Élet: Yes! Halál: No!

Olyan film, amiben a tinédzserek központi problémája, hogy elveszítsék a szüzességüket, és ezzel mintegy kinőjenek a kamasz éveik lázálmaiból, vagyis felnőtté váljanak, már rengeteg készült. Gondoljunk csak az Amerikai Pite sorozatra. Szóval a sablon mintegy tálalva volt ahhoz, hogy egy újabb egyszer nézhető film kerekedjen, amiben persze elcsattan egy-két jó poén, de azoknak is ismerjük már a felét – váratlan fordulat, hogy mégsem így lett. Geoffrey Enthoven az Hasta la vista! című filmjével olyan alkotást tett a néző elé, amiről garantáltan felvidulva, mégis valóban elgondolkozva bandukol hazafelé.

(Tragikomédia)

Az alaptörténet, hogy Philip (Robrecht Vanden Thoren), aki nyaktól lefelé le van bénulva, Jozef (Tom Audenaert), aki gyengénlátó, és csak nagyítóval képes a dolgokat megszemlélni és Lars (Gilles De Schrijver), aki egy tumor miatt lebénult, és előrehaladott rákban szenved, megbeszélik, hogy elveszítik a szüzességüket egy mozgáskorláto­zottakat szívesen fogadó spanyolországi bordélyházban. De ahhoz, hogy addig eljussanak, segítségre van szükségük. Egy hatalmas ápolónőt, Claude-ot (Isabelle de Hertogh) kapják maguk mellé, akivel persze nem indul fényesen a kapcsolatuk. A történet már önmagában is elég abszurd ahhoz, hogy valami humoros kerekedjék ki belőle. És humorból valóban nincs hiány. Persze elég veszélyes témához nyúlt Enthoven, mert a társadalomban a fogyatékkal élő személyek még mindig tabutémának számítanak, és sokan inkább megpróbálják nem létezőkként tekinteni őket problémáikkal együtt. A filmben viszont remek arányérzékkel van jelen a tragikus és a komikus helyzetek sokasága, és mindkettőből bőven akad. A három fiú állandóan reflektál saját nyomorúságára, viccet csinálnak a hátrányukból, ugyanakkor rengeteg dac, gőg buzog bennük, és először még a segítséget sem fogadják el Claude-tól. Mert ha már kijutottak a család túlzott gondoskodásának terhe alól, akkor rögtön az önállót akarják játszani, hogy csak egyszer az életben felnőttnek érezhessék magukat.

(Képek)

Végig nagyon precízen beállított képek és feszes vágások jellemzik a filmet, melyek a drámai feszültséget szép egyenletesen teremtik meg. A súlypont egy kicsit Lars felé tolódik, hiszen ő haldoklik, és az egész utazás is mintha az ő életének megkoronázása lenne. Csöpögtetve érkeznek róla az információk (focista volt, betegsége után elhagyták a barátai), amelyek Philip szájából hangzanak el. A drámai hatást a precízen szerkesztett és beállított képek adják, míg a humor forrása az önirónia lesz. Olyan erőteljes képek jelennek meg, mint a háttal álló Lars apja, aki kifelé néz az ablakon összeszorított kézzel, miután a szülők megtalálják az elszökött gyerekeket, és amikor Lars odamegy hozzá, megfogja a kezét, és megkéri, hogy engedje tovább a túrán, akkor láthatjuk, hogy könnyezik. Vagy a premier plánban felvett arcok sokasága, amin a jó színészi teljesítményeknek köszönhetően minden reakció megfelelően kiolvasható. Franz arca jól tükrözi a dühöt, a haragot, valamint a vágyat is a nagydarab Claude után. Ugyanilyen erős kép, amikor a mozi végén Larsot a tenger hullámai verdesik a tolókocsijában. Vágyakozóan könnyes szeme, amikor egy spanyol lány mesél neki, hogy hátizsákos túrára akar menni Argentínába a következő nyáron. Vagy amikor mindhárman átesnek az első élményen, és ahogy Lars és Philip gurul ki a bordélyházból, Franz fehérben látja őket két lábon járva, mintegy jelképezve, hogy sikerült megcsinálniuk és olyanná lenniük, mint minden velük egykorú. Mondhatni, szinte hibátlan képi szerkesztettség uralja a filmet, ugyanakkor néha egy kicsit giccsesen hat, de ez a giccsszerűség a humorban mindig feloldódik.

(Kérdések)

A komikumnak mindig van egy önszembesítő ereje. Ezért egy jó komédia a nevetés mellett jó kérdéseket is feltesz. Rákérdez az elfojtásokra és a tabukra. És az Hasta la vista!-val sincs ez másképp. Olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy lehet-e fogyatékossággal úgy élni, mint a mindennapi emberek? Jár-e a fogyatékkal élőknek ugyanaz az élmény, mint az „egészségeseknek”? Vagy, hogy kellően támogatva vannak-e abban, hogy az életüket teljes értékűnek éljék meg? A nem elfogadásra és az undorra van egy jó jelenet: amikor Philip, Franz és Lars elhív három lányt vacsorázni, de lekoptatják őket azzal az indokkal, hogy nincsen idejük. Majd később találkoznak velük három férfi társaságában üldögélve. El lehet képzelni Philip erőteljes reakcióját. Szóval: Sajnálat? Nem! Segítség? Igen! Tolerancia? Igen! Teljes emberként kezelés? Igen!

Őszintén szólva, a film tartalmának elolvasása után erős fenntartással mentem el megnézni azt. De kellemesen csalódtam. Mert jó érzékkel humorizál, és még jobb érzékkel hívja fel a figyelmet a fogyatékkal élőkre, akik ugyanúgy vágyakoznak és álmodoznak, mint bárki más. Mert az életösztön még a kilátástalan helyzeten is átüt. És ha valakiben felmerül, hogy megnézze-e az Hasta la vista!-t, akkor csak azt tudom neki mondani: Igen!

Hasta la Vista!

Rendezte: Geoffrey Enthoven

Színes, feliratos, belga vígjáték, 2011.