Érzékenyítés itthon – A legjobb magyar LMBTQ+ filmek

A magyar film évszázados története során több csodálatos, felemelő, megindító vagy éppen provokatív alkotás is született a társadalom peremén élőkről. Azokról a szociális közegekről, amelyekről a többségi társadalomnak általában csak elképzelései vannak, valós ismeretei vagy tapasztalatai azonban már csak hellyel-közzel akadnak. Ezeknek az életeknek és csoportoknak a reprezentációja kiemelkedően fontos eszköz egy igazságosabb, empatikusabb és toleránsabb társadalom formálásában. Éppen ezért fájdalmas és aggasztó az a tátongó űr, amit a magyar LMBTQ+ filmek hiánya hozott létre.

Hazánk filmművészetében persze felbukkantak meleg karakterek, a rendszerváltást követő évtizedekben pedig több film is elkészült, ami kiemelten foglalkozott a homoszexualitás témájával.

Ezek azonban annyira hamisan, erőlködve vagy éppen a többségi társadalom által fabrikált, gyakorta bántó sztereotípiákat erősítve vitték vászonra ezt a témát, hogy inkább nem említenénk őket – mindenki jobban jár, ha a feledés kegyes homályába vesznek. Helyettük igyekeztünk összegyűjteni azokat a magyar filmeket, amelyek kellő érzékenységgel és nyitottsággal nyúltak a kérdéshez, és ezáltal képesek voltak megragadni valami elemit és igazat a magyarországi LMBTQ+ léttel kapcsolatban, esetleg eszmeiségükben, formai megoldásaikban köthetők a queer elmélethez vagy a nemzetközi trendekhez. A tíz kiválasztott filmben közös, hogy nem használják ki az LMBTQ+ közösséget a saját céljaik érdekében; hogy inkább lebontják a queer emberek körüli mérgező sztereotípiákat, mintsem megerősítenék azokat; hogy hidat építenek egy kirekesztett közösség és a társadalom közé; illetve hogy láthatóságot biztosítanak egy olyan társadalmi csoport számára, amelyiknek a rejtőzködés és a meg nem értettség túlságosan ismerős fogalmak. A lista tartalmaz rövidfilmeket, dokumentumfilmeket, játékfilmeket és animációkat is, sorrend ellenben nincs, hiszen hogyan is lenne igazságos ennyi különféle filmet összemérni? Sokszínű válogatás lett – éppen olyan, mint a közösség, amit ezek a filmek képviselnek.

Buda Flóra Anna: Entropia (2019)

Buda Flóra Anna TEDDY-díjas (a Berlinale queer filmdíja) animációs rövidfilmje tökéletes példája annak, hogy amikor queer filmekről beszélünk, akkor nem feltétlenül az alkotás tematikája kell hogy meghatározó legyen. Három női alak párhuzamos történetét követjük, mígnem egy légy kerül a képbe, ami egy meglehetősen szürreális eseménysort indít el. Különböző világok közötti határok dőlnek le, és az egymáshoz, illetve önmagunkhoz való viszony új lehetőségei nyílnak meg.

Egy páratlan, újszerű formanyelv elegyedik a magyar animáció gazdag hagyományával.

Az intenzív színek, illetve a vonalak és formák szabad folyása felfed egy sajátos fluiditást ebben a különleges alkotói térben, ami tökéletesen rezonál a queer gondolatisággal: az embernek nem kell magát egy kategóriában meghatároznia, hiszen identitásunkat tekintve a társadalom által előre definiált lehetőségek között lehet átjárás, és azokon kívül is elhelyezkedhetünk. Az Entropia futurisztikus, neonszínektől vibráló világában a nőiség áll a középpontban, mégis, a fülledt, feszültséggel teli szekvenciák során kibontakozik egy jellegzetesen queer érzékenység. A női test és a női szexualitás lehetőségeinek feltárása fontos elemei ennek az érzéki mesének, ami végső soron egy erős, egyedi hangon megszólaló történet az elfogadásról.

Takács Mária: Eltitkolt évek (2009) & Meleg Férfiak, Hideg Diktatúrák (2015)

Takács Mária két dokumentumfilmet is készített az LMBTQ+ emberek helyzetéről a szocialista Magyarországon. Ikerfilmek ezek, a 2009-es Eltitkolt évek a leszbikus nők, míg a 2015-ös Meleg Férfiak, Hideg Diktatúrák a homoszexuális férfiak történeteit vizsgálja. A két film teljességgel hiánypótló, és bár formailag nem feltétlenül a legerősebb alkotások, olyan történelmi munkát visznek véghez, amilyenre más formátumban is nagy szükség lenne. Kiemelendő a filmek kiváncsisága alanyaik felé, illetve az az elhivatottság is, amivel minél több aspektusából igyekeznek tanulmányozni ezeket az elhallgatott – és elhallgattatott – történeteket. Ez sokszor a gyengeségük is: túl sokat vállalnak, így nem igazán tudnak a felszín alá hatolni (az Eltitkolt évek ügyesebb ebből a szempontból). Ugyanakkor az interjúalanyok bátorságának és őszinteségének köszönhetően kirajzolódik egy kép arról, hogy milyen lehetett a szocialista Magyarországon homoszexuálisnak lenni. Zsarolások, jelentések és folyamatos megfélemlítés az állam részéről, gyengéd, érzéki és felemelő pillanatok a – titkos – közösség irányából. Mindkét filmben ennek a kettősségnek a bemutatása és a különféle személyes történetek dokumentálása a legjelentősebb.

Hiszen az LMBTQ+ közösség nem jelenik meg a történelemkönyvekben. Az ő történetük az archívumok és irattárak porlepte aktáiban kizárólagosan a többségi társadalom nézőpontján keresztül, hosszú évszázados büntethetőségük okán pedig elsősorban a bírósági és bűnügyi papírok hasábjain lelhető fel. Egy torz, a kirekesztettség és az intolerancia pennájával megírt történet ez, amit nincs, ami ellensúlyozzon. Az LMBTQ+ emberek nem kaptak lehetőséget arra, hogy saját életüket, élményeiket elmondják, azokat rögzítsék. A múlt ismerete nélkül azonban nehéz a jelent értelmezni vagy épp a jövőbe tekinteni. Pontosan ezért rendkívül fontos Takács Mária két dokumentumfilmje: feltárnak és rögzítenek egy-egy szeletet a múltból az LMBTQ+ közösség szemszögéből, az ő személyes sorsaik alapján. Ez pedig nemcsak a közösségnek, de a többségi társadalomnak is hatalmas ajándék.

Császi Ádám: Viharsarok (2014)

Ebben a minimalista, de húsba vágóan őszinte és letisztult drámában olyan elemi erővel van jelen a feszültség, hogy egy pillanatra sem engedi a nézőjét levegőhöz jutni. Császi Ádám első egész estése a Berlinalén mutatkozott be, ahol nagy volt iránta az érdeklődés, és mind a nemzetközi, mind a magyar filmkritikusok elismerően írtak róla. Ez érthető is, hiszen a Viharsarok egy kifejezetten erős bemutatkozó film – és egy szépen kidolgozott LMBTQ+ történet. A filmben Szabit követhetjük, aki Németországban focizik, azonban külső és belső konfliktusok hatására visszatér a vidéki Magyarországra, hogy egy öröklött, romos házban találja ki, mit is kezdjen magával. Itt találkozik Áronnal, aki az épületfelújításában segít neki. A két fiú között hamar szenvedélyes szerelmi románc veszi kezdetét, amelyet viszont a falu zárt, konzervatív közege képtelen tolerálni. Császi erőssége a kiforrott vizualitásban és a színészvezetésben keresendő.

A két főszerepet alakító Sütő András és Varga Ádám remekelnek: hihetően építik fel meghasonlott, saját maguk és környezetük által is sanyargatott karaktereiket.

Kiemelendő Rév Marcell operatőri munkája is, a Viharsarokban ugyanis minden egyes képkocka gyönyörű és tartalommal teli. A remek beállítások, az érzékletesen megkomponált felvételek és a testes színek mind erősítik a filmet átitató, borzongató feszültséget. Különösen az éjszakai és a hajnali felvételek szippantanak be, melyekben a szépség egyfajta baljós súllyal vegyítve jelenik meg. A férfitest és a homoszexuális szerelem ábrázolása páratlanul őszinte és valóságos magyar filmes viszonylatban, ugyanakkor soha nem túlzó vagy kizsigerelő. A csend mint beszélő elem alapjaiban határozza meg a mű karakterét, és bravúrosan csiszolja még átélhetőbbé a nyers atmoszférát. Bár a Viharsarok messze nem tökéletes, mégis az egyik legszebb és legőszintébb film a magyar LMBTQ+ emberek nehézségeiről, valamint a zárt közösségek gyakran pusztító intoleranciájáról.

Kis Hajni: Szép alak (2016)

A Szép alakot Diák Oscarra jelölték, és bejárta a nemzetközi filmfesztiválok egy jelentős részét. A díjak és a siker sem maradt el, ami nem csoda: Kis Hajni rövidfilmje lenyűgözően mutatja be egy lehetetlen szerelem történetét. A sztori főszereplője Orsi, a középkorú gimnáziumi takarítónő, aki egy szempillantás alatt belehabarodik az iskola népszerű diákjába, Lucába. A film nagy bravúrja, hogy bár legbelül tudjuk, hogy ez a szerelem nem teljesülhet be, mégis a legvégsőkig szorítunk Orsinak. Talán nem is azért, hogy ez a románc beteljesüljön, hanem csak úgy általában: hogy találjon rá a boldogságra. Ez részben köszönhető az Orsit hihetetlen mélységgel megformáló Egyed Brigittának, valamint Kis Hajni briliáns karakterépítésének.

A Szép alak legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy finom humorával és a főszereplő karakter felé tanúsított kíváncsiságával, tiszteletével empátiát ébreszt a nézőben.

Szeretnénk ott lenni Orsi mellett, szeretnénk megölelni, bátorítani őt. A film képes közel hozni hozzánk egy olyan figurát, aki mellett a hétköznapokban gondolkodás nélkül elsétálunk. Mindeközben pedig érzékletesen kirajzolódik a meleg szerelem sokszor nehéz mivolta és a társadalom szélén lélegző hús-vér ember drámája. Külön öröm azt nézni, hogy a homoszexualitás nem valamiféle cirkuszi látványosságként van jelen a filmben, hanem mint egy teljesen természetes dolog. Ez pedig olyan irány, ami rímel a legújabb, nemzetközi ábrázolásmódokra is.

Tóth Luca: Lidérc úr (2019)

A Lidérc úr című animációs rövidfilm a 2019-es Berlinale programjában mutatkozott be, és TEDDY-díjra jelölték (amit aztán a listánkon szintén szereplő Entropia happolt el előle). A film valóságban gyökerező, mégis álomszerű világában a főhősben növekvő apró tumor öntudatra ébred, leválik a gazdatestről, és saját életet kezd – szorosan a protagonista mellett maradva. A nagy, vonzó férfi és a picike, alig észrevehető figura sajátos kapcsolata egy varázslatos, szürreális reflexió a viszonzatlan, egyoldalú és egyenlőtlen vágyakozásról: Tóth Luca imádnivaló játékossággal beszél a szerelem erőtereiről és annak gyakorta kiegyensúlyozatlan dinamikájáról. Az apró lény titkos megfigyelésen, kukkoláson alapuló – voyeurisztikus – rajongása, már-már megszállottsága átélhetően kalauzolja el a nézőt a vonzódás és a vágy marcangoló oldalára.

Egy lázas, mindent felemésztő utazás ez: egy vérbeli szerelmi történet, ami nem fél megmutatni a másik iránti imádat beteges arcát.

A mély tónusú sárgákban és barnákban kibontakozó sztori a lendületes vonalvezetés és a karakterek szabálytalan formáin keresztül frappánsan kérdőjelezi meg a heteronormatív testképet és annak feltétel nélkül elfogadott szabályrendszerét arról, mi vonzó, és mi nem, mi bír szexuális tőkével, és mi nem. Az egyik legkiemelkedőbb jelenetben az apró figura szemtanúja lesz a vágyott „gazdatest” szexualitástól fűtött táncának, amelyet egy másik vonzó férfival jár el. Tóth Luca délibábos világában azonban nem egyértelmű, hogy ez a valóság-e, vagy az apró figura képzelete, a vágy fantazmagórikus megvalósulása. És éppen ettől annyira magával ragadó ez a lázas, szürreális világ, amit a Lidérc úr elénk tár.

Hajdu Szabolcs: Macerás ügyek (2001)

Hajdu Szabolcs bemutatkozó filmje nem kimondottan LMBTQ+ mozi sem témájában, sem karaktereinek az életében. A queer itt a film maszkulinitást méricskélő tekintetében, a férfiassághoz való sajátos viszonyán keresztül jelenik meg. A történet szerint Imi és Tibi legjobb barátok, kapcsolatukat pedig próbára teszi Imi hirtelen lángra lobbant szerelme egy Brigi nevű lány iránt, akinek a helyi menő arc, Zsoli is teszi szépet. A film a szexualitást mindvégig indirekt módon kezeli. Tibi önmaga is elbizonytalanodik saját érzéseit illetően barátja irányába, és bár többször is szóba kerül, szexuális irányultsága végig kérdéses marad. Vonzalma és szeretete Imi iránt központi eleme a filmnek, és alapjaiban határozza meg a karakterek közötti összetett viszonyrendszert.

A Macerás ügyek kifejezetten ügyesen kerüli ki az elcsépelt kliséket, és nagyszerű humorral fűszerezi a fiúk közötti komplikált érzelmekből fakadó feszültséget.

Tibiben – aki maga sem hiszi, hogy meleg lenne, mégis furcsának találja a mély érzelmeket, amit barátja iránt táplál – egyrészt remekül ölt testet az a nehezen értelmezhető pánik, amit a heteronormatív szemlélet ültet el a férfiakban, miszerint gyengéden érezni egy másik férfi iránt csakis a homoszexualitás tünete lehet; másrészt érzékletesen jelenik meg az az elveszettség is, ami azokat jellemzi, akik nem tudják magukat egyértelműen elhelyezni a többségi társadalom által gyakorta propagált háromfokozatú (hetero-bi-homo) szexuális spektrumon. Kiemelkedő jelenete a filmnek, amikor Zsoli bosszút állna Imin egy sérelem miatt, ezért férfi koszorúba állítva vetkőzésre kényszeríti a fiút. A homoerotikus töltet itt is a háttérben lappang, és csak finoman színezi a jelenetet, mégis nyomot hagy. Így bár a Macerás ügyek nem direkt módon beszél queer témákról, és fókuszában egy nő és férfi közti nagy szerelem áll, de sikeresen kérdőjelezi meg a tradicionális maszkulinitás toposzait, és tudatosan vagy tudattalanul, de végig nagyfokú queer érzékenységgel viseltet karakterei iránt.

Szabó István: Redl ezredes (1985)

A Redl ezredesben sem a homoszexualitás dominál, ugyanakkor a főhős sejtetett szexuális irányultsága kiemelten fontos szerephez jut: a film líraiságának köszönhetően Redl melegsége mögöttes tartalommal bír. Szabó István alkotása a vívódó emberre koncentrál, a különböző világok és értékek között meghasonlott, identitásválságban szenvedő férfira. Ezzel fonódik össze lágy harmóniában Redl homoszexualitása: az ösztön és a vágy, amelyet elnyomna magában a külső hatások súlya alatt, és ami aztán a végzetévé válik.

A film legszebben kibontott kapcsolata Redl és gyerekkori barátja, báró Kubinyi Kristóf nehéz, fojtott vágyódással teli viszonya.

Redl egyszerre vágyik a gazdag, szép, elbűvölő férfira, valamint arra a létformára is, ami Kubinyinek születésénél fogva megadatott. És ahogyan hiábavaló minden igyekezete, hogy levetkőzze szegény származását, úgy reménytelen titkos szerelme is Kubinyi iránt. Érdekes, hogy éppen ez a mélyen gyökerező, leküzdhetetlen vágy lesz az, ami végül lefegyverzi (szó szerint) Redl tudatosan, kínkeservesen épített karakterét, hogy éppen szexualitása útján csalják halálos csapdába. Bár a film valós történelmi közegben és megtörtént politikai események ihletéséből született, már az elején leszögezik az alkotók, hogy mindez fikció. Valóban, a Redl ezredes elsősorban nem történelmi vagy politikai, sokkal inkább személyes, érzelmi tragédiaként festi le a címszereplő sorsát. Ebben pedig kulcsfontosságú a titkolt, lappangó homoszexualitás is, ami tökéletesen áll párhuzamban a karakter teljes meghasonlottságával. A Redl ezredes ugyan meglehetősen didaktikus erkölcsi tanmese, és a melodráma jegyei is túlzott erővel ütköznek ki rajta, mégis egyedülálló finomsággal beszél a titkolt szexualitás végzetes béklyóiról.

Jancsó Miklós: Magánbűnök, közerkölcsök (1976)

Jancsó Miklós filmje annyiban mindenképp kakukktojás ezen a listán, hogy Olaszországban, főként nemzetközi szereplőgárdával készült el, mégis, az egyik legjelentősebb magyar rendező munkájának helye kell hogy legyen egy ilyen válogatásban. Pláne mivel a Magánbűnök, közerkölcsök egyszerre felszabadult és provokatív a szexualitás ábrázolásának tekintetében. A filmet Olaszországban egy időre betiltották pornográfia vádjával, és sokáig Magyarországon sem mutathatták be. A meztelenség és a legkülönfélébb szexuális aktusok nyílt megmutatása valóban sokkolóan hathatott a hetvenes években még akkor is, ha Jancsó filmje illeszkedik egyfajta európai filmes trendbe a korszakból, ami nyersen és finomkodások nélkül kezeli az emberi test és szexualitás témáit a vásznon – Pasolini és Bertolucci művészete juthat az eszünkbe, de élesen kirajzolódik az olasz (s)exploitation filmek lenyomata és általában véve a politikai töltetű (soft) pornók hatása is. Ez persze nem véletlen: a hetvenes évek szexuális forradalma alapjaiban változtatta meg a nyugati társadalmak testiséghez való viszonyát. Bár Jancsó filmje valójában viszonylag távol áll a tényleges pornográfiától, azért érdemes egy rövid kitérőt tenni a filmművészet talán legmostohábban kezelt műfajára, főleg annak LMBTQ+ vonatkozásaira.

LMBTQ+ történeti szempontból a pornográfia, azon belül is a mozgóképes pornográfia fontos szerepet tölt be, hiszen sokáig ez volt az egyetlen olyan filmes közeg, ahol a homoszexualitás pozitív reprezentációjára bukkanhatunk.

Az ilyen viszony itt nem bűnös és elítélendő, nem teher és nem is titkolni való, sokkal inkább szexi és kívánatos. Ezek a filmek a mainstreamben propagált homoszexuális férfi és nőképekkel szemben egészen másfajta mintákat állítottak fel, amelyek szintén segítették az LMBTQ+ emberek sokszínűbb ábrázolását. Természetesen lehet vitatkozni arról, hogy a pornográf filmes tartalmak mennyire zsákmányolják ki a szereplőiket, milyen szexuális viselkedésmintákat propagálnak, és hogyan alakítják a nézők elképzeléseit szexről és szépségideálokról, de az elvitathatatlan, hogy ezekben az alkotásokban a homoszexualitás végre nem sorscsapásként jelent meg. A pornográfia történelmére tekintve pedig tudhatjuk, hogy ez alapvetően egy politikai műfajként indult, aminek célja a provokáción és polgárpukkasztáson keresztül éppen az volt, hogy a fennálló társadalmi rendet kérdőjelezze meg. Ezt az eszmeiséget Jancsó filmje is magán viseli. Bár a Magánbűnök, közerkölcsök nem tudatosan queer film, és nem is akar közvetlenül homoszexualitásról beszélni, de sikeresen bontja le a tradicionális nemiséget övező prüdériát és kérdőjelezi meg a kor szexuális normáit, ezzel újragondolva a szexualitás szerepét az ember és a társadalom életében. Így pedig tudattalanul is teret nyit a queer gondolatiságnak és annak politikai interpretációjának.

Makk Károly: Egymásra nézve (1982)

Makk Károly Galgóczi Erzsébet Törvényen belül című kisregénye alapján készítette el ezt a filmet, ami talán a legkiforrottabb magyar LMBTQ+ mozi. A történet szerint a rendkívüli igazságérzettel rendelkező újságíró, Éva éppen egy tényfeltáró anyagon dolgozik a termelőszövetkezetek szervezéséről, amit az elnyomó rendszer nem néz jó szemmel. Mindeközben a nő beleszeret férjezett kolléganőjébe, a megfontoltabb és a rendszert jóval körültekintőbben navigáló Líviába. Bár Lívia viszonozza Éva érzelmeit, szerelmük halálra van ítélve ebben a fojtó, másságot nem tűrő közegben. Makk filmje több szempontból is tabukat döntött: nyíltan beszél a homoszexualitásról, pozitív színben tünteti fel az egyneműek közötti vonzalmat, forradalomnak titulálja 1956 őszének eseményeit, és egy helyen még a székely himnusz is felcsendül benne. Cannes-ban kitörő lelkesedéssel üdvözölték az alkotást, a legjobb színésznőnek járó díjat (Jadwiga Jankowska-Cieślak Éva szerepéért) és a filmkritikusok díját is elnyerte. Itthon hűvösebb volt a fogadtatás, de az 1983-as Filmszemlén azért rendezői díjat adtak Makknak. Az Egymásra nézve egészen egyedülálló módon von párhuzamot a szerelem és a szabadság közé, és páratlan érzékenységgel mutatja be a szerelmet két nő között.

Fontos a vállalt politikai éle, amely markánsan hirdeti, hogy az egyén és a társadalom sorsa szorosan összefügg, és valójában az utóbbi korlátai mindig az előbbi sorsán hagynak maradandó nyomokat.

Éva és Lívia tragédiája nemcsak magánügy, hanem egyben a társadalom tragédiája is. A „mit bánom én, csak csinálják a négy fal között” lózung tökéletes antitéziseként is működik a film, líraisága által azonban mélyebb regisztereket tud megtölteni a politikai megmondófilmeknél. A mű heves érzelmi világát a két főszereplő, Jadwiga Jankowska-Cieślak és Grażyna Szapolowska mesteri játéka vetíti vissza a nézőtérre – minden rezdülésük és pillantásuk súllyal bír. Makk Károly Galgóczi Erzsébettel közösen írt forgatókönyve annyira erős szerkezetet biztosít a filmnek, hogy még az olykor esetlen kameramozgások sem tudnak kizökkenteni ebből a megrendítő élményből. Az Egymásra nézve határozottan a hazai LMBTQ+ filmek egyik legkiemelkedőbb darabja, egyben a magyar filmművészet egyik legbátrabb alkotása is.

Azokban az időkben, amikor a politikai kommunikáció párhuzamba állíthatja a homoszexualitást és a pedofíliát, valamint amikor egynemű párokat ábrázoló reklámplakátok keltenek hisztériát, a homofóbia pedig egyre jelentősebb politikai tőkévé válik, nagy szükség lenne még a fentiekhez hasonló, bátor, tiszta, queer alkotásokra.