Együtt az időben

Egy korabeli szovjet állambiztonsági tanulmány szerint az ügynök szerepe a jó színészéhez hasonlítható, de míg „a színész játssza a szerepét, az ügynök éli”. „Pápainé” tíz évig – 1975-től 1985-ben bekövetkezett haláláig – élte ügynökszerepét, szolgálva a magyar állambiztonsági szervek III/I-es hírszerző osztályát. „Személyére még a férje hívta fel a figyelmet, de aktivizálására csak férje súlyos betegsége miatt került sor, annak pótlása érdekében.” Speciális nyelvtudása és családi kapcsolatai miatt – „apja világhírű izraeli író és békeharcos” – szükség volt rá: „Értelmes, művelt, angol, francia, héber nyelven beszél, számunkra fordítói munkát végez.” Intim életvilágba ágyazottsága folytán a civil ügynök képes a legmélyrehatóbb pillantásra, s „Pápainé” ügyesen álcázva, jól nyitva tartotta a szemét. Rokonainál tett látogatásai során Izrael gazdasági-társadalmi-belpolitikai helyzetéről, katonai készültségéről és pártcsatározásairól írt helyenként meglepően alapos és mélyreható jelentéseket, de családja kapcsolatai révén nyomon követhette az izraeli magyar emigráció életét éppúgy, mint az onnan hazánkba látogatókét. Jelentett róluk, és tippkutatást végzett közöttük, vagyis beszervezendő személyekre tett javaslatot. Emellett a nemzetközi újságíró iskola (NÚSZ) tanfolyamainak angol tolmácsaként operatív szempontból érdekes külföldi hallgatókról írt jelentéseket, és javaslatot tett beszervezésükre.



Az emberi természet sokfélesége az ügynökjelentésekből kiérződő motivációk széles tárházát kínálja, „Pápainé” esetében azonban nehéz megállapítani, mi késztette őt titkos munkatársként az együttműködésre. De mindegy is, hiszen a regény is azt sugallja, hogy bonyolult személyiségének valódi mozgatórugóit úgysem értenénk meg. Hazafias alapon jelentett, tartótisztjei így jellemezték: „Pápainé határozott, »rámenős« ember, aki céltudatosan és keményen dolgozik.” Igazi, hithű kommunistaként az ellenzéket s így saját gyerekeit sem értette meg: „Pápainé érvekkel nem tudja őket meggyőzni, ezért a vitákat terméketlennek tartja.” Ám az elvhűségen túl az előnyök is sokat nyomhattak a latban: az akkori magyar fizetések többszörösét kitevő nagyobb összegek, izraeli útjainak jelentős mértékű anyagi támogatása, a gyerekeinek szerzett útlevelek. Jelentéseit olvasva mindenesetre úgy tűnik: olyan identitásszerep volt ez számára, amely vonzotta őt. Legalábbis még foglalkoztatása kezdetén, mikor így írtak róla: „Megbizonyosodhattunk, hogy van érzéke hozzá, szívesen vállalja a különböző feladatok végrehajtását.” Később, férje állapotának rohamos romlásával belefáradni látszik – amit tartótisztjei is észrevételeznek –, de igyekezetet mutat: „Pápainé nagyon megörült az ajándékoknak, megköszönte elvtársainknak, hogy gondoltunk rá, és kijelentette, reméli a következő években is hozzájárulhat munkánk eredményesebbé tételéhez.”

A három részre tagolódó regény (Pápainé, Bruria és Marcell, Még valami) egyre személyesebb hangvételűvé válik, ahogy mind mélyebbre hatol a család történetébe. Három nézőpont szövődik itt egybe, s e tekintetek metszéspontjában az anya, „Pápainé” áll. A politikai rendőrség főként férfiakat foglalkoztatott hivatásosként és ügynökként egyaránt, ezért az állambiztonság nézőpontja egy férfiak által megfigyelt világ sajátos tükreként is szolgált – ez alól jelentett kivételt „Pápainé”. Az első fejezet novellafűzére az anya ügynöktevékenységére fókuszál, akinek Munka dossziéjából fia biztos kézzel válogatta ki és tette közzé a leginkább odavágó szövegrészeket. Így „Pápainé” helyenként politikai elfogultsággal terhelt, szubjektív nézőpontú jelentéseiből ismerhetjük meg az általa pásztázott környezet mindennapjait. Hullámzó lelkiállapotát jól tükrözik kézírásos jelentéseinek hol szépen összerendezett sorokkal, hol meg kusza, áthúzott, betoldott szövegrészek irka-firkáival tarkított lapjai. Bár természetesen a fiú szemszöge a legszemélyesebb, az első fejezetben ő mégis egy fikcióba ágyazott történetben konstruálja meg egy általa elképzelt ügynökszerepben anyja érzéseit és gondolatait. Talán így önmagától eltávolítva próbálja megérteni titkos életének mozgatórugóit.

Az állambiztonsági nézőpontról az ügynökjelentések végére írott megjegyzésekből és utasításokból kaphatunk hű képet. Ezek a rideg, leíró jellegű reflexiók a politikai rendőrség szervezeti működésébe ágyazottan értékelik az ügynökök által közölt információkat. A tartótisztek bürokratikus bikkfanyelven íródott, helyesírási hibákkal tarkított értékelései, utasításai és az állambiztonsági tankönyvek beszervezésre vonatkozó szövegrészei „Pápainé” jelentéseit elemelik a hétköznapi történésektől, tágabb értelmezési keretbe helyezve az eseményeket. A Bruria és Marcell című fejezetben – a regény többi részétől teljesen éltérő módon – az író-fiú személyes visszaemlékezéseit verses formába öntve vall anyjáról, eredeti nevén Avi Shaul Bruriáról. Tette ezt már a 2007-ben megjelent Zehuze című levélregényében is, „gyanútlanul”. Most azonban már a titok birtokában ír Bruria férjével való kapcsolatáról és az anyjával tett közös izraeli utazásról: Pireuszból Haifára hajózásuk történetéről – az út emlékfoszlányainak felidézése már egy utólagos értelemtulajdonítást is megenged az író számára. Talán a legkeserűbb, egyben legszemélyesebb része a regénynek a Még valami című zárófejezet, mely tényirodalomszerűen közvetíti az író-fiú gondolatait, legbensőbb emlékeit és anyja halálának megrázó történetét. A regény szövetét ily módon sajátos intertextualitás alkotja, amelyben az író a nézőpontok és a szövegtípusok folyamatos váltakoztatásával helyezi bele olvasóját a sokarcú anya történetének legkülönfélébb viszonylataiba. Ítélet nincs a regényben, de tétje van: megmenthető-e mégis valamilyen módon a szeretett anyáról alkotott képe.

A regény hatásának titka talán abban a módban rejlik, ahogy a fiú-író jelenbéli perspektíváját rávetíti anyja múltbéli életére, és közös idődimenzióba vonja őket – saját emlékképei így rámintázódnak anyja élettörténetére, s ettől új értelmet kap közös múltjuk. Talán az emlékezésnek ez az eltávolító, ám mégis személyes módja teszi számára feldolgozhatóvá anyja féltve őrzött titkának döbbenetes felismerését. Az író önterápiáján túl, nekünk olvasóknak többet is jelent ez a regény: egy sorsüldözött asszony tragédiával terhelt élete teszi elképzelhetővé számunkra egy embertelen és arctalan gépezet működését. És ez messze túlmutat az író személyes történelmén.

Forgách András: Élő kötet nem marad, Jelenkor, 2015.

A recenzió írója az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársaként betekintést nyert „Pápainé” Beszervezési dossziéjába (ÁBTL 3.1.1 Bt-1907) és Munka dossziéjába (ÁBTL 3.1.2 Mt-1273). Néhány, a recenzióban szereplő idezet e dossziékból származik.