Belesodródva – kritika az Egy német sors című előadásról

2020 februárjában mutatták be az Egy német sors című monodrámát, a járványhelyzet miatt azonban sokáig nem játszották. Október 20-án a Csokonai Színház közönsége Máté Gábor rendezésében találkozhatott a náci propagandaminiszter, Goebbels egykori titkárnőjének vallomásával. A megdöbbentő adaptáció Christopher Hampton drámáját dolgozza fel. A megdöbbentő jelzőt nemcsak maga a történet érdemli ki – ahogy egy gyors- és gépírni tudó egyszerű fiatal német nőt, Brunhilde Pomselt hogyan sodort az élet a II. világháború propagandaminisztere mellé titkárnőnek –, hanem maga az előadásmód is: az a téma mélységével kontrasztot alkotó egyszerű forma, amely mind a színpadtechnikáról, mind pedig a művészi közlésmódról elmondható.

A színpadon ugyanis nem látunk mást, mint a Brunhilde bőrébe bújt, százhárom éves nőt játszó színészt, Molnár Piroskát, akit tolókocsival tolnak be, majd visznek ki „mondókája” végeztével a színről. Egy asztal mögött ülve meséli el az egész életét, amely asztal fölé egy nagy állólámpa hatalmas burája magasodik: alatta az asszony egészen aprónak tűnik. Ez a lámpa egyértelműen a náci hatalom mindent maga alá gyűrő, a neki nem tetszőket leigázni és elpusztítani igyekvő jellegére utal, miközben erről egy olyan nő beszél, aki a propagandaminisztérium alkalmazottjaként, Goebbels titkárnőjeként vajmi keveset tudott arról, hogy mi is a náci gépezet működésének a lényege. Az előadásban a Molnár Piroska által zseniálisan megformált karakter szájából többször is elhangzik, hogy ő egészen a háború végéig nem volt tisztában azzal, hogy mi folyik a koncentrációs táborokban, illetve hogy azt hitte, a zsidókat keletre, ott üresen maradt házakba telepítették egy jobb élet reményében:

a frontról szóló híreket kozmetikázva kapta meg, amiket – a munkáját kötelességtudó módon teljesítve – így is kellett legépelnie.

A német emberek többsége ezeket a „feljavított” híreket olvasva és a központi rádióból ezekről értesülve az utolsó pillanatig meg volt győződve arról, hogy minden rendben van, a háborút meg fogják nyerni.

Éppen a tudatlansága folytán Brunhilde többször is elmondja, hogy egyáltalán nem érzi magát bűnösnek a náci rémtettek miatt, és nem hiszi, sőt elutasítja a német nép kollektív bűnösségéről szóló álláspontot is. Mindezt Molnár Piroska szinte végig szenvtelenül, lecsupaszított színészi eszközökkel, az egyszerűségben rejlő erővel közli velünk. A szenvtelen hangvétellel a fenti álláspontját, a „nem tehettem semmiről” tételt próbálja igazolni, elsősorban a maga számára, a saját lelkiismerete megnyugtatása végett: ő csak odasodródott a hatalom közelébe, nem ő akarta, hogy így legyen, törvénytisztelő állampolgárként csak a kötelességét végezte, amikor leírta, amit diktáltak neki.

Az érzelemmentes közvetítésnek azonban nem lenne ilyen átütő ereje, ha ebből egyszer-kétszer nem zökkenne ki a mesélő.

A színészi átcsapásnak a szenvedély, a fájdalom megmutatásába a dramaturgiailag kiválóan felépített előadásban lényeges funkciója van: a hatalom, a politika betörését jelzi a magánéletbe, amit még egy ilyen sodródó átlagember sem tud érzelmek nélkül kezelni. Brunhildéről kiderül, hogy gyermektelen maradt: voltak ugyan futó kapcsolatai, de mint mondja, „egy ilyen rendszerben házasságon kívül gyermeket a világra hozni lehetetlen volt”, ezért a nős férfival folytatott viszonyából megfogant magzatát is el kellett vetetnie. Ezzel szemben a főnöke, Goebbels és felesége hat gyereket nevelnek, akiket a II. világháború elvesztésével szembesülve a ciánkapszulák beadásával a saját öngyilkosságuk előtt szintén halálra ítélnek. Ennek hatására pedig a szenvtelen mesélő kitör addigi pozíciójából: gyermektelen nőként a szülők által kivégzett hat gyerek sorsáról értesülve már nem tud közömbös maradni. Akkor sem képes erre, amikor a háború után felfogja, hogy mi zajlott a koncentrációs táborokban. A sors furcsa fintoraként ugyanis azért, mert a náciknak dolgozott, a szovjetek öt évre Buchenwaldba zárják, és az immár „szovjet szállodaként” működő egykori lágerben döbben rá, hogy nemrég még a zuhanyrózsákból nem víz, hanem gáz folyt, és hogy ott vesztette életét legjobb barátnője, a zsidó származású Eva is.

A náci hatalomtechnikának ezeket a magánéletet is súlyosan érintő, a közömbösséget nem tűrő epizódjai kellenek ahhoz is, hogy az előadás végén az egykori titkárnő ki tudja mondani talán a legfontosabb mondatokat. Azt, hogy igazság nincsen. Azt, hogy Isten lehet, hogy létezik, de hogy a Gonosz létezik, az kétségtelen. Azt, hogy az emberi butaságtól – a németekre is jellemző ostobaságtól – vezéreltetve ez a nép el tudta és bármikor el tudja fogadni a beleplántált hazugságot, „ezt az elmebajt”.

Molnár Piroska játéka azért is lenyűgöző, mert nemcsak hogy önmagában, a hangja erejével, a puszta jelenlétével egy egész színpadteret képes betölteni, hanem azért is, mert végig a II. világháborút megélt és a propaganda által félrevezetett német nőt látjuk benne. Ezáltal az előadás nemcsak egy sajátos és rendkívül szívbemarkoló történelemórává válik, hanem épp az utolsó mondatok kimondásával súlyos aktualitással is bír: arról a fajta néplélekről (is) beszél, amely kiirthatatlan, amely a káros ideológiák befogadása szempontjából a mai napig semmit se változott, és ma is rendkívül negatív irányba képes befolyásolni egyes nemzetek életét.