Egyén és történelem egyensúlya

A tavalyi év egyik irodalmi sikere volt Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye – a műről a Kortárs Online-ban is jelent meg kritika –, mely két Kolozsváron tanuló fiatal orvos párhuzamos élettörténetét meséli el az 1910-es és 20-as években. Erről a regényről beszélgetett Horváth Csaba irodalomkritikus az íróval április 27-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de a mű kapcsán szó esett az íróvá válás nehézségeiről, a történelmi múlt és a gyász feldolgozásának művészi ábrázolhatóságáról, s Tompa Andrea készülő új regényéről is.



Megtudtuk a szerzőtől, hogy első kamaszkori irodalmi publikációit hosszú szünet követte –„eltemettem magamban az irodalmat”, fogalmazott Tompa Andrea a hallgatás éveiről -, s csak 33 évesen kezdett el újra komolyabban az írással foglalkozni. 1990-ben költözött ugyanis Kolozsvárról Magyarországra, s bár színikritikusként sokat publikált, a szépíróként való megszólaláshoz hosszú ideig nem volt mersze. Mint mondta, erdélyiként egyfajta szégyenként élte meg a magyarországi többségtől – vagy elképzelt többségtől – való különbözőségét, s bátorságot kellett gyűjtenie ahhoz is, hogy a kolozsvári világról, saját élményeiről írni merjen.
Az íróvá válás első eredménye aztán a 2010-ben megjelent első regény, A hóhér háza lett, melyben valóban sokat merített korábbi személyes kolozsvári tapasztalataiból és szülei, nagyszülei történeteiből.

„Honnan jött az ötlet, hogy az új regény, a Fejtől s lábtól a száz évvel ezelőtti Magyarországon és Erdélyben játszódjék?”– kérdezte Horváth Csaba.



Tompa Andrea szerint ő és korosztálya ellentmondásos történelmi ismeretek között nőtt fel, így ennek a nemzedéknek nem alakult – nem alakulhatott – ki igazi történelmi tudata. A jelen megértéséhez azonban meg kell ismerni, fel kell tárni a múltat, a történelmet pedig regényíróként személyes emberi sorsokon keresztül lehet leginkább láttatni. A regényben – vallott szándékáról a szerző – „egyén és történelem egyensúlyát” kívánta megteremteni.

Arra a kérdésre, hogy miért orvosok lettek a regény főszereplői, az író elmondta: a műből először az a jelenet készült el, amikor egy vándorcirkusz igazgatója orvoshoz viszi a cirkusz majmát, mivel az állat sem enni, sem dolgozni nem akar.
A jelenet önmagában meglehetősen extrém, de a regény történetébe ágyazva – a szerzői szándék szerint – hihetővé válik: a sebészi karrierről lemondani kényszerülő, fürdőorvosként dolgozó férfi főszereplő életének egyik fontos epizódja lesz a „melankolikus majom” esete. „Egyértelmű volt, hogy orvosok lesznek a szereplők” – tudtuk meg –, orvosi szemmel ugyanis „konkrét valóságtapasztalatként” írható le az emberi test, az egyetem, a világháború kataklizmája, vagyis mindaz, ami a mű világában megjelenik. Az is kiderült, miért „volt szükség” két elbeszélőre: egy harmadik személyben íródó történet, amivel eredetileg próbálkozott az író, egy abszolút igazság meglétét feltételezte volna – Tompa Andreát viszont az a személyes, relatív igazság izgatta, ami egyes számú első személyű vallomások révén ragadható meg. A két elbeszélő alkalmazása azt is lehetővé tette, hogy szembesíthetők legyenek egymással az elhallgatásokat, élethazugságokat is magukban rejtő történetek. „Mindez segíti az olvasót, hogy gyanakvóvá és figyelmessé váljék a szereplőkkel és az elbeszélt élettörténetekkel kapcsolatban” – fogalmazott a szerző.

Szó esett a regény sajátos, archaikus nyelvéről is. Tompa Andrea szerint egy mai nyelven, ráadásul egyes szám első személyben megszólaló elbeszélés túlságosan jelen idejűvé tette volna ezt a fájdalmas történetet. A regény régies, különleges nyelve viszont módot ad arra, hogy az olvasó eltávolítsa magától ezt a világot; így a történtek miatti gyász érzése lehet ugyan jelen idejű, a tragikus eseményeket viszont múltként lehet szemlélni.

A műben megjelenített Kolozsvár-kép kapcsán elhangzott, hogy az írót elsősorban az érdekelte: Kolozsvár meglévő mitológiáját miképpen lehet „összeborzolni” és tovább alakítani. Maga a két főszereplő is eltérő módon viszonyul a városhoz, de ezen túlmenően is összetett és árnyalt képet nyújt a regény az egykorú Kolozsvár ellentmondásairól – a belváros szép, de távolabb poros utcák és szegénység található, pezsgő szellemi élet színhelye a város, mégis állandó a Budapestre vágyakozás, stb. Tompa Andrea azt is megfogalmazta, hogy a személyes emlékeket már felhasználta első regényében, s számára ma már inkább fikciós-metaforikus hely a város: jól modellálható vele ugyanis sok minden, ami az emberi értékekkel megtörténik. Kiderült, hogy az író készülő új regényéhez az 1950-es és 60-as évek Kolozsvárjának paraszti és munkásrétegét kutatja, s arra kíváncsi, hogy a „román világ” kiépülésével milyen szerepet kapott, illetve hogyan vált támadásoknak kitett hellyé a város.

„Erdély vagy Magyarország regénye a Fejtől s lábtól?”– tette fel a kérdést Horváth Csaba. A válaszban a szerző arról beszélt, hogy a történetben Erdély és Magyarország kategóriája nem stabil, állandó „mozgásban van”, s a szereplők is többféle nézőpontot képviselnek a kérdésben. Mindez egy olyan „kreatív” olvasói magatartást igényel, mely ütközteti a regényben olvasottakat korábbi tapasztalatokkal, s amely tisztában van azzal, hogy nincs egyetlen kisajátítható igazság. Az olvasó saját tapasztalatainak megmozdítására más téren is szükség van, hiszen például a regényben a „tudomány” is hasonlóan mozgékony és relatív fogalom – tette hozzá az író. A Trianon utáni kisebbségi lét fájdalmának megjelenítéséről szólva Tompa Andrea elmondta, hogy sokáig kereste az „érzések visszahozásának” módját: utat akart engedni a sírásnak és fájdalomnak, anélkül, hogy a revans-érzésnek teret adott volna. Beszélt arról is a szerző, hogy részt vett irodalmi találkozókon Romániában, s a román olvasók számára a magyar nézőpontok jobb megismerésére-megértésére is lehetőséget adhat a regény.



A beszélgetést Horváth Csaba Paul Ricoeur szavaival zárta:
„Minden alkalommal meg kell békülni (…) A gyász tulajdonképpen azt jelenti, hogy megtanulunk másképpen elbeszélni. Másképpen elbeszélni, amit csináltunk, amit elszenvedtünk, amit megnyertünk, és amit elvesztettünk. (…) tudnunk kell elbeszélni a saját történetünket úgy, ahogy mások látják.”

Fejtől s lábtól - Tompa Andrea író és Horváth Csaba irodalomkritikus beszélgetése

Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum

Időpont: 2015. április 27.

Fotók: Bodnár Zsuzsa, Székelyhídi Balázs/Magyar Nemzet