Nincs levegő – Kritika az Éden című filmről

Éva mindenre allergiás, ami mesterséges: vegyszerekre, elektromosságra, sugárzásra, vagyis az összes olyan technológiai és civilizációs vívmányra, ami ideális esetben többé-kevésbé társadalmi kötőanyagként szolgál. Emiatt képtelen elhagyni a speciális szűrőkkel izolált lakását, a sarki boltba is csak szkafanderben tud lemenni, de még a puszta emberi érintéstől is el van vágva. Ékszerteknősei mellett csak pszichiátere, András kerül hozzá igazán közel, akit az Évával perben álló cég bérel fel, hogy kétséget kizáróan bizonyítsa a nő betegségének lelki – azaz a kapitalista berendezkedés szemében voltaképp illegitim – eredetét. Kocsis elsősorban nem a társas kapcsolatok makroléptékű, intézményesített kiüresedésével foglalkozik. A rendező inkább az intimitás újbóli felfedezését boncolgatja egy olyan világban, ahol a valódi kötődést felváltotta a kütyümánia, a kommunikáció, valamint a privát szféra szélsőséges közvetettsége miatt az érzéseinket is csak protéziseken keresztül, jórészt virtuálisan tudjuk megélni. Éva elszigetelt állapota ugyanis nem az ember és természet kibillent kölcsönviszonyának metaforája.

A film azáltal válik valódi korrajzzá, hogy rámutat, miként vált a mesterségesen, technikai úton kialakított látszólagos komfort egy szó szerint fojtogató, emocionális sivataggá.

Kocsist már rövidfilmjeitől kezdve az elmagányosodás, a monotónia és az érzelmi sivárság foglalkoztatja. Műveiben mindent leural a szabványokba szorított és bájosan lerohadt, szűk panellakásokba tunkolt élet, a gyári szalagok, a nappali ocsmány tapétája (Friss levegő), életfunkciókat mutató monitor (Pál Adrienn) és a postai szortírozógépek (Szortírozott levelek). Nála az élet, a meghitt, természetes pillanatok mesterséges rendben sorakoznak. Az Éden a rendező Vírus című kisfilmjének alapkonfliktusát hasznosítja újra, aminek a karanténba zárt és megfigyelés alatt tartott főhőse elemi undort vált ki a környezetéből. Ám a mások levelét elolvasó és albumba gyűjtő postás, azaz a Szortírozott levelek főkaraktere szintén Éva előképének tekinthető. Az allergiás nő ugyanazt a zárkózott életet éli, mint Kocsis bizarr figurái általában. Csak közvetve fér hozzá a kinti világhoz: az ablaküvegen keresztül átrajzolja a szemközti ház körvonalait, a szomszédból átszűrődő zenére képes csak táncolni, és egyedül a tükörképével tud csókolózni.

Kocsis visszatérő motívumai – mint a panel, az akvárium vagy a vasútmodell – arról tesznek lehangoló állítást, hogy mind miniatürizált, privát valóságokban élünk, ahol az egyetlen életstratégia a megszokás.

Éva ebből a szempontból sem különbözik a rendező más hőseitől, hiszen ő is elvágyódik, mindig máshol van, mint ahol szeretne lenni. Viszont míg a Pál Adrienn ápolója vagy a Friss levegő vécés nénije csak tapogatózik egy jobb élet, netán a boldogság felé, Éva tevőlegesen ki akar törni saját börtönéből, mind átvitt, mind konkrét értelemben. Jelen akar lenni, el akarja sajátítani az érintés, a kötődés nyelvét. Az Éden ezért egy szerzői ív végpontja, amikor is az apátia és rezignáltság helyébe a vágyakozás lép. Noha stilárisan a korábbi munkáinak örökségét viszi tovább a rendező, a két főszereplő kapcsolatán keresztül jól artikulált érzelmi motiváció és cél miatt tematikailag sokkal pozitívabb, még akkor is, ha egyáltalán nem optimista a film végkicsengése.

Mindezek ellenére az Éden valahogy mégis kevésbé működik, mint Kocsis korábbi művei. A pasztellszínű, indusztriális ridegséget árasztó díszlet, az ütemesen eltávolító hidraulikus légzéshangok és a klausztrofób kistotálok nagyon jól elkapják a belső elhidegülés állapotát, valamint a közvetlen környezetünk pánikrohamokat szülő idegenségét. A forgatókönyv azonban sem a témában, sem pedig a karakterek lélektanában nem ás különösebben mélyre. Túl azon, hogy a dialógusok sekélyessége néhol a szerencsesütik szintjén mozog, az Édent saját koncepciója bénítja meg leginkább. A meglehetősen didaktikus képi metaforák (szkafander, akvárium, teknősök) erőtlenek, a monotonitás ábrázolása pedig magán a dramaturgián is nyomot hagy. Az ismétlődő élethelyzetek, Éva és András lassan kibontakozó lelki kötődése nagyrészt a semmibe tart, mivel a kettejük közti vibrálás és feszültség nem igazán mozdul ki a holtpontról. Nem érezni az izzó beteljesületlenséget, csak az erre irányuló rendezői szándékot. Emiatt az izoláltság puszta alapötlete elszívja a levegőt az intimitás és az ebből fakadóan átélhető karakterdráma elől. Az egyetlen igazán említésre méltó eszköze a filmnek az, ahogy megtalálja a kontrasztot Éva krómszürke lakása és András kislányának takaros szobája között. Utóbbi tömve van rengeteg plüssállattal, a falon egy világtérkép, tele a természetes élőhelyük szerint felrajzolt számtalan vadon élő fajjal. Kocsis itt melankolikus humorral mutatja meg, hogy a kislány ugyanolyan szimulált álvalóságban él, mint Éva: abban a civilizációs önteltségben és léthazugságban, miszerint ha körbevesszük magunkat az élővilág képi reprezentációival, akkor valójában szemet hunyhatunk a természet módszeres kiirtása felett.

Ahogy Éva, a társadalom is a saját kidekorált, mesterséges akváriumában él.

Az Éden úgy szól a figyelem hiányáról és újbóli megtalálásáról, hogy voltaképp nincs mire figyelni, nem kerülünk igazán közel a szereplők belső világához. A Pál Adrienn nem-történésre épülő cselekményszövése sokkal líraibb módon keverte a hiányra épülő, visszafojtott letargiát és a bájosan lepattant kelet-európai iróniát. Az Édenből pont ez a fajta finom esetlenség hiányzik, cserébe olyan szájbarágott és fantáziátlan magánymetaforákat kapunk, mint hogy Éva szkafanderben utazik a metrón. Nem az életképek repetitív jellege zavaró, hanem hogy a film folyamatosan egy párkapcsolati narratívát akar felépíteni, azaz egy másik (műfaji) szabályrendszert akar alkalmazni a lelki elszigeteltség zsigeri ábrázolásával szemben. Ez a két törekvés azonban – nem tematikai, hanem a film szerkezeti szintjén – kioltja egymást. Ebben egyébként ott lappang a szerzői kihívás és izgalom, hiszen a végig csak lebegtetett románc és a totális magány narratívái ugyanúgy nem tudnak egymáshoz alkalmazkodni, ahogy Éva sem tudja megszokni saját természetellenes közegét. Viszont erről nem elbeszélést nyújt a film, hanem akaratlanul demonstrálja, így az emögött rejlő koncepció végül csak a felszínen csúszkál, míg teljes érdektelenségbe nem fullad. Az Éden hiába beszél az adaptációs képtelenségről saját narratív szerkezetén, valamint a közelség–távolság dinamikájára épülő vizuális megoldásain keresztül, hiányzik belőle az a fajta szarkasztikus felhang, ami a rendező korábbi filmjeit igazán eredetivé tette.

Az Éden érzékeny, vizuálisan a rendezőhöz méltó magas nívón megkomponált, de túlságosan didaktikus, általános állításokban fogalmazó, unalmas film. Szőrmentén érinti a környezetvédelem és a társadalmi felelősség kérdését, de sokkal inkább a belső elhidegülésre figyel, aminek viszont a puszta felmutatása egyszerűen kevés. Gond nélkül belesimul a Kocsis-filmek ívébe, azoknál mégis jóval semmitmondóbb.

A film adatlapja a MAFAB-on