Tankönyv a karakterépítéshez: kritika Egri Lajos A drámaírás művészete című könyvéről

Egri Lajos The Art of Dramatic Writing: Its Basis in the Creative Interpretation of Human Motives című könyve ezen formájában 1975-ben jelent meg először a tengerentúlon, de más néven már 1942-ben kezükbe vehették a drámaírás mesterségében okulni vágyók, a mű mégis „a XX. század második felére a forgatókönyvírók Bibliája” lett. „Jobb későn, mint soha” – szögezi le a magyar kiadás előszava, hiszen jócskán hetven év telt el a magyar vonatkozású mű megjelenése óta, és bár a könyv széles körben ismertté vált, a honi nyelvre való átültetés elmaradt. Ezt a hiányt kívánta pótolni a Vox Nova Produkció és a Műegyetemi Kiadó gondozásában 2008-ban megjelent A drámaírás művészete: az emberi mozgatórugók kreatív értelmezésének alapjai, tehát az Egri-mű első magyar kiadása, Köbli Norbert forgatókönyvíró fordításában. (Egy hasonló könyvet, Syd Field Forgatókönyv – A forgatókönyvírás alapjai című művét is Köbli Norbert tolmácsolásában olvashatunk.) Tizennégy éve került a polcokra A drámaírás művészete, melynek második kiadására a GABO Könyvkiadó vállalkozott 2022-ben.

Egri Lajos húszas évei elején került az Egyesült Államokba.

Sajátos sikertörténet az övé: már tízéves kora óta kísérletezett írással, szenvedélye nyomán pedig sikeres íróiskolát alapított New Yorkban, a Broadwayen, később pedig Los Angelesben.

Az Egri-féle íróiskolának több híres növendéke lett, köztük például Woody Allen. Egri életéről azonban nem sokat tudni: feleségének, Ilonának ajánlja A drámaírás művészetét, akivel állítólag három gyermekük született, de ezt követően csak ellentmondásos adatokkal találkozni a családjuk életével kapcsolatban.

Egri Lajos részletes életrajzával ugyan még nem találkozhatunk, ahogy másik méltatott műve, a The Art of Creative Writing sincs még lefordítva, de a GABO Könyvkiadó már hirdeti a mostani kiadás végén ezt is, A kreatív írás művészete: Klasszikus útmutató irodalmi szövegek írásához címmel.

Egri művének magyar fordítása kapcsán érdemes a címadást némi fenntartással kezelni. Az eredeti cím tükörfordításban valóban ez: a drámaírás művészete, azonban az angolban a „the art of” formula egy címben kicsit olyan, mint a „how to make a”, tehát nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett művészetet értik alatta. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Egri Lajos szerzeményének első, 1942-es megjelenésekor a Simon & Schuster kiadó a következő címen adta közre: How to Write a Play, tehát Hogyan írjunk drámát?, és ez az elnevezés valóban közelebb áll a kötet tartalmához.

Egri munkája ugyanis nem foglalkozik sem a stílussal, sem a nyelvvel, különös módon a térrel sem, ami egy színpadi szöveg kapcsán valójában alapvetés lenne. Főleg a stílus az, ami talán megkerülhetetlen téma, ha valaminek a művészetéről van szó, így az 1942-es címadással egyetértve Egri Lajos művének a kötet tartalmát is sejtető címe inkább „A drámaírás technikája” vagy „Útmutató a drámaíráshoz” lehetne. És ha már a drámánál tartunk, a könyv fülszövegéből kiderül, hogy leginkább filmes közegben vált be Egri Lajos műve, ami már A drámaírás művészete felénél egyértelművé válik, ennek okát viszont a mű tartalmi elemzésénél kívánom majd részletezni.

Nos, vágjunk bele – írhatnánk, ha Egri Lajos hangvételéhez akarnánk igazodni. A szerző nem tudományos munkának szánta könyvét, ami szerencsés fordulat a laikusokra nézve, hiszen példái közérthetőek, nyelvezete hétköznapi. Gyakran mutat be problémákat kérdés-válaszos úton, ami ugyancsak A drámaírás művészete kézikönyvjellegét erősíti.

Érvelését a leggyakrabban biológiai vagy más példázatos úton igyekszik alátámasztani, ami igazolja az alcímet: ez valójában „az emberi mozgatórugók kreatív értelmezése”.

Egri ugyanis fejezeteken keresztül csak magával az emberi lénnyel (hiszen a drámaszereplők általában emberi lények, személyiségek) és annak biológiai, érzelmi mozzanataival foglalkozik. Aprólékosan építi föl a karaktereket: csontozatukat, bőrszínüket, betegségeiket is részletezi belső tulajdonságaik mellett. A drámaírás művészete nagyon sok fontos témát nem érint a drámaírás kapcsán, szinte csak a karakterformálással foglalkozik teljeskörűen, arra viszont megfelelő olvasmány. Második nagy fejezete, a Karakter a maga tizenegy alfejezetével a könyv jelentős és talán legkidolgozottabb részét teszi ki. A későbbiekben mindig a kidolgozott jellemekre utal majd vissza, ami által egyértelművé válik, hogy Egri Lajos úgy gondolta, a karakter szüli a cselekményt, és nem a cselekmény a karaktert. Bár az első fejezet címe Premissza, mely a mű egyik kulcsfogalma, Egri szerint mind a darab, mind a karakter kell rendelkezzen premisszával, ahogy például a Rómeó és Júliáé ez: „Az igaz szerelem még a halállal is dacol”. De a premisszán kívül ténylegesen a karakter köré rendez mindent, a hetedik alfejezet címe például Karakterek, akik maguk írják a darab cselekményét. Itt Ibsen dolgozószobájába „kukkanthatunk be” Nóra és Helmer jellemének felépítésén keresztül. Ibsent a szerző gyakorlatilag etalonként kezeli, mert alakjai háromdimenziósak, múltjuk és személyiségük logikusan fölépített, így minden tettük megalapozott. Hogy az Ibsen-alakok múltja felépített, nem nagy újdonság, hiszen Ibsen darabjai többségükben analitikus drámák, tehát a konfliktus a múltban gyökerezik, ahogy az ugyancsak említett Szophoklész-művekben. Az analitikus drámák egyik nehézsége, hogy mindegyikben van egy jelenet, melyben színt kell vallania az egyik szereplőnek, gyakorlatilag mesélnie, és ez a film nyelvén sokkal egyszerűbb, hiszen pár snittel lefesthető a szereplő múltja. Talán az Ibsen-elemzések kapcsán válik egyértelművé, miért lett A drámaírás művészete „filmes bibliává”, Ibsen drámái ugyanis tökéletesen filmszerűek, és a ‘40-es évek filmes gondolkodásának megfelelnek.

A drámaírás művészete kizárólag realista drámában gondolkodik, sem a groteszk, sem az abszurd nincs jelen, mely a könyv születésének kora és helye miatt nem meglepő. 

A realista szemlélet is a forgatókönyvírást jellemzi alapvetően, de a konfliktus felépítése és a dialógírás terén mind a két műfaj számára hasznos tanácsokat ad a szerző.

Egri művének harmadik fejezete a konfliktusé, itt példákon keresztül szemlélteti, mikor „statikus”, „ugráló” vagy „erősödő” a konfliktus, ezek a könyv talán legtisztább részei, mert valóban nyomon követhető a szerző gondolatmenete. Többször azonban nem érthető az okfejtése, módszerei sem tiszták. A Tartuffe kapcsán például a 161. oldalon kijelenti, hogy a darab kulcsfigurája Orgon, mert ő ragaszkodik Tartuffe jelenlétéhez, a függelékben, a 400. oldalon azonban a dráma elemzésekor már Tartuffe-öt határozza meg kulcsfiguraként. A függelékben elemzett drámák egyébként megint hasznos részei az Egri-műnek, mivel itt is szisztematikusan mutatja be a darabokat saját szempontjai szerint. (Bár fájó pont, hogy a Tartuffe kapcsán a párbeszédeknél meg sem említi, hogy versben írta őket Molière, nem tér ki a költői nyelv többletjelentésére, csupán ennyit jegyez meg: „Jó, különösen Tartuffe és Orgon esetében. Mindkét férfi beszéde jellemző a karakterére.”)

A magyar fordítás legnagyobb hiányossága az Egri által említett művek részletezése. Tudniillik Egri – tájékozott és olvasott emberként – számtalanszor utal (általában intő példaként) korabeli darabokra, melyeknél a lábjegyzetben csupán annyi szerepel: „Magyarul nem jelent meg” vagy „Nálunk nem játszották”. Más esetekben a fordító jelöli a mű megfilmesített verzióját, de összességében nem oldja meg a problémát, ugyanis nem derül ki, Egri miért is marasztalja el vagy dicséri az említett művet. Szükség lenne a művek szinopszisára vagy a kritizált részletek leírására: ezek hiányában A drámaírás művészete ezen sorai épp olyan ködösek maradnak a magyar befogadó számára, mintha azokat angol nyelven olvasná, ugyanis az akadály nem nyelvi, hanem kulturális.

A második kiadás igényesebb és jobban tördelt az elsőnél. Akadnak kifogásolható kifejezések is, mint a karakterek tulajdonságai közt a „nyugis”, pár elmaradó ékezet, de egyébként A drámaírás művészete egy gördülékenyen olvasható, szépen szerkesztett könyv lett az új kiadásban.

A sok kifejtetlenség miatt könnyen támadhat az az érzése az olvasónak, hogy Egri Lajos élőben remek előadó és tanár lehetett, aki az aktív oktatás során intuitív módon rögtönözhette példáit, amivel a pillanat hevében valóban sikerült tanítványait felvilágosítani. Számukra talán teljeskörű segítséget nyújtott a mű, mivel már a gyakorlatban találkoztak az említett problémákkal. Egri nem alapos szerző, csapongva ír, ami erősíti a gyanút, hogy esetében inkább jó szóbeli előadóról, mint képzett tankönyvíróról beszélhetünk. A szerző színházban gondolkodott, azonban a színpad azóta jócskán meghaladta Egri munkáját mind írásművészetileg, mind technikailag, de a forgatókönyvírók nagy százalékban még mindig hasonlóan építik föl karaktereiket, azok motivációit, amely még talán az abszurd filmekben is ugyanolyan lényeges. Ekképp maradhat A drámaírás művészete ma is fontos olvasmány, amit a laikusok számára érdemes azonban fenntartásokkal kezelni, mert a színház és a film is bonyolultabb művészet ennél, érdemes tehát jobban a mélyükre ásni.