© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Elképzelt beteg
Szöllősi Mátyás: Állapotok
Szöllősi Mátyás második kötete nagy vonalakban az első könyv, az Aktív kórterem költői attitűdjét követi: szerkezete és témái hasonlóak, egyes szövegek tovább is élnek az Állapotokban. Test és lélek betegsége, tompa félelme, a folytonosság, de a változ(tat)ni vágyás igénye is jellemzi a verseket, amiket mint egy makacs kór – szerelem, hiányérzet, vállalt magány? – diagnózisaként is olvashatunk.
Szöllősi Mátyás második kötete nagy vonalakban az első könyv, az Aktív kórterem költői attitűdjét követi: szerkezete és témái hasonlóak, egyes szövegek tovább is élnek az Állapotokban. Test és lélek betegsége, tompa félelme, a folytonosság, de a változ(tat)ni vágyás igénye is jellemzi a verseket, amiket mint egy makacs kór – szerelem, hiányérzet, vállalt magány? – diagnózisaként is olvashatunk.
Szöllősi Mátyás első kötetének, az Aktív kórteremnek a betegség volt a központi témája, s ez a második kötetben, az Állapotokban sem változott meg gyökeresen. A megszólalás módja is egészen hasonló maradt – ugyanaz a szorongás, magány, zavartság, önkorlátozás és bűntudat jellemzi, mint korábban, s mindez tompasággal, tétova várakozással és tehetetlenséggel párosul. Az Aktív kórterem lírai énje a testet a bűnhődés centrumaként, a betegséget büntetésként és egyben önmegértésének fontos lépcsőjeként fogta fel. A test minden rezdülése információt hordoz magában saját állapotáról – ezeket a jelzéseket azonban sokszor csak akkor tudatosítjuk, ha már megtörtént a baj, megbetegedtünk. Az egészséges lét így tulajdonképpen felmérhetetlen, illetve csak önmagával mérhető. Ahhoz, hogy képet alkothassunk teljességéről, el kell távolodnunk tőle – Szöllősi ezért is választhatja a beteg képzelt alakját mint áldozatot és megfigyelőt egyben.
Míg az Aktív kórteremben az elbeszélő testi leépülését követhettük végig, s az elme változása – legyen az fejlődés vagy torzulás – kisebb szerepet kapott, az Állapotokban inkább a szellemi lét kerül előtérbe Az egyértelmű fizikai szenvedést lelki kínok váltják fel – félelem a betegségtől, a test elmúlásától, a magánytól, a névtelenségtől és a sikertelenségtől. A kirekesztődés (vagy önkirekesztés) azonban mégsem olyan direkt és kamaszos módon nyilvánul meg, mint az első kötetben, és a halálvágy sem hasít belénk minden versből annyira kendőzetlenül. Az elbeszélői attitűd kicsit önállóbb és rezignáltabb lett, szokásai mégsem változtak meg gyökeresen: két kötet töretlen folyamatosságban követi egymást. Kapcsolatukat erősíti, hogy az Állapotok formailag és tartalmilag is vesz át elődjétől – olyannyira, hogy címét egy korábban megjelent ciklustól kapja, sőt alkalmazza az első kötetben meghonosított latin címadást is.
Az Állapotok két fő részből áll, az Első könyv és a Második könyv azonban nem válik szét olyan élesen, mint ahogy szerzőjük elkülöníti őket, a huszonhetedik verssel záródik az első rész, és a huszonnyolcadikkal kezdődik a következő. (A kötetvégi, magyar megfelelőkből összeállított címjegyzék viszont nem is jelzi, hogy másik könyv versei következnek.)
A bibliai allúziók Szöllősire eddig nem jellemző módon itt teret nyernek: az Első könyv egy ószövetségi, a Második könyv egy újszövetségi történetet mutat be, azonban csak egy-egy verssel. Az Első könyv hetedik verse a Professio, azaz a Hit Ábrahám és Izsák történetére épül, a Második könyv tizennegyedik verse (41. vers) pedig a Passio vagy Szenvedés Jézus történetét mutatja be, ahogy a keresztet viszi halála előtt. Érdekes, hogy épp ez a két bibliai történet kerül be a kötetbe: sokan úgy értelmezik Izsák feláldozásának történetét, mint a krisztusi áldozat prefigurációját, mintha az előbbi meghirdetné az utóbbit és ígéretet tenne rá, az utóbbi pedig beteljesítené azt. Szöllősi versében egyébként pont a beteljesülés marad el, a lírai én Cirenei Simonként mint kísérő halad a keresztet cipelő Jézussal, ám egy idő után nem haladhat vele tovább.
Szöllősi második kötete nemcsak formailag és hangulatilag folytatja az elsőben felvett költői attitűdöt: annyira összefonódik elődjével, hogy esetenként át is emel már meglévő verseket ebbe a kötetbe, s ezek szinte szó szerint köszönnek itt vissza. Az első kötet Állapotok című ciklusának minden verse szerepel az új kötetben, csekély változtatással: Szöllősi néha törli a szóismétléseket, lecserél egy-egy szót vagy épp a mondatjeleket, máskor versszakokat formáz a folyamatos szövegből. A Mors Voluntaria, azaz az Öngyilkosság című szöveg az első kötet tárgyalt ciklusában a második vers volt, ebben a kötetben az első könyv harmadik verse.
Néhány aprónak tűnő változtatás történik benne: az otthon melege például már nemcsak hidegebb, de ridegebb is, a lázadás nem puszta, hanem szimpla, a hiúsági kérdés viszont már egyáltalán nem csak szimpla, nyamvadttá válik. A ciklus nyolc versén kívül is akad átmentett költemény, ilyen például a Vakság. A tíz versszak egy teljes hetet ír le, amely során a lírai én tudatosan kiiktatja a látást érzékszervei közül, vagyis inkább metamorfizálja – másféle látás válik itt fontossá, nem a szemé: „Egy hétig egy sötét szobába zárva.”, ahol semmi nem biztos, és „Sötéthez nyúlsz, hogyha engem ölelsz.” – tér és idő megszűnik létezni. Azon kevés versek egyike ez, ami konkrétan a nőről szól, amelyben a beszélő fizikailag nincs egyedül, és még remél: „Akkor volt az utolsó alkalom, / hogy el tudtam jutni hozzád, közel”. A betegség mellett ez volt az Aktív kórterem központi témája: próbálkozás eljutni a nőhöz, a szerelemhez: „Azt hittem, itt hagytál, de el se jöttél. / Csak vonzódsz és kötődsz, de nem szeretsz.” (Tiszta emlék)
Az örök hiány, a másikra irányuló tekintet és vágyódás fűzi egymáshoz Szöllősi verseit az Állapotokban is, ám olykor a lemondás hangja szól belőlük, a beletörődés – s a testi vágyak kielégítése mással, ha már azzal nem lehet, akivel a lírai én szeretné: „A szerelmi kudarcot pedig fölülírja / az a néhány rángatózó ideg.” Az Állapotokban egyáltalán nem idealizáltak a kapcsolatok, ahogyan az egész világ sem. Minden egzisztenciális válságban van, az Állapotok minden résztvevője permanens módon a szenvedés, a kilátástalanság és a napi rutin keretei között mozog. Néhány élethelyzete és szereplője visszatérő, például a Conctitatio (Izgalom) és a Redordacio (Emlékezés) című versekben a szívrohamban meghaló, ház előtt fekvő férfi is azonos.
A negyvenöt töredék kivárásról és merevségről szól, illetve az emlékekről, amelyek lényege a feldolgozás, nem a felejtés. Az utolsó vers, a Desperatio (Kétségbeesés) a kötetet összefoglaló ars poeticus írásnak is tekinthető, a szigorú heggyel, az órákig tartó mozdulatokkal magáról a szerelemről és egyben a költőségről is szól: „majd eljön az a pillanat, mikor / a látóhatár összeszűkül, ég / a testem és a szikla is lazul. / Elengedem. Vagy ő enged el engem. / És én csak nézem, ahogy visszahull.”
Szöllősi Mátyás: Állapotok, Kalligram, Pozsony, 2011.
Szöllősi Mátyás első kötetének, az Aktív kórteremnek a betegség volt a központi témája, s ez a második kötetben, az Állapotokban sem változott meg gyökeresen. A megszólalás módja is egészen hasonló maradt – ugyanaz a szorongás, magány, zavartság, önkorlátozás és bűntudat jellemzi, mint korábban, s mindez tompasággal, tétova várakozással és tehetetlenséggel párosul. Az Aktív kórterem lírai énje a testet a bűnhődés centrumaként, a betegséget büntetésként és egyben önmegértésének fontos lépcsőjeként fogta fel. A test minden rezdülése információt hordoz magában saját állapotáról – ezeket a jelzéseket azonban sokszor csak akkor tudatosítjuk, ha már megtörtént a baj, megbetegedtünk. Az egészséges lét így tulajdonképpen felmérhetetlen, illetve csak önmagával mérhető. Ahhoz, hogy képet alkothassunk teljességéről, el kell távolodnunk tőle – Szöllősi ezért is választhatja a beteg képzelt alakját mint áldozatot és megfigyelőt egyben.
Míg az Aktív kórteremben az elbeszélő testi leépülését követhettük végig, s az elme változása – legyen az fejlődés vagy torzulás – kisebb szerepet kapott, az Állapotokban inkább a szellemi lét kerül előtérbe Az egyértelmű fizikai szenvedést lelki kínok váltják fel – félelem a betegségtől, a test elmúlásától, a magánytól, a névtelenségtől és a sikertelenségtől. A kirekesztődés (vagy önkirekesztés) azonban mégsem olyan direkt és kamaszos módon nyilvánul meg, mint az első kötetben, és a halálvágy sem hasít belénk minden versből annyira kendőzetlenül. Az elbeszélői attitűd kicsit önállóbb és rezignáltabb lett, szokásai mégsem változtak meg gyökeresen: két kötet töretlen folyamatosságban követi egymást. Kapcsolatukat erősíti, hogy az Állapotok formailag és tartalmilag is vesz át elődjétől – olyannyira, hogy címét egy korábban megjelent ciklustól kapja, sőt alkalmazza az első kötetben meghonosított latin címadást is.
Az Állapotok két fő részből áll, az Első könyv és a Második könyv azonban nem válik szét olyan élesen, mint ahogy szerzőjük elkülöníti őket, a huszonhetedik verssel záródik az első rész, és a huszonnyolcadikkal kezdődik a következő. (A kötetvégi, magyar megfelelőkből összeállított címjegyzék viszont nem is jelzi, hogy másik könyv versei következnek.)
A bibliai allúziók Szöllősire eddig nem jellemző módon itt teret nyernek: az Első könyv egy ószövetségi, a Második könyv egy újszövetségi történetet mutat be, azonban csak egy-egy verssel. Az Első könyv hetedik verse a Professio, azaz a Hit Ábrahám és Izsák történetére épül, a Második könyv tizennegyedik verse (41. vers) pedig a Passio vagy Szenvedés Jézus történetét mutatja be, ahogy a keresztet viszi halála előtt. Érdekes, hogy épp ez a két bibliai történet kerül be a kötetbe: sokan úgy értelmezik Izsák feláldozásának történetét, mint a krisztusi áldozat prefigurációját, mintha az előbbi meghirdetné az utóbbit és ígéretet tenne rá, az utóbbi pedig beteljesítené azt. Szöllősi versében egyébként pont a beteljesülés marad el, a lírai én Cirenei Simonként mint kísérő halad a keresztet cipelő Jézussal, ám egy idő után nem haladhat vele tovább.
Szöllősi második kötete nemcsak formailag és hangulatilag folytatja az elsőben felvett költői attitűdöt: annyira összefonódik elődjével, hogy esetenként át is emel már meglévő verseket ebbe a kötetbe, s ezek szinte szó szerint köszönnek itt vissza. Az első kötet Állapotok című ciklusának minden verse szerepel az új kötetben, csekély változtatással: Szöllősi néha törli a szóismétléseket, lecserél egy-egy szót vagy épp a mondatjeleket, máskor versszakokat formáz a folyamatos szövegből. A Mors Voluntaria, azaz az Öngyilkosság című szöveg az első kötet tárgyalt ciklusában a második vers volt, ebben a kötetben az első könyv harmadik verse.
Néhány aprónak tűnő változtatás történik benne: az otthon melege például már nemcsak hidegebb, de ridegebb is, a lázadás nem puszta, hanem szimpla, a hiúsági kérdés viszont már egyáltalán nem csak szimpla, nyamvadttá válik. A ciklus nyolc versén kívül is akad átmentett költemény, ilyen például a Vakság. A tíz versszak egy teljes hetet ír le, amely során a lírai én tudatosan kiiktatja a látást érzékszervei közül, vagyis inkább metamorfizálja – másféle látás válik itt fontossá, nem a szemé: „Egy hétig egy sötét szobába zárva.”, ahol semmi nem biztos, és „Sötéthez nyúlsz, hogyha engem ölelsz.” – tér és idő megszűnik létezni. Azon kevés versek egyike ez, ami konkrétan a nőről szól, amelyben a beszélő fizikailag nincs egyedül, és még remél: „Akkor volt az utolsó alkalom, / hogy el tudtam jutni hozzád, közel”. A betegség mellett ez volt az Aktív kórterem központi témája: próbálkozás eljutni a nőhöz, a szerelemhez: „Azt hittem, itt hagytál, de el se jöttél. / Csak vonzódsz és kötődsz, de nem szeretsz.” (Tiszta emlék)
Az örök hiány, a másikra irányuló tekintet és vágyódás fűzi egymáshoz Szöllősi verseit az Állapotokban is, ám olykor a lemondás hangja szól belőlük, a beletörődés – s a testi vágyak kielégítése mással, ha már azzal nem lehet, akivel a lírai én szeretné: „A szerelmi kudarcot pedig fölülírja / az a néhány rángatózó ideg.” Az Állapotokban egyáltalán nem idealizáltak a kapcsolatok, ahogyan az egész világ sem. Minden egzisztenciális válságban van, az Állapotok minden résztvevője permanens módon a szenvedés, a kilátástalanság és a napi rutin keretei között mozog. Néhány élethelyzete és szereplője visszatérő, például a Conctitatio (Izgalom) és a Redordacio (Emlékezés) című versekben a szívrohamban meghaló, ház előtt fekvő férfi is azonos.
A negyvenöt töredék kivárásról és merevségről szól, illetve az emlékekről, amelyek lényege a feldolgozás, nem a felejtés. Az utolsó vers, a Desperatio (Kétségbeesés) a kötetet összefoglaló ars poeticus írásnak is tekinthető, a szigorú heggyel, az órákig tartó mozdulatokkal magáról a szerelemről és egyben a költőségről is szól: „majd eljön az a pillanat, mikor / a látóhatár összeszűkül, ég / a testem és a szikla is lazul. / Elengedem. Vagy ő enged el engem. / És én csak nézem, ahogy visszahull.”
Szöllősi Mátyás: Állapotok, Kalligram, Pozsony, 2011.
