Egy portré mellékszálai – Kritika Erdélyi Ágnes Arckép szavakból: Összegyűjtött írások című kötetéről

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni levelei és naplóbejegyzései hívhatták fel Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész figyelmét a tehetséges és nyugtalan személyiségre, aki kezdetben Glatter, majd Erdélyi Ágnes néven publikált. Glatter Ágnes 1914. május 23-án született Budapesten. 1921 után édesanyjával Romániában élt. Húszévesen már két önálló kötettel jelentkezett: egy kisregénnyel ( Kovácsék) és egy verseskötettel (Kórus három hangra). Verseit és novelláit 1933-tól a Brassói Lapok közölte. 1943-ban, a náci uralom idején Simai Anna álnéven is publikált néhány költeményt a Hídban. Eddig ki nem adott kéziratai Radnóti Miklós hagyatékból kerültek elő. Az olvasó tehát Erdélyi Ágnes összegyűjtött írásait tartja a kezében, de nem az egész életművet, csak azt, amit Bíró-Balogh Tamás fellelt belőle. A korabeli erdélyi orgánumokban (Nagyváradi Napló, Független Újság) rejtőző publikációk kutatása még zajlik.

A válogatás főcíme – Arckép szavakból – telitalálat. A kötet borítóján Erdélyi Ágnes arcképe látható, a kötet elején pedig Bíró-Balogh Tamás huszonhat oldalas portréja Életmű – alanyi jogon. Erdélyi Ágnes (1914–1944) címmel. Vagyis mielőtt megismerjük Erdélyi szépirodalmi munkásságát, az előszóban máris egy szerkesztett életrajzot, portrét és pályaképet kapunk, amelyben elénk tárulnak a Radnóti Miklós apjától, Glatter Jakabtól a második házasságából született kislányig vezető szálak is. Persze vannak vakfoltok, hiszen Erdélyi a két világháború közötti időszakban a nagy gazdasági világválság, majd a holokauszt idején élt, mindössze harminc évet. 1944 tavaszán ugyanis a nagyváradi gettóba került, majd anyjával együtt Auschwitzba deportálták, ahol kivégezték őket. A vele kapcsolatos hivatalos dokumentumok és a hagyatéka nem került elő. Életeseményeire vonatkozó értesüléseinket Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni levelei és naplói, tovább az 1930-as években alkotó erdélyi barátok, szerelmek (Mikó Ervin, Kahána Mózes, Horváth Imre) visszaemlékezéséből nyerjük. Szavaik néha csípősek, néha ellentmondásosak, de minden esetben szeretetteljesek. Eredetük, forrásuk visszakereshető az előszó és az utószó jegyzetei alapján, ezek fogják közre Erdélyi alkotásait. Bíró-Balogh Tamás, aki a kötet anyagát összeállította, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta, ezen túl csak a helyesírás és a versnyelv korszerűsítése terén végzett apró beavatkozásokat – utóbbit a kötet nyelvi szerkesztője, Balázs Imre József javaslataira.

Az irodalomtörténész biografikus szálra fűzi fel az eltérő minőségű lírai és epikus alkotásokat. Kezdi a gyerekkort megidéző verssel ( Gyermekségem messze városa, Pest), folytatja a Kovácsék című kisregénnyel. Ezt követi a Kórus három hangra című önállóan megjelent verseskötet közlése, majd a kéziratos formában talált Nagybánya versciklus. A Hátrahagyott írások (1933–1944) között Versek, majd Szépprózai művek elkülönítve jelennek meg.

A bevezetőtanulmány felkelti az érdeklődésünket, ugyanakkor le is hűti. Radnóti Miklós naplójában ez áll: „Képzeld, Ági verseket küldött. Sajnálom a kislányt, majd beszélünk róla.” Miklós szkeptikus a versekkel kapcsolatban, de nem annyira, hogy javaslatokat ne tenne a javításukra. Gyarmati Fanni figyelmét a kisregény kifejezetten megragadja. Naplójába ezt írja: „[E]lmegyek Ági könyvéért. Egész nap, útközben is azt olvasom. Jó az első kísérlethez képest, és korához. Szinte meg vagyok hatva tőle.”

Melyiküknek higgyen az olvasó? Prekoncepciókkal közelítünk Erdélyi szövegeihez és személyiségéhez, így felvetődik a kérdés, hogy mennyire volt jó ötlet a tanulmányt a primer szövegek elé helyezni, hiszen nemcsak a pozitivista szemléletű kutató, de a családtagok, barátok és kritikusok idézett megjegyzései, értékítéletei is befolyásolhatják a befogadót.

Bíráljuk felül Radnóti értékítéletét? Nem fogjuk, és nem is tehetjük, hiszen a kötetben közölt versek csak hellyel-közzel élvezhetők.

A kiáltványszerű, de azért keresett rímekkel lepuhított baloldali költemények mellett megjelenik az impresszionista tájlíra és a fiatalság megélésének alanyi költészete. Az indulat és a forradalmi gondolatiság kettőssége jól érződik, de a számottevő esztétikai teljesítményhez erőtlen az a kifejezőkészség, amelyekről a versek tanúbizonyságot tesznek. Mégis van valami megható Erdélyi hangkeresésében. A Kovácsék című regényben is visszaköszönnek vívódásai: „Sokszor gondolom: nem írok többé. Nem tudok olyat, hogy örülhetnék neki, tehát nem írok. Hiszen nem kell senkinek. De mégis van az eddigiek között is elszórtan itt-ott egy-egy kristályos hang, olyan, mintha egy rossz zenekarban egyetlen muzsikus is játszanék, és annak a játéka időnként kihangzik a többi közül.”

Az irodalomtörténet nem az ígéretes tehetségek és a tragikus sorsok szemléje, hanem a szövegeké. Felmerül tehát a kérdés, hogy kanonizációs szempontból – azon túl, hogy Radnóti rokona volt – van-e valami érdekes vagy egyedi Erdélyi életművében, annak egyes szeleteiben, ami további figyelmet, kutatást, értelmezést igényel. A kisregény sok aktualitással bír, hiszen megjelenik benne az a konzervatív kispolgári családmodell, amelyben kizárólag az apa dolgozik, és ha ő elveszíti az állását, akkor tönkremegy a család. Van-e kiút az egzisztenciális váláságból, a szegénységből, ha az még a kisebbségi léttel is súlyosbított? A cselekmény 1929 és 1935 közé tehető, és két évet ölel fel. Ez onnan tudható, hogy hatalmas a munkanélküliség, a kisebbségi törvények hatására veszíti el Kovács mozdonyvezetői állását kevéssel a nyugdíjazása előtt. Romániában az 1930-as években a kisebbséget sújtó törvények (1934-ben már egészen szigorúan) meghatározták a magyar és a román munkavállalók arányát.

A munkanélküliség általános jelenség, a férfiakat elbocsátják, a nők éhbérért dolgoznak, feltéve, ha sikerül munkához jutniuk. Kovácsné kosztosokat fogad, a tizennyolc éves Kata előtt két út körvonalazódik: független nőként elveszni a szenvedélyben vagy belemenekülni egy kispolgári házasságba, de elsődlegesen munkát és pénzt kell keresnie. Erdélyi kisregényében Kata nézőpontján keresztül bepillantást nyerünk a két világháború közötti időkbe, hogy milyen lehetett szegényen, testi szerelemre vágyó nőként élni olyan polgári erkölcsök között, amelyben a nők csupán az előnyös házasság reményében őrizték a szüzességüket, miközben a házasságra a prostitúció legalizált formájaként vagy a szexualitás megélésének egyetlen társadalmilag elfogadott terepeként tekintettek. A független, szabad, kreatív élet magában hordozta a létbizonytalanságot, az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottságot, a többségi társadalom megvetését. A legtöbben ezért kompromisszumot kötöttek, ha módjuk volt rá. Erdélyi regényében a szabadgondolkodású újságíró, Lili így bölcselkedik: „[A] szerelem még az egyetlen, amit a szegény ember megszerezhet magának. Igaz, hogy azt is csak megalkuvásokkal és csak részben.” Erdélyi regénye azért is szimpatikus, mert egy percig sem téveszti szem elől, hogy a nők sorsánál is kilátástalanabb a családfőé, aki méltóságától megfosztva tehernek érzi magát a családja számára, ezért először az alkoholba menekül, majd elhagyja a szeretteit.

A kisregény és a novellisztika tehetségről, érettségről és nagyfokú szociális érzékenységről tanúskodik, kiváltképp a Nagyapó (1937), a Madam Sergiu (1938) és A franciakulcs (1939). A Madam Sergiu című novella egy munkanélküli fiú prostituálásáról szól. A franciakulcs egy mélyszegénységben élő kőfejtő család erkölcsi és anyagi kiszolgáltatottságát fedi fel. A Nagyapó pedig a hanyatló férfierő, a családfő szerepéből és az életből való fokozatos kihullás rajza.

Összességében elmondható, hogy Erdélyi Ágnes kisregénye és novellisztikája figyelmet érdemel mind a 1930-as évek gondolkodásmódjának megismerése, mind az emancipációs törekvések szociológiai és szexuálpszichológiai megértése szempontjából. Bíró-Balogh Tamás tanulmányát és jegyzeteit követve pedig még az is lehet, hogy nem is Erdélyi további megismeréséhez kapunk kedvet, hanem ahhoz, hogy elmélyedjünk a harmincas-negyvenes évek dokumentumirodalmában, Radnóti levelezésében (amit Különben magyar költő vagyok címmel szintén a kutató rendezett sajtó alá 2017-ben), és Gyarmati Fanni naplói is revízióra érdemesek.