Van, aki falat épít, van, aki szélmalmot

Imhoof – személyes érintettsége folytán – párhuzamba állítja az aktuális témát a II. világháború alatt és után Svájcba került gyermekmenekültek helyzetével. 1942 és 1955 között száznyolcvanezer menekült gyerek érkezett Svájcba a Vöröskereszt irányítása alatt, hogy a befogadó családokban testileg megerősödjenek, majd pár hónap múlva visszatérjenek otthonukba. A rendező még kisfiú volt, amikor a családjukba került egy nyolcéves olasz lány, Giovanna, akiről szerettek volna hosszabb ideig gondoskodni, de ezt sem a svájci hatóságok, sem a Vöröskereszt nem engedélyezte. Giovanna tizenhárom évesen meghalt ablak és fűtés nélküli, félig lebombázott otthonában Olaszországban. A rendező az ő emléke miatt döntött úgy, hogy filmet forgat arról, milyen Európával, emberséggel, társadalmi felelősségvállalással találkoznak napjaink menekültjei.

A mentőhelikopteren ide-oda cikázó kamera fókuszában az eleinte kivehetetlen, apró pontok testet öltenek, ahogy közelít a kép: kétségbeesett emberek kiabálnak segítségért a hullámok között. 2000 óta harmincezren vesztek a tengerbe. Imhoof filmjében arcot kapnak azok, akik 1500 eurót fizetnek az embercsempészeknek, hogy aztán az életükért harcoljanak. Túlzsúfolt gumicsónakokban tör ki verekedés a mentőmellényekért, miközben a mentésben résztvevők folyamatosan próbálnak úrrá lenni a helyzeten, elkerülni, hogy felboruljon a csónak.

Elcsigázott emberek, nők, férfiak, gyerekek – már a Mare Nostrum olasz hadihajó fedélzetén. Rettenetes emlékeik az arcukba, rezdüléseikbe vésődtek. Ezek az elkapott, narráció nélküli jelenetek azok, amelyekkel leginkább rabul ejt az alkotás. A Berlinalén két éve Arany medvét nyert dokumentumfilm, a Tűz a tengeren éppen az ehhez hasonló, visszafogott narrációval vívta ki a szakma és a közönség elismerését. Az Eldorádóban Imhoof nem mindig tudja visszafogni magát, meg-megszólal, filozofál, kérdéseket tesz fel. Bárcsak ne tenné, mert sokkal jobban működnek azok a képek, amelyeken a kamera néma megfigyelőként rögzíti, ahogy az utazást túlélő menekülteket fehér ruhában, maszkban, gumikesztyűben fogadják a hivatalos szervek, orvosi vizsgálatukat, regisztrációjukat végzik. Vagy azok, amelyeken a svájci hatóságok visszafordítanak a határról egy menekült családot, és miközben a szülők elfogadják a helyzetüket, tíz év körüli kislányuk földhöz vágja a hatóság embereitől kapott enni- és innivalót. Vagy egy másik képsor: a svájci bevándorlási hivatal ügyintézője bekíséri a visszatoloncolását elfogadó szenegáli menekültet a repülőtér méregdrága boltjába, hogy nem választana-e onnan szuvenírt a családjának. Az ilyen komplex hatású, elgondolkodtató jelenetekért lehet szeretni a filmet.

Imhoof nagy érdeme, hogy – A Tűz a tengerentől eltérően – annak is utánajár, valóban Eldorádó fogadja-e az Európába érkezőket. A stáb egy évig harcolt a hatóságokkal, hogy filmezhessen egy olasz menekülttáborban, eljutottak a gettóba is, ahol a más munka híján a maffiának dolgozó férfiak és prostitúcióra kényszerített nők élnek szörnyű higiéniai körülmények között szennyvízelvezetés nélküli barakkokban, valószínűleg még rosszabb viszonyok közepette, mint ahonnan jöttek. A film elején az egyik mentést végző tengerész így nyugtatja a gumicsónak utasait: „Azt nem ígérem, hogy paradicsom lesz, de mindennap jobb lesz.” A filmből az derül ki, hogy nem Eldorádó, sokkal inkább a földi pokol várja azokat, akik épp a pokolból menekülnének. Ha bejutnak Olaszországba, éhbéren tartott rabszolgák lesznek, de erre egyre kevesebb az esély: újabban felfüggesztették a Mare Nostrum mentőhajó tevékenységét, az olasz hatóságok együttműködnek a líbiai partőrséggel, hogy ne érkezhessenek menekültek az olasz partokra. Svájcban pedig gyakorlatilag a nullával egyenlő az esélye, hogy valaki megkapja a menekültstátuszt. Az egyik líbiai menekült, Rachel nem kell a svájci idősotthonban ápolóként, mert robotok fogják végezni a munkáját, őt is visszatoloncolják oda, ahol olyan borzalmak történtek vele, amelyekről nem is tud beszélni.

A film rávilágít arra, hogy a menekültekből az alvilág, az embercsempészek és a maffia húzza a legnagyobb hasznot, de nem áll meg itt: egy szenegáli férfitörténetével arra is felhívja a figyelmet, hogy miközben Európában nincs a menekültek számára hely, otthon sem boldogulhatnak. A férfi hiába kezd tehenet tartani hazájában annak reményében, hogy a tejeladásból meg tud majd élni, olcsóbb az európai import tej, mint a helyben előállított. A film egyetlen hiányosságát a legutolsó percekben éppen ezzel a két-három emberi történettel pótolja Imhoof. Giovanna sorsának rendkívül személyes elmesélése ugyanis éles kontrasztban áll azzal, hogy a mozi nagy részében a menekülteket személytelen tömegként látjuk.

Bern kantonban egy politikus azt mondja: „Van, aki falat épít, van, aki szélmalmot; mi az utóbbit” – arra utalva, hogy a menekültkérdés kezelése szélmalomharchoz hasonló. De mintha nemcsak a politikusok nem tudnának mit kezdeni a problémahalmazzal, maga a rendező is – noha érzékeny és fontos filmet készített – többször önkritikát gyakorol, amikor azt mondatja Giovannával: „Akkor is és most is a másik oldalon maradtál, Markus.”

Pontszám: 9/10

Eldorádó (Eldorado)
Színes, svájci–német dokumentumfilm, 90 perc, 2018
Rendező: Markus Imhoof
Operatőr: Peter Indergand
Szereplő(k)/ Narráció: Caterina Genta, Robert Hunger-Bühler
Bemutató dátuma: 2018. augusztus 16. (Forgalmazó: Cirko Film Kft.)
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!