Európai körút – 5 film az ArteKino Online Filmfesztiválról

Martin Lund: Psychobitch

ArteKino-adatlap

Úgy tűnik, hogy a norvégok ráéreztek a 21. századi tinédzserek friss, életszagú bemutatására. A korábbi Kultsorozat (Skam) és kifordított szuperhőssztori (Thelma) után a „tökéletes nemzedék” világának árnyékos oldala kiváló anyagnak bizonyult Martin Lund kezében is, aki egy remek coming-of-age sztorival járult hozzá a téma gazdagításához. A címszereplő a tizenöt éves Frida, aki túl van egy öngyilkossági kísérleten. Ő az osztályban a fura lány, akire a többiek gyanakvással kevert távolságtartással néznek. Marius egy rendes, szabálykövető kamasz fiú, aki az együtt töltött idő alatt beleszeret a normasértő lányba, megérti őt, és belekóstol egy másfajta, felszabadultabb életstílusba. Ám – és ez a csavar a legizgalmasabb – a nyitott, liberális iskolai és otthoni közeg láthatatlan, de nagyon is érezhető nyomása arra ösztökéli a fiút, hogy igazodjon, simuljon bele ebbe a világba, de ehhez el kellene árulnia Fridát. Emlékezetes jelenetek és kiváló színészi játék teszik emlékezetessé ezt a maró társadalomkritikával átitatott felnövéstörténetet.

António Pinhão Botelho: Ruth

ArteKino-adatlap

Cristiano Ronaldo és Luís Figo előtt is volt szupersztárja a portugál labdarúgásnak: Eusébio. Eusébio da Silva Ferreira 1942-ben született az akkor gyarmati Mozambikban portugál apától és mozambiki anyától. A Fekete Párducként is ismert labdarúgó volt az első világhírű afrikai játékos. A Benfica csatáraként 1962-ben BEK-győztesként (a döntőben Puskás hiába rúgott mesterhármast, a címvédő portugálok Eusébio két góljának is köszönhetően 5–3-ra nyertek a Real Madrid ellen), az 1966-os labdarúgó-világbajnokság gólkirályaként és a portugál válogatottal bronzérmeseként írta be magát a sportág nagykönyvébe. A Ruth című film viszont nem a legendás karriert, a sikert és világhírt elérő szegény mozambiki srác felemelkedését választotta témájául, hanem egy, a futballrajongók által is alig ismert valós eseménysort. A tizennyolc éves tehetségért először a másik lisszaboni klub, a Sporting jelentkezett be, ám végül a Benfica lett a befutó. Utóbbi emberei azonban joggal tartottak attól, hogy a remek kormányzati kapcsolatokkal rendelkező zöld-fehér csapat minden törvényes és törvénytelen eszközt megmozgat majd Eusébio elcsábítására. Így Ruth néven utaztatták a fővárosba, és hetekig bújtatták, míg a portugál labdarúgó-szövetség (amely szintén a Sporting érdekei szerint működött) elfogadta a szerződését. Az izgalmas archív felvételekkel keretezett filmben felsejlik a Salazar-diktatúra, illetve a portugál gyarmatbirodalom utolsó pár éve.

Simona Kostova: Thirty

ArteKino-adatlap

A fiatal bolgár rendező filmjének a hat, húszas éveinek végén járó fiatal mellett Berlin, annak is Neukölln nevű negyede a főszereplője. A markáns narrációs szálat nélkülöző, mozaikos szerkezetű alkotás 24 óra történéseit mutatja be egy baráti társaság és a hozzájuk csapódók portréján keresztül. A banda Övünç nevű tagjának harmincadik születésnapja köré csoportosulnak az események: a kiüresedett életű író hasonló problémákkal küzdő barátai társaságában taxizik egyik szórakozóhelyről a másikra. Kostova post-Dogma jellegű filmjében minden szereplő a saját nevén szerepel, csak természetes világítást használnak, a jelenetek egy része hosszú, statikus beállítás, míg akad jó pár kézikamerás, akciókövető felvétel is (ilyen például a vágás nélkül felvett taxiba beszállás, utazás, majd kiszállás). A Thirty egy mozgalmas, bizsergetően realista filmes élményt tartogat a kísérletező kedvű nézők számára.

Louise Narboni: Sad Song

ArteKino-adatlap

Különleges, szubjektív dokumentumfilm a Sad Song, ugyanis egyik főszereplője, Elodie narrálja, aki a jelenből tekint vissza kapcsolatára és annak kudarcára Ahmaddal, az afgán menekült férfival. Elodie tagja egy menekülteket segítő civil szervezetnek, így vállalja, hogy pártfogója lesz a nőtlen Ahmadnak, amíg a férfi beszerzi a tartózkodásához szükséges hivatalos iratokat. A francia középosztálybeli énekesnő és az iskolázatlan, családját elveszítő afgán földműves bármennyire is eltérő háttérrel rendelkezik, közös bennük a traumatizált múlt. Elodie korábbi kapcsolatán igyekszik túltenni magát, ezért is segít a tálibok rémtettei miatt faluját elhagyó Ahmadnak, aki beleszeret a nála bő tíz évvel idősebb nőbe. A fehér, európai nézőpont egyoldalúságát megtörik és dekonstruálják a dokumentumfilm hangsúlyos önreflektív gesztusai (belógó zajmikrofon, rendezői utasítások beszűrődő hangja, felvételek előtti és utáni másodpercek megmutatása), melyekkel sorozatosan leleplezi a látottak műviségét, megcsináltságát, a helyzetek el- és újrajátszását.

Agostino Ferrente: Selfie

ArteKino-adatlap

Szokatlan módszert választott a Selfie rendezője is, ugyanis két tizenhat éves nápolyi fiúnak adott egy-egy telefont, amellyel magukat és a környezetüket örökíthetik meg. A doku képanyaga tehát főleg Alessandro és Pietro által rögzített jelenetekből, illetve a rendező által castingolt vagy más, csak épp megszólaltatott fiatalok rövidebb megjelenéseiből áll. Ezeket egészítik ki a helyszín, Rione Traiano (Nápoly egyik lecsúszott negyede) térfigyelő kameráinak felvételei. 2017 forró nyara van, Alessandro egy kávézóban dolgozik, Pietro fodrász szeretne lenni. Egyikük sem jár iskolába, és ebben a mikrokörnyezetben (még a helyi Rózsadomb, Posillipo is elérhetetlen számukra) vagy beállsz a Camorrába, vagy – minimális esélyekkel – próbálsz kitörni a kilátástalan, sivár életből. A két barát előszeretettel filmezi magát, és a szelfizés nárcisztikusságát sem unják meg. Egyszerű, ám mély érzésű karakterek ők, akiknek hétköznapi, esetleges életeseményei egy maffia uralta, jobb sorsot nem igazán kínáló dél-olasz világ érzékletes portréját rajzolják meg.

A filmek december 1. és 31. között az artekinofestival.com oldalon érhetők el ingyenesen egy gyors regisztrációt követően, eredeti nyelven magyar felirattal. Összesen 5000 „jegy” áll rendelkezésre a fesztiválon részt vevő országok számára a programban szereplő 10 alkotásra.