Kísérletek a kastélyban, avagy a fotográfia felszabadítása

A régi épületek ódon termeinek és zegzugos folyosóinak utánozhatatlan varázsa különös fénytörésbe tud helyezni akár kortárs művészeti alkotásokat is. Az évszázados térben mintha időtlennek tetszene az új. A Kiscelli Múzeum valamikori trinitáriusok kolostorból átalakított kastélyában rendre izgalmasan mutatják fel ezt a kontrasztjátékot, és most a Budapest Fotó Fesztivál idei pályázati felhívására jelentkezett harminchat fotós több mint félszáz képével nyújtanak bőséges válogatást hazai kísérleti fotográfiai alkotásokból. Ez a bőség nyilván magában rejti egyfajta minőségi szóródás veszélyét, de sokkal szembetűnőbb az EXPERIMENT – Kísérleti fotográfia a kortárs magyar fotóművészetben című tárlat technikai és tematikai változatossága.

Határozott tendenciákat nem is tudnánk elkülöníteni, egyes jegyek vagy hiányok tűnnek fel csupán, mint például a rejtett személyesség, a geometriai fotográfia öröksége vagy az alig néhány digitális manipuláció, de annál több a hagyományos, akár archaikus technikai eljárás és kémiai kísérlet. Ám leginkább az anyagok sokfélesége szembetűnő: nyomatok vászonra (Üveges Mónika) vagy kondenzorlencsékre kasírozva (Budavári Csaba családi triptichonja), esetleg strucctojás belsejébe rejtve (Diósi Máté), marhabőrre (Martinkó Márk), agyagszobrokra (Mucsi Ágnes Embrió szobrai), krómlemezre (Fejér János), falevelekre exponálva (Pátkai Rozina chlorophyll printjei) vagy fonallal átvarrva (Kusnyár Eveline), no meg a jó öreg polaroidokon (Ujvári Gábor), akár polaroidszobrokként térben alakulva (Komár Sabrina). Tematikusan pedig két markáns jegyet emelhetünk ki, melyek kapcsolódási pontokat teremtenek több alkotás között: az emberi testre és bőrre reflektálnak Migléczi Hanna, Martinkó Márk, vagy Vadászi Zoltán művei, az idő kérdése pedig többek között Varga Tamás, Diódi Máté, Rédling Hanna, Kusnyár Evelin, Deim Balázs, Eiter Tamás képeit köti össze.

De a technikai beavatkozásokon túl valójában mi is a kísérleti ezekben a képekben? A válasz egyszerre egyszerű és a fotográfia lényegéből fakadóan összetett. Kísérletezés nélkül nem születik művészet – mondhatnánk talán kissé szentenciózusan. A kísérletezés pedig kockázatos: lényege pont abban áll, hogy nem tudjuk előre a végeredményt. Ám

bármilyen alkotási folyamatnak a keresgélésekből és próbálkozásokból fakadó önnön vállalt kockázata adhatja meg azt a lehetőségét, hogy több legyen az akár mesteri fokon is elsajátított technikai fogások egyszerű és ismétlődő alkalmazásánál.

Ettől lehet művészet maga a fotográfia is, bár a szokatlan anyagok, eljárások, effektek, különleges összetevők és fűszerek hozzáadása még csak egy esély.

A fényképezés persze maga is kísérletezésből született, és a fotó technikai története kísérletek sorával íródik a kezdetektől fogva. Az első kép előhívása már ablakot nyitott a kémiai és fizikai módosítások lehetőségeinek végtelen variációira. A fotográfia érdekes paradoxona, hogy miközben eredendően dokumentjellegét tekintették és tekintjük ma is elsődlegesnek, a képi manipuláció változatosabbnál változatosabb módjai ugyanolyan természetességgel kísérik végig történetét. A fénykép pedig eleve konstrukció, technikai és térbeli beállítások terméke. És nemcsak hogy minden fotó valami egészen mást mutat, hanem mindet tovább lehet alakítani, akár előhívás közben, akár utána. Ami azt is jelenti, hogy egyik kép sem kész vagy végleges, maga is az idő egy lenyomata csupán. Bár minden fénykép mélyeket lélegez a valóságból, már egy másik realitás függönyét lebbenti fel kilélegzett párája mögött.

Azonban éppen ez adja meg a fotóművészet alapvető szabadságát. Ahogy Koronczi Endre megnyitóbeszédében ugyancsak rámutatott, ma már senki sem hisz a fényképeknek, ahogy a saját szemének sem, de ezzel a fotó fel is szabadult: „A fotó olyan szabad képalkotási lehetőséggé vált, melynek már nincsenek keretei. Sem tartalmi, sem technikai értelemben. Nem kell már »közelebb menni« a témához, sok esetben már fényképezőgép sem kell a folyamathoz, sem a méret, sem a technika nem szab különösebb határokat, amint ahogy ezt itt a falakon is látjuk.” A fénykép tehát már nem a hitelesség és ábrázolás jegyeiben születik, hanem végre önmaga lehet. Persze tehetünk egy apró distinkciót, miközben megpróbáljuk most elkerülni a fotográfiai irányzatok mérhetetlen sokaságának tipizálását, de a fotóművészet itt válik el az alkalmazott és hétköznapi fotográfiától. Ha a kísérlet sikerül, valami új születik.

A kockázatában benne rejlik az is, hogy nem feltétlenül sikerül. A néző szempontjából ez nem rontott kép, csak esetleg valami érdektelen vagy modorosan közhelyes. Ezen a kiállításon is van néhány – bár valóban kevés – alkotás, ami egyesek számára semmitmondó, így öncélúnak tetszhet.

A művész útkeresése saját magához kevéssé érdekes, sokkal inkább az, hogy amit létrehoz, műalkotásként hogyan kel önálló életre.

Ebben közrejátszhat egy véletlen is, de a kiállítás tanúsága szerint legtöbbször valóban tudatosan végiggondolt és alapos koncepció rejlik egy-egy alkotó projektje mögött. És ez vezet a legérdekesebb találkozásokhoz.

Anyagában a legizgalmasabb Pátkai Rozina Búcsúlevelek sorozata, mely a napfény segítségével falevelekre exponált képekből áll. A kihalásra ítélt állatokat megörökítő fotók a gyorsan lebomló felületek miatt a konzerválási eljárások után is csak mintegy tíz évig maradnak láthatóak, és ezzel önmagukban is üzenetekké válnak. A fotográfia itt egyszerre mutatja meg tárgyi és kommunikatív mivoltát. Diósi Máté is hasonlóan jár el, azonban régészeti leleteket teremtve: egy történelem előtti múlt rögzíthetetlen fénytörténeti emlékeit alkotja újra Kréta – Tercier című installációiban. Képei egy fiktív természeti katasztrófa robbanása során elképzelt, véletlenszerű camera obscuraként működő strucctojások belsejében rajzolódnak ki.

A kép mint tárgy múlékonyságára reflektál az anyag bomlási folyamatának végigkísérésével Eiter Tamás Drosophila című munkájában. Dobozba zárt muslincák táplálékává tett családi fotóarchívumának maradékai nemcsak a fotók redukcióivá váltak, hanem új biológiai alkotásokká a porladás folyamán, mellettük pedig egy üres papíron a képek anyagából képződött légypiszok újabb esztétikai tárgyat hozott létre a valamikori archívum metamorfózisát dokumentálva. Morbid kísérlet, de radikális gesztusával a legbátrabb a kiállított művek közül.

Másfajta átalakulás, ahogy Németh Domonkos Tamás Plein-air című munkáiban turistatérképek beszkennelt verzióit transzformálja át egy képalkotó mesterséges intelligencia algoritmusát hibás működésre bírva. Az előre meghatározott hiba az, hogy a parancs szerint a térképeket az algoritmus tájképként érti félre, és újabb véletlenszerű, azonban már festői tájképnyomatokat generál. Ugyancsak egy festői kép Mezősi Ágnes hagyományos technikával készült gyönyörű cianotípiája, A Tisza virágzása, ami pedig az egyik legrégebbi pozitív eljárással, kéknyomattal készült.

Egy további különleges kísérlet, ahogy Csizik Balázs Prima Materia sorozatában sötétszürkés, élettelen városi környezetekbe helyez egy-egy dinamikus fényjáték illúzióját keltő és megfoghatatlan felületű épületszimulációt, ami a valós tér és a geometrikus absztrakció, valamint az urbánus környezet élhetetlensége és mediális csillogása közti feszültségeket nagyítja fel. Képeiben a ragyogó felületek mintha életre kelnének előttünk.

A kiállítás talán legmegragadóbb alkotása nem is egy fotó, hanem Rizmayer Péter Égigérő fa című meditatív videóinstallációja,

melyet Arvo Pärt Silentiumának zenei aláfestésével, valamint Pállfy Sándor segítségével készített. A színtelennek tűnő filmfelvételeken sima bükktörzsek mentén emelkedik fel tekintetünk egy drón egyenletesen lassan mozgó, ám merőlegesen rögzített lencséjén át kitekintve. A vágások végtelenné teszik az emelkedést, mozgásunk folyamatosan felfelé irányul, de úgy tűnik, a lombkoronát sosem éri el. Minden vágás után egy újabb fa mellett repülünk, a következő mégis alig megkülönböztethetően az előző folytatásának tetszik, egybefolynak a törzsek. A közvetlenül előttünk álló, égig érő fa nem takarja ki a körülötte álló erdőt, de miközben elmerülünk törzsének legapróbb változatosságában, elveszünk a közel és a távol, az egy és a sok, az apró részletek és az erdő határtalansága keltette felfoghatatlan feszültségben. A fákkal együtt énünket vesztve emelkedünk ki végül hosszú percek múlva a lombok fölé, ami ezután csupán egy üres szürke egynemű felületnek látszik a messzeségből.

A kísérleti fotográfia története hagyományosan bár a képmanipulációval kötődött össze, a vizuális játékok, az archaikusnak tekinthető vagy a digitális technikák alkalmazása, az eltérő anyagok és felületek használata, valamint a kép időbeliségének hangsúlyossá tétele is újabb és újabb meglepetéseket tartogatnak számunkra. Engedjük hát, hogy meglepjenek minket.