű moziként túl nagyot vállalnak („sokat akar a szarka”-effektus, hogy következetesen folytassuk a madárhasonlatot). A filmen az látszott, hogy ott spóroltak, ahol csak erre lehetőség nyílt, még akkor is, ha a történet nagy részét Budapesten vették fel.

(Fikció és valóság)

A holló arra a rejtélyre próbál magyarázattal szolgálni, hogy mi történt abban a pár napban Edgar Allan Poe-val, mielőtt megtalálták egy padon félig eszméletlenül, a félrebeszélés révületében, s ami után nem sokkal életét vesztette. A film alapötlete azért jó, mert a fikciót és a valóságot olvasztja egybe úgy, ahogy azt Poe tette írásaiban. A történet egy különös gyilkossági sorozattal kezdődik, ami ismerőssé válik a rendőrfőnöknek, Emmett Fieldsnek (Luke Evans), és rájön arra, hogy mindez egy emberhez, Poe-hoz vezet, akinek a novelláiban már megtörténtek ezek az esetek. Amikor a gyanú eloszlik Poe-ról (John Cusack), vele kezd el nyomozni a titokzatos pszichopata után, aki csak akkor hajlandó életben tartani Poe szerelmét, Emilyt (Alice Eve), ha az megírja kiszabadításának a történetét. Így a film végére összeér a Poe által írt történet és a gyilkossági sorozat, hogy szemtől szembe üljön a mű, vagyis a gyilkos és az írója. Igen, eddig az okénál ez sokkal jobb lenne, de az, hogy a történetben szinte már az abszurd határát súroló jelenetek vannak (például, hogy Poe a méreg megivása után hullámzóan lesz hol jobban, hol rosszabbul, valamint a tetőről leugró gyilkost nem találja el a fegyverrel rálövő rendőr, az viszont egy mozdulattal elvágja a torkát) – na, ezt azért már nem. Mindig van egy bizonyos pont, ami túl van a tűréshatáron, mert annyira lehetetlenül hat a vásznon. S egy detektívtörténetben ahhoz, hogy megmaradjon a feszesség és az izgalom, nem biztos, hogy ajánlott kizökkenteni ilyen hibákkal a nézőt. Főleg akkor nem, ha a film a fikciót és a valóságot próbálja meg egyesíteni. Mert nem feszült izgalmat, hanem csak gúnyos kis mosolyt csal a száj szélére. A kioktatástól sem félve jegyezném még meg, hogy a rendezőnek (James McTeigue) talán nem ártott volna egy kicsit jobban megnézni Poe írói sajátosságait, stílusjegyeit.

(A színészi játékról)

Abban, hogy E. A. Poe különc alakját megjelenítsék a vásznon, az alkotók nem jutottak messzebb a halvány próbálkozásnál. Persze John Cusack az egyik interjújában elmondta, hogy e szerep élete legnehezebb alakítása volt. Jól is érezte, mert kifogott rajta. De a probléma nem is a színészi játékban keresendő, hanem a választásban. Cusackhoz egyáltalán nem illett Poe alakja, hiányzott belőle a hitelesség. Nem hasonlít Poe-hoz, és túlságosan komoly is a bohémszerephez képest. És még ha ezeket nem is számítjuk, pusztán a színészi teljesítményével sem adott sokat a filmhez. Az egyedüli, aki igazán jól játszotta a szerepét és felhúzta valamelyest a mozit, az Emmett Fields volt. Komor, elhivatott és az ügy megoldásáért mindenre hajlandó nyomozó, aki lemosta Poe alakját a színről, aki csak akkor volt jó, ha mellette volt.

(Csak erős idegzetűeknek)

Erre a filmre nem sok pénz jutott, de mindezek ellenére – talán a jegyeladás növelése érdekében – sok energiát fordítottak a véres és kegyetlen jelenetekre. Mondhatni, a hullák remekül tették a dolgukat. Fröcsögött a vér, előttünk vágtak át torkokat, hasakat, ástak embereket élve el és hullákat ki, egy halott matróz testén megoldókulcsot helyeztek el, összevarrt ajkat vágtak szét közeli képen, hollót látunk a koporsóban: szóval minden látható, mi erős idegzetű szemnek, szájnak, nézőnek ingere. A film vége felé azonban ez már túl sok volt, nem pedig izgalomfokozó kellék. A hiányosságokat ezzel feloldani nem igazán kifizetődő mulatság. És azért az is borzongató, hogy volt olyan jelenet (egy kocsi elhajt egy ház előtt), amely szinte szándékosan a film olcsóságát volt hivatott fokozni, ugyanis háromszor vágták be változtatás nélkül a film elején, a közepén és a végén. Ezzel a remek fogással a rendező csak fokozta a harmadosztálybeliség érzetét. De hogy ne legyek ennyire szőrösszívű, azt azért hozzátenném, hogy volt igazán remek része is a mozinak: az a jelenet, amelyben Emilyt a pszichopata gyilkos élve elássa, és mi oldalról látjuk őt a koporsóban. A szűk tér és a zaklatott lélegzés valóban fokozza a feszültséget, amihez még hozzáad, hogy a gyilkosnak csak a forgó szemét és elvetemült röhögését látjuk-halljuk, miközben azon a lyukon néz be, amit Emily vájt magának a csatjával. Szóval volt néhány jó és igazán feszes jelenet, de a melléütésektől mégis feledhetővé válik a film.

És hogy megnézd-e? Nem akarom sablonosan azt mondani, hogy „soha már”. Inkább azt mondom: várd meg, míg kiadják, és kérd kölcsön! Ennyit ér egy kipukkadt lufi!

A holló (The Raven)
Rendezte: James McTeigue
Színes, feliratos, amerikai–magyar–spanyol thriller, 2012.