Ígéretes, fiatal nő – Kritika az Esemény című filmről

Az abortuszt övező társadalmi-politikai diskurzusok és a pattanásig feszült, feloldhatatlannak tűnő álláspontok hangzavara mellett maga a téma mind a mai napig erősen stigmatizált, és bűnnel, szégyennel összeforrt bélyeget üt a terhességmegszakítást vállaló nőkre nem pusztán a közösségi, de az egyéni gondolkozás szintjén is. A különböző ideológiák és világnézeti meggyőződések mentén tagolt vitákban jószerével még abban sem született konszenzus, hogy miben áll a kérdés központi magja: vannak ugyan az élet- és a döntéspártiság tengelyére felfeszített érvek, de az abortusz sokkal összetettebb kontextusba ágyazódik annál, hogy erre a két végpontra egyszerűsítsük le. Ezért a témával foglalkozó filmek zöme azt a célt tűzi ki maga elé, hogy megtalálja a megfelelő kifejezésmódot, amivel egyáltalán beszélni lehet a problémáról, annak minél több oldalát ábrázolva, tabumentesen.

Milyen reprezentációs eszközökkel lehetséges elbeszélni és lebontani a nyelvből és a kimondásból a kollektív elhallgatásba száműzött abortuszt?

Az ezt tematizáló filmek műfaji és stiláris értelemben igen széles skálán mozognak. Az abortuszfilmek etalonjának számító román 4 hónap, 3 hét és 2 nap kérlelhetetlen minimalista realizmusa egy, a Ceaușescu-éra alkonyán végrehajtott illegális terhességmegszakításról szól, ezen keresztül pedig a kommunista diktatúra népességpolitikának álcázott, de valójában a női testet kisajátító és eltárgyiasító természetéről rajzolt kőkemény, négy fal közé szorított drámát jelenít meg. A főszereplő nők mozgásterét korlátozó kamaradarab fullasztó esztétikája mellett a „zsáner” más filmjei a road movie-k motívumait és dramaturgiáját használják fel, hogy egyszerre beszéljenek az abortusz melletti döntés meghozásának gyötrelmes, külső és belső útjáról. A véletlenül sem támogató, érzéketlen és elhidegült családja elől valódi választási lehetőség nélkül az abortuszba hajszolt tinédzser menekülése (Soha, ritkán, néha, mindig) vagy a vígjátékba varrt felnövéstörténet (Nemterhes) egyszerre szól a kiszolgáltatottságról, megalázottságról és a felelősségteljes önrendelkezésről.

Az Esemény a fentiekhez képest sokkal tisztább vonalvezetésű, klasszikus drámaként építi fel központi témáját. Az Annie Ernaux önéletrajzi regényén alapuló film 1965-ben, pár évvel a szexuális forradalom és a diáklázadások előtt álló Franciaországban játszódik. Főszereplője, az éltanuló Anne az egyetemi felvételi előszobájában áll, amikor váratlanul teherbe esik. A lány a legelső perctől kezdve tudja, hogy nem akarja megszülni a gyerekét, hiszen így egy életre a háziasszony szerepkörére ítéli őt a társadalom. Mivel a művi terhességmegszakítás be van tiltva, hirtelen egy légüres térben találja magát, ahol nincs joga meghozni a legintimebb, a saját karrierjét, életét és testét érintő döntést. Audrey Diwan filmje megrázó portrét fest nem pusztán egy kétségbeesett, ám sarokba szorítottsága ellenére határozott, saját érdekei mellett végig kiálló fiatal lányról, hanem egy bigott, kétszínű társadalomról is, ahol az abortuszt választó nőkre megbélyegzés és kiközösítés vár, miközben a kollégiumokban és a klubokban mindenki a csak titokban megejthető szexről beszél annak ellenére, hogy minden intim együttlét a nem várt terhesség, az abortusz és így a börtönbüntetés rizikóját hordozza magában. Ha szexelsz, az életeddel játszol. Ez a túlszabályozott, lefojtott közeg masszív elhallgatásban és képmutatásban létezik, ahol a nemi vágyak csupán a felszín alatt, ilyen-olyan eresztékeken keresztül érvényesülhetnek.

A film szerkezete naplóbejegyzésekre épül, ami a személyességen túl a thrillerekre hajazó határidő-logikába szorítja a narratívát, de Diwan a nyílegyenes formátum ellenére nem az elhatározás személyes, belső megszületéséről vagy a lélektani vívódásról akar beszélni, hiszen a döntés joga eleve nem Anne-nél, hanem kívül, a normatív társadalmi rendben van, elvitatva.

A lánynak nem meghoznia kell a döntést, hanem visszavennie.

Anne hiába próbál fű alatt segítséget kérni, a férfiak csak kihasználni akarják szorult helyzetében, ha nem egyenesen a szemébe hazudnak a lehetőségeivel kapcsolatban, mint például a nőgyógyásza. Azzal, hogy Anne legtöbb ismerőse, tágabban pedig a francia társadalom nagy része – félve a bűnrészesség vádjától – az abortuszt szemlesütve tiltott „magánügyként” kezeli, míg a terhesség és a szülés számít egyedül közügynek, a rendező rámutat a tabusítás kontraproduktív természetére. Anne-nek a továbbtanulás és az irodalmi karrier iránti vágya az állam szemében „magánügy”, az ő baja, míg terhessége már közérdek. Vagyis még a saját testétől is elidegenítik, hiszen mint nő csupán a testével, illetve az ahhoz láncolt nemi szerepben, nem pedig önálló, autonóm személyként van jelen a társadalomban. Ezáltal pedig eszköztelenül, a szociális hálón kiesve próbálja elvetetni a magzatot, „magánügyét” pedig mégis csak az igazodási pontként szolgáló törvényi tiltások mentén, illetve azok ellenében, saját életét és jövőjét kockáztatva igyekszik megoldani. A jogi sarokkövek azonban nem csupán illegalitásba tolják a terhességmegszakítást, hanem a bizalmatlanság légkörét fenntartva még a legintimebb, baráti és családi kapcsolatok közé is éket vernek. Anne bensőséges viszonyt ápol a szüleivel, de állapotáról előttük is mélyen hallgat.

A film az elhallgatás társadalmi gyakorlatát nagyon finom szimbólumokkal, a nyelvi sík konkrét megjelenítésével és a szavakra rakódó többletjelentéssel ragadja meg. Anne irodalmat és nyelvtant tanul, az előadások anyaga pedig elég egyértelműen ráíródik a padsorokban némán tépelődő lány helyzetére.

A terhes nő viszonya a benne fejlődő élettel vajon birtokos vagy részes esettel írható le?

A testében megfogant magzat olyan, mint a mondattanban a rejtett alany, és amikor Anne az abortuszban reményei szerint segítő fiúra néz, a tanár az egyéb (nyelvtani) viszonyokat említi. Hasonlóan érzékletes az elveszített ártatlanság és a tiltott gyümölcs szimbolikus egymásba játszása, amikor a kívánós lány a kollégiumi lakótársa hűtőjéből kilopja a meggyet. Épp ezért mellbevágó, amikor a rendező az önkézzel elvégzett abortuszkísérletek nyers, naturalista képeivel sokkol. A film vizuális fogalmazásmódja eleve egy nagyon szűk, 1.37:1-es képaránnyal zárja le Anne elől a menekülőutakat – a rendező szinte végig premier plánokat, szűk szekondokat és rövid mélységélességet használ, hasonlóan a Saul fia limitált keretezéséhez.

Az Esemény egy áramvonalas és főhőséhez mérten céltudatos, kompromisszummentes dráma, a Velencei Filmfesztiválon elnyert Arany Oroszlán viszont inkább a téma fontossága és aktualitása, semmint az újszerű megközelítés miatt indokolt, látásmódja ugyanis nem sok újat tesz hozzá a téma korábbi filmes reprezentációihoz. Ennek ellenére érvényesen, világosan képes beszélni egy ilyen érzékeny témáról anélkül, hogy kommersz általánosításokba vagy melodrámai túlhabzásba fulladna bele.

A film adatlapja a MAFAB-on