Ez gonzo?

A Hunter S. Thompson inspirálta nagyjátékfilmek sorában a Rumnapló a harmadik. A regény megfilmesítését még az író életében tervezték, noha a forgatókönyvírásban nem vállalt szerepet, és eredetileg Benicio del Toro rendezésében került volna vászonra, végül Bruce Robinson neve alatt készült el. A gyakorlati életben időnként alkalmazhatatlan „jó munkához idő kell” stratégia sajnos ebben az esetben megbukott: A Rumnapló igen távol esett a „fájától”, Thompson szorosabb felügyelete mindenképpen jót tett volna az eredménynek.

A filmet nézve nehéz eldöntenünk, hogy az alkotók mit akartak hangsúlyozni, erősíteni benne. A kategorizálás sokszor nehéz és veszélyes feladat, de mindig igyekszünk legalább valamiféle műfajt társítani az adott mozihoz. A Rumnaplóval kapcsolatban néha az lehet az érzésünk, hogy kalandfilm, művészfilm, junkie („drogos”) mozi szeretne lenni, de igazából egyik sem. Az előző két filmmel – Ahol a bölény dübörög, Félelem és reszketés Las Vegasban – kapcsolatban érezni lehetett, hogy céljuk volt megragadni valamit Hunter S. Thompsonból, a gonzoból (asszociatív, metaforikus nyelvhasználat, szubjektivitás, tudatmódosító szerek használata az íráshoz), amit megteremtett: mintha a filmek idomultak volna az újságírás fenegyerekének lényéhez. A Rumnapló nem tükröz hasonló hozzáállást.

A mozi készítői tulajdonképpen egy lagymatag cselekményszálra fűztek fel semmitmondó jeleneteket. A filmet több jegyében is az – átvitt értelemben vett – olcsóság jellemzi. A poénok sokszor egy gyengébb romantikus vígjáték közönségességével vetekszenek. Gondolhatunk itt az erotikus jelenetet megzavaró, Adolf Hitler beszédeit hallgató újságíró kollégára, a trailerből ismert autós jelenetre, vagy akár a paróka letépésére a főszerkesztő fejéről. A történet erőtlen: az enyhén szenvtelen, alkoholproblémákkal küzdő Kemp (Johnny Depp) Puerto Ricóban vállal munkát a hatvanas években. A helyieket kizsákmányoló „nagykutyák” fokozatosan próbálják bevonni a vállalkozásukhoz szükséges sajtópropaganda megkezdésébe. Azonban főhősünk igazságszeretete és újságírói kötelességtudata oly mértékű, hogy nem csábíthatja el a pénz, és a film végére már a kisember harcát látjuk a legyőzhetetlen, korrupt és kegyetlen világ, hatalom ellen, amit megfűszerez még egy szerelmi szál is a legrafináltabb kizsákmányoló barátnője és a főszereplő között. A Rumnapló kísérletet tesz a korabeli politikai, társadalmi helyzet megjelenítésére, ezek mégsem válnak érzékelhetővé: sokkal finomabban, gondosabban kellett volna ezeket a vonalakat megfesteni. Valahogy ebben a történetben céltalannak tűnnek azok a jelenetek is, ahol halálra issza magát a főszereplő, a drog trip megjelenítése pedig – Terry Gilliam (a Félelem és reszketés… rendezője) után különösen – nevetségesnek hat a filmben, ráadásul olyan hamar elvágják, hogy az lehet az érzésünk, sajnálták rá a pénzt. Ugyanakkor ez a koncepciónélküliség mégsem a junkie-féle céltalanságot jeleníti meg, mert igyekeztek valamiféle vezetővonalat, fő szálat kijelölni, ám az túl erőtlen, túl kevéssé eredeti. Olyan, mintha millió jelenet közül vágtak volna ki csukott szemmel annyit, amennyit szükségesnek gondoltak. Ugyan előkerülnek a Hunter-féle szentenciák, de valahogy nem ülnek a filmben, mert a képek, a jelenetek, a történet megölik, hiteltelenné teszik azokat, nem tudnak szervessé válni az egésszel, olyan, mint egy értékes festmény, amihez hamisított és ízléstelen a keret.

Szomorú, hogy egy ennyire régóta tervezett mozi, ami a mesterhármas utolsó tagja lehetett volna, ilyen csúfos kudarcot vall, és mindezt nem a meg nem értettség kíséri, hanem az eredetiség teljes hiánya és a gyengeség, ami talán a legtávolabb áll Hunter S. Thompsontól.

Rumnapló (The Rum Diary), rendezte Bruce Robinson, színes, feliratos, amerikai kalandfilm, 120 perc, 2011.