„A semmiből egy egész virágoskert” – Kritika a Radnóti Színház Egy csepp méz című előadásáról

Az Egy csepp méz végigvezeti a nézőt Jo (Mészáros Blanka), egy tizennyolc éves lány életének eseménydús és sötét szakaszán: az előadás elején még álmokkal és reménnyel teli végzős gimnazista, a végére pedig már a szülés küszöbén álló leendő anyuka, aki teljesen magára marad kilátástalan és nyomorúságos életével, az abból kivezető egyetlen útnak pedig csak az ital tűnik. Habár a jobb élet illúziója többször felcsillan, hamar szerte is foszlik, azt bizonyítva, hogy a társadalom és az önmagunk által szabott korlátok közül kitörni, a boldogságot elérni lehetetlen vállalkozás. A Radnóti Színház ősszel bemutatott előadása ezt a nem éppen egyszerű témát járja körül.

Az Egy csepp méz pont azzal hódít, ami napjainkban már hiánycikké kezd válni, mintegy igazolva, hogy milyen nagy szükség van rá mégis a mai világban (is): az egyszerűséggel. Egy helyszín, egy maroknyi szereplő és néhány nagy jelentőséggel bíró díszlet elég ahhoz, hogy az embernek eszébe jusson, hogy

valójában nincs szükségünk drága, frivol giccsparádékra, csupán egymás elfogadására, tiszteletére és az egyszerű, tiszta szeretetre.

Az előadás erőssége pont annak a megmutatása, hogy ezek a külsőségek nem helyettesíthetik a szeretetet, a bensőségességet. Jó példa erre az anya, Helen (Kováts Adél) és párja, Peter (Rusznák András). Mindketten a társadalom felületes és pénzéhes alakjai, akiknek jelenlétét szimbolikusan jelzik a párducmintás, élénk színű, arany-ezüst ruhadarabok és kellékek. A két karakter lépten-nyomon tönkreteszi Jo életét azzal, hogy túlságosan is el vannak telve önmagukkal, és bár felcsillantják a szeretet és a törődés illúzióját, nemegyszer magára hagyják a lányt. Többek között karácsonykor is, aminek később sorsfordító következményei lesznek Jo életére nézve, ugyanis a magányos, megtört szívű lány, hogy sebeit gyógyítsa, az őt szerelemmel hitegető Fiú (Baki Dániel) karjaiban vigasztalódik. Az incidens ajándéka egy terhesség és persze a csalódás, hiszen a Fiú elmegy, és bár megígérte, nem tér vissza.

Az egyszerű, omladozó vakolatú, kopott díszlet segítségével az előadás megerősíti a nézőt abban, hogy a mű üzenete időtől és tértől független – mindenhol ugyanúgy célba ér. Helen alakján keresztül gyönyörűen mutatja be, hogy milyen gyorsan, felszínesen és túl könnyen képes elítélni valakit a társadalom, miközben az egyetlen dolog, aminek számítania kellene, az az, hogy az illető milyen ember, és hogyan viselkedik. Erre példa, ahogy Helen sem a Fiút, sem Jo későbbi „élettársát”, Geofot nem fogadja el – a Fiút származása, Geofot (Porogi Ádám) nemi identitása miatt. Persze ezt a mondanivalót ilyen vagy olyan formában a mindenkori társadalom kritikájaként már sokan feldolgozták, talán ma is van létjogosultsága: jó emlékeztető arra, hogy az ember megálljon, mérlegeljen, körülnézzen.

Remek megoldás, hogy a cselekmény egyetlen helyszínen játszódik, ahogyan az is, hogy a szoba kialakítása a Jo életében és lelkiállapotában beállt változásokat szimbolizálja. E két színházi elem nagyon jól érzékelteti, hogy az előadás középpontjában Jo áll, minden és mindenki másodlagos szerepet tölt be, miközben mégis nagy hatással vannak a lányra. Ez az üzenet örök, így van ez manapság is mindannyiunkkal. Annak ellenére, hogy a saját életünk főszereplői vagyunk, sokszor a külvilág zaja, a társadalom befolyása határoz meg minket. Szépen illusztrálja ezt az a jelenet, amikor megjelenik Jo életében Geof, aki Jóval együtt a naiv, tiszta szívű embereket jelképezi, akiket kivet magából a társadalom. Geof hatására egyre tetszetősebbé, funkcionálisabbá válik a tér. Ám egyszer csak betoppan Helen, és szokásához híven a feje tetejére állítja lánya életét – most éppen azzal, ahogyan elüldözi Geofot és mindent, amit ő hozott a lány életébe. Mind Geof, mind Helen jelenléte meglátszik a téren, Jo lelkiállapotán, ám amíg a fiú pozitív változásokat idéz elő, Helen főként negatívakat.

Jo rajzai zseniálisan szimbolizálják – a szobához hasonlóan – a lány lelkében történő belső folyamatokat. Az előadás elején – mintegy érzékeltetve Helen jelenlétét – egy anya-lánya portrét láthatunk, majd ahogy többször is megváltozik a színpadkép, szinte minden alkalommal kiegészül a díszlet egy-két újabb alkotással, többek között a Fiúról készítettel.

A színpadi átrendezések és az alatta szóló, élőben játszott jazzdallamok az előadás szerves részét képezik. Magával ragadó, ahogy a behúzott függönyre vetítve látni lehet a zenészeket játék közben – ezzel bevonva őket az előadásba, érzékeltetve, hogy ők is fontos részét képezik annak. Az ízléses zenei aláfestés színt és életet visz a cselekménybe, mintegy emlékeztetve a nézőt arra, hogy az élet szép is lehet – enélkül könnyen letargiába eshetne a közönség, hiszen tarkítják ugyan humoros elszólások az előadást, de alapvetően egy igen nehéz témát dolgoz fel. Ugyanakkor kissé problémás lehet a sok függönyhúzogatás. Bár az a függöny, amit a díszlet kialakítására alkalmaznak, nem ugyanaz, mint amit a két felvonás között és az előadás végén lehúznak, mégis zavarba eshet a néző, aki minden színpadi átalakításnál azt hiheti, hogy szünet következik, és az előbb elhúzott függöny a felvonás végét jelzi.

Az előadás igen ügyesen bánik a szimbólumokkal,

amik közül a legfontosabbak a nárcisz- és íriszvirághagymák, amelyeket Jo nevelget. A cselekmény egyik kulcsjelenete az, ahol ezek a virághagymák elporladnak, jelezve, hogy Jónak már nincs ereje a boldogságért és a változásért folytatott szélmalomharcra. Az előadás Jo és az általa nevelgetett virághagymák példáján keresztül szépen jelképezi, hogyan válik elérhetetlenné a boldogság, és hogyan fogy el a változást remélő, szeretetéhes, naivnak is tekinthető emberek energiája a boldogulásért vívott harc közben. Ahogy a lány fogalmaz, „a semmiből egy egész virágoskert”-et szeretett volna létrehozni (utalva itt a szebb jövőre), de a külső, negatív hatások következtében álmai pontosan úgy foszlottak szét, mint a virághagymák.

Az előadásban olyan mondatok is elhangoznak, amelyek pont ezekre az időtálló problémákra, az élet igazságtalanságaira reflektálnak. Kemény kijelentések, amelyeket kimondani manapság vétek, ugyanakkor zseniálisan megteremtik a megfelelő légkört, azt az ironikus atmoszférát, amelyben a néző a helyén tudja őket kezelni. Sokszor nevet ugyan a közönség, de közben mindenki fogja a fejét: tényleg ilyen világban élünk? Talán a káromkodás is túl sok az ember fülének. A színészeknek és a hangulatnak köszönhetően a néző eljut oda, hogy amikor az utolsó jelenet után legördül a függöny, hirtelen nem tudja eldönteni, hogy tapsoljon-e. Hiszen a látott karakterek nem érdemesek a tapsra, a színészek és az egész előadás viszont nagyon is.