Vacsorára torta és gyilkosság – Édes Anna az Örkényben

Ismerve Kosztolányi regényének történetét és az Örkény Színház színészeit, a bemutatók közt olvasva az Édes Anna címet szinte biztos lehetett az ember abban, hogy a főszerepet Zsigmond Emőke játssza – és nem is akárhogyan. A kevésszereplős klasszikus az Örkény Stúdióban látható, kis nézőszámmal, de annál bensőségesebb környezetben. Ebből adódóan a díszlet és a mozgástér is kicsi, ám ez általában csak kiemeli a rendezés kreativitását, valamint sokkal hangsúlyosabbá teszi a színészi játékot.

A díszlet minimális, de az a kevés elem, ami helyet kap, hangsúlyos: egy kicsi, csillogó kövekkel kirakott falioltár, keretbe foglalt tüllruha, csengő, valamint az egész színtéren végighúzódó, magas asztal, mögötte székekkel. Az asztal a teret minden tekintetben végig felosztja az előadás alatt – egyszerre emeli ki a rajta álló szereplőt és alacsonyítja le az alatta kúszót. Ez továbbá Anna szenvedéseinek „kifutója”, amelyen csúszva-mászva közlekedik, metaforikusan és teljes valójában is munkaadói – valamint a közönség – orra előtt, akik erről szinte tudomást sem vesznek.

A plakáton látható, az üvegezett vitrinekben őrzött, jellegzetes – ma már retrónak számító – porcelán őzre és felvágott tortára emlékeztető figura azt sugallja, hogy a darabot modern átültetésben állították színpadra. Az áthallásokat és meghökkentő mai elemeket azonban nem domborítja az előadás, finoman kerülnek bele újító részletek, amik kicsit sem zavarják meg az eredeti hangulatot, ahogy Kosztolányi megindítja a történetet, és „Kun Béla elrepül” a zserbókkal és aranyláncokkal. Vizyék ruhájában van valami, ami a Dallas szereplőinek stílusára emlékeztet, Vizy Kornél cowboy kalapja és csizmája, valamint felesége feltűnő aranyszínű ceruzaszoknyája és hajviselete is ezt a benyomást kelti. Vizyné aprólékosan kibontott pszichés állapotának, hisztérikus karakterének nagyon izgalmas színezetet ad ez a „hollywoodi glam”, ami csak kisejlik az apró részletekből, de a rendezés nem engedi átbillenni ebbe az alapvetően a tanácsköztársaság bukása után játszódó magyar valóságot.

A Zsigmond Emőke által megformált Anna személyében első pillanattól kezdve erősen jelen van a vidéki, naiv cseléd mellett valami elemi erő, amely végigkíséri a megalázott és meggyötört, majd szerelmi csalódásból végül a tehetetlen és érthetetlen gyilkolásba menekülő lányt. Alkatilag is egy tökéletes Annát láthatunk: törékeny, ártatlan, miközben kezdeti ritka megszólalásaiból inkább az elszántság és a már említett erő sugárzik, amely a folyamatos elnyomásban elhomályosul. Erős jelenet, amikor az első találkozásnál az új cselédet úgy vizsgálja munkaadója, mint egy kiterített prédát, egy kiszolgáltatott állatot a vizsgálóasztalon.

Zsigmond Emőke alakításának erőssége leginkább abban rejlik, hogy nem próbálja túlságosan naiv, bugyuta, elnyomott cselédként megmutatni Annát, miközben a lelki vívódást, az őrület és tehetetlenség felé sodródást szavak nélkül is leolvashatjuk a jelenetekből.

A karaktert kétségtelenül jól kidolgozta Kosztolányi, azonban a színésznő által életre keltett Annában – talán a színész orgánuma miatt is – fel-fel bukkan az elnyomás alól kitörni vágyó lány akarata.

A jelenetek többségét uraló másik szereplő Vizyné Angéla, akinek érzelmi hullámzása adja az ívét a cselekmény nagy részének. A tökéletes cselédet kereső, gyereke elvesztése után összeroppant női karakter a darab tetőpontjáig apró jelekkel is megmutatja, hogyan jut a kezét csókra nyújtó, tekintélyes nőből a saját cselédjének könyörgő, ideg-összeroppanás-közeli, hisztérikus állapotba. A rendezés egyik ilyen finom részlete például, ahogy Vizyné magassarkúját Annáéval azonosra cseréli, haját összefogja, attitűdje megváltozik, így könyörög a lánynak, miközben így a cseléd már fizikailag is fölé magasodik. Az apró jelek ezután valóban megfordulnak, visszakerül a magassarkú, Für Anikó pedig azonnal kibontja és megrázza a haját – jelét adva, hogy minden visszatér a régi rendbe.

A darab mélységét a két főszereplő mellett a mellékszereplők elképesztően szórakoztató karakterei adják. A házban lakó Moviszter és Moviszterné jelenléte olyan jó ritmusban töri meg a drámai részeket, hogy a nyomasztó cselekmény ellenére a nézőnek őszinte mosolyra húzódik a szája. Bíró Kriszta bravúros mind a ripacs Moviszterné, mind a harsány Stefi rövid jeleneteiben. Olyan természetességgel rosszindulatú, ami már-már szórakoztató – Vizyné teljes fonáka, akinek bár vannak gyengéd cselekedetei Anna iránt, hisztérikusságában és manipulációiban még sincs semmi megmosolyogtató. A mű filozófiai és értékrendi állásfoglalása egyébként Moviszter felszólalásaiban rejlik, aki az elejétől a végéig az emberséget és irgalmat helyezi középpontba, amelyet megoldásként is kínál a gyilkosság magyarázatára. Az ő gondolatai azonban függőben maradnak.

A csábító Jancsi érdekes egyvelege a rendezés hol nagyon mély, hol nagyon szórakoztató dinamikájában: feltűnésekor a gazdag ficsúr angol szavakkal dobálózik, amely újra és újra humorforrás a jelenetekben – sokkal inkább, mint a regényben. Az Anna elcsábításáról, eltaszításáról, majd a gyerekelhajtásról szóló részekben viszont sötét gesztusokkal játssza nagyon hitelesen a kétségbeesett ifjút, aki nem tudja, mitévő legyen, de leginkább önös érdekek vezérlik, miközben a lányt nemcsak a szerelemtől fosztja meg, hanem az általa megtartandó gyerekétől is. Az ABBA szerelmes slágerét éneklő Jancsi szavaira pár jelenettel később ugyanezen dal magyar változatával Anna felel. A második zenés betét a cseléd szerepe tekintetében kicsit kilóg. Az üzenet érthető és átjön, valamint izgalmas megoldás ez a válaszolgatás is, amely több síkon történik, hiszen a cselekmény, a szereplők, az angol és magyar nyelv váltakozása több szempontból is metaforikus buborékba tehető, a lány mozgása mégis nagyon furcsa. Ez ugyanis Borsi-Balogh Máté parádés pillanata, amikor női ruhában énekel – eredetileg Jancsi álarcosbálba készül. Az álarc helyett leginkább tanszfesztitának kinéző Borsi-Balogh látványát nemcsak a színészek, a nézők sem bírják ki nevetés nélkül, a jelenet azonban dinamikailag is a gyilkosságot készíti elő a cselekményszálban.

Érdekességként fontos megemlíteni a szereplők beszédmódját, amely nemcsak párbeszédekben merül ki, hanem saját maguk jellemzésében is. Gondolataikat, egymáshoz fűződő viszonyukat, korábbi eseményeket is a karakterek saját narratíváiban hallhatja a közönség, amitől a székeken ülő, alig mozgó szereplők hihetetlen elevenné és részletgazdaggá válnak – amely persze a színészi alakításokat is dicséri.

Bár feltehetően a nézők nagy többsége tudja, hogyan végződik a cselekmény, ennek megjelenítése így is izgalmas. A gyilkosság lefolyását maguk az elszenvedők mesélik el, majd a két mellékszereplő narrálja az emberekben felmerülő kérdéseket és találgatásokat. Bár Moviszter itt is kiáll az emberiesség mellett, ami ennél mégis sokkal megragadóbb: Zsigmond Emőke elégedett mosollyal vág fel egy hatalmas tortát, amelynek szeleteivel minden szereplőt megkínál, közben gondosan végignyalva az ujjait elmondja a hátborzongató mondókát.

Édes Anna a nézőkből valami olyan összetett, zsigeri emberi megértést és együttérzést vált ki, ami felülírja a gyilkosság tényét: a villanyoltás előtti pillanatban a nézők felé nyújt egy szelet tortát, de senkiben nincs az az érzés, hogy ne fogadja el.