Szerelem, elválás és osztályharc – Ezek voltak 2019 legjobb filmjei

Ahogyan a 2018-as évösszegzés esetében, ezúttal is szerzőink egyéni 10-es listáiból állt össze a végeredmény. A helyezett filmek mindegyike pontokat kapott (az első helyezett 10-et, a második 9-et és így tovább egyesével csökkenve), amelyeket összefésülve kialakult az alábbi, roppant mutatós lista. A szabályok sem változtak: csak olyan filmek versenyezhettek, amelyek 2019-ben lettek elérhetők Magyarországon, azaz volt hivatalos mozis bemutatójuk vagy legalább egyetlen nyilvános vetítésük, esetleg itthon is elérhető streaming felületeken, fesztiválokon vagy DVD-forgalmazásban juthattak el a hazai közönséghez.

Az idei listáról épphogy lemaradtak olyan alkotások, mint Céline Sciamma érzékeny és gazdag szimbolikával dolgozó szerelmesfilmje, a Portré a lángoló fiatal lányról, A mások élete rendezőjének nagyívű akademikus drámája, azaz a Mű szerző nélkül vagy épp a morálisan problémás szerelmi viszonyt meglepő naturalizmussal és szikársággal bemutató A szívek királynője. Szintén kiszorult a végső top 10-ből az idei Verzió Filmfesztivál egyik zászlóshajója, a román politikai rendszert behálózó korrupcióról hatásosan értekező Colectív című dokumentumfilm, valamint Németország Oscar-nevezettje, a Kontroll nélkül, amelyben a tizenkét éves Helena Zengel játszik nagyon profin egy dühkitörésekkel küzdő, sajátos nevelési igényű lányt, akivel szemben tehetetlen a német szociális ellátórendszer.

10. Eksztázis

Bár a Visszafordíthatatlan sikerét azóta sem tudta megismételni, Gaspar Noé népes rajongótábora és a fesztiválközönség a mai napig kitörő lelkesedéssel fogadja az argentin származású, Párizsban élő művész újabb és újabb filmjeit. A kevéssé méltatott Szerelem után az Eksztázis teljes joggal ejthette ámulatba a Noé munkáival szemben szkeptikus nézőket is. Ez a fantasztikusan koreografált, extrém hosszú egysnittes táncjelenetekkel tarkított LSD-trip azonnal magával ragad. A rendező védjegyévé vált sokkolás, az ütős filmzene, valamint a vibráló neonfények ismét különleges filmélményt eredményeznek. Ahogy kritikánkban summáztuk: Az Eksztázis „egyszerre ejt rabul, járatja meg nézőjével a poklot, és ünnepli az életet annak abszurd képtelenségében”.

9. Az ír

Martin Scorsese – látszólag – régi vágású gengsztereposza nem a hossza, de még csak nem is a sokat kritizált digitális fiatalítás miatt emlékezetes darab. Az ír, bár klasszikus panelekből építkezik, és a játékidő első kétharmadában a legendás szereplőgárda magabiztos teljesítményén túl (a de Niro–Pacino–Pesci hármasfogat minden pillanata felejthetetlen) nem mutat a korábban látottaknál többet a műfaj tipikus megoldásaiból, a lezárás annyira meghatóan mesél számvetésről, elmúlásról és a „falakat festő" címszereplő életének lassú, de megállíthatatlan hanyatlásáról, ahogyan azt épp egy gengszterfilmtől nem vártuk volna. Az ír életműösszegzésnek is beillene, ám szerencsére Marty továbbra is tele van ötletekkel. A sikeres rehabilitáció után remélhetőleg viszi magával a szebb napokat látott Al Pacinót és Robert de Nirót is.

8. Joker

Az év egyik nagy vitatémáját szolgáltatta a Velencei Filmfesztivál fődíját elnyert, a Másnaposok trilógiát, valamint a Cool túrát jegyző Todd Phillips rendhagyó „képregényfilmje”, amely új oldalról közelít nemcsak a szuperhős-tematikához, de a fősodorbeli blockbusterekhez is. A Joker ugyanis egy vérbeli pszichothriller, ami Batman leghíresebb antagonistájának eredettörténetét merész realizmussal és a tömegfilmektől szokatlan módon gazdag szimbolikával meséli el. A kulcskérdésre, hogy vajon milyen társadalmi közegben születhet meg egy szupergonosz, Phillips nem épp a legoptimistább választ adja. Annak ellenére, hogy Arthur Fleck, azaz a későbbi Joker döntéseivel nem értünk egyet, a rendező kíméletlenül megmutatja, mihez vezethet a társadalom szöveteiben lappangó indulat, közöny és feszültség. Joaquin Phoenix zseniális a címszerepben, és bár vannak ennél komplexebb és nagyobb ívű alakításai is, nem fogjuk sajnálni tőle az Oscar-díjat.

7. Fehér éjszakák

Ari Aster 2019-ben is bebizonyította, hogy a horror műfaja számtalan lehetőséget rejt a vásári ijesztgetésen túl, például egy párkapcsolat kihűlését is hatásosan el lehet mesélni a zsáner elemeinek felhasználásával. A Fehér éjszakák úgy kelt zsigeri félelmet, hogy a játékidő több mint kilencven százaléka vakító világosságban játszódik, és mindvégig a traumákkal teli főszereplő, Dani (Florence Pugh ismét remekel), valamint párja, Christian (Jack Reynor) szerelmének elmúlását követjük – igaz, a hatáshoz az eléggé bizarr svéd mikroközösség, a hårgaiak, valamint az ő furcsa, emberáldozatokkal és rituálékkal tarkított szokásaik is hozzájárulnak. A Fehér éjszakák egy kiszámíthatatlan, groteszk rémálom, aminek van humora, sőt ahogy kritikusunk is megállapította, e filmben „a humor az igazán gyilkos”. Ari Aster tehát ismét remekül játszik a horror műfajának bevett megoldásaival, merész hangvételű filmje pedig vegytiszta párkapcsolati drámaként is működik. Nem kérdés hát, hogy helye van az év legemlékezetesebb darabjai között.

6. A világítótorony

Ha már művészi igénnyel elkészített, öntörvényű horror, nem hiányozhat évösszegzésünkből Robert Eggers második egész estése sem. A világítótorony egy pazar megőrüléstörténet, rogyásig pakolva filmtörténeti utalásokkal (már technikai értelemben is, mivel a forgatásakor majd’ százéves objektíveket használtak), Eggers 1.19:1-es képarányban rögzített alkotása azonban Robert Pattinson és Willem Dafoe párosa miatt működik igazán. Mindketten szikár tengerészekként brillíroznak, miközben a vásznon fokozatosan eluralkodik a látomásokkal tarkított, minden elsöprő őrület. A világítótorony bizsergetően klausztrofób élmény, a szűkített képarány, a jó érzékkel megkomponált, szemcsés fekete-fehér képek, illetve a komplex szimbolika – ami a Prométheusz-történet parafrázisává emeli a filmet – olyan alkotást eredményeznek, amely megerősíti Robert Eggers helyét a fiatal rendezők elit klubjában. Reméljük, Eggers harmadik filmjét végre bemutatják majd hazánkban is (sajnos A boszorkány című emlékezetes debüt semmilyen formában nem jutott el hozzánk anno), és nem csak fesztiválokon, valamint egyszeri vetítéseken élvezhetjük majd a különc amerikai filmes újabb meghökkentő vízióját.

5. A kedvenc

Bár A homár, valamint az Egy szent szarvas meggyilkolása által már megvetette a lábát Hollywoodban az Alpok és a Kutyafog rendezője, Jorgosz Lantimosz e filmjével tört be igazán a köztudatba. Bár A kedvenc az eddigi legkommerszebb munkája, ez az alapvetően klasszikus vonalvezetésű, bizarr kosztümös dráma is bővelkedik izgalmas rendezői és formanyelvi megoldásokban, ráadásul kivétel nélkül fantasztikus színészi alakítások elevenednek meg a vásznon. Lantimosz három női karakter nézőpontjából enged betekintést a 18. századi Anglia trónviszályába: a betegeskedő, törékeny Anna királynő (Olivia Colman megérdemelte az Oscar-díjat ezért az alakításáért) kegyeiért két nő is verseng, a fokozatosan elfajuló, hatalomféltéssel tarkított szerelmi háromszög pedig Lady Sarah-ból (Rachel Weisz) és az újonnan az udvarba érkező kegyenc Abigailből (Emma Stone) is a legrosszabbat hozza ki. A Kedvenc szórakoztató és néhol megbotránkoztató szatíra, sok nyúllal színesítve.

4. Volt egyszer egy… Hollywood

Quentin Tarantino alternatív történelmi filmjeinek sorát folytatta 2019-ben, hiszen a Volt egyszer egy... Hollywood szinte alig létező története jócskán mozgat valós szereplőket is, ám – akárcsak a Becstelen Brigantyk vagy a Django elszabadul esetében, itt is – a fikciós elemek vannak túlsúlyban. Tarantino egy vérbeli hangulatfilmet készített, amelyben azt mutatja meg, hogy ő maga milyennek láthatta az óriásplakátokról vagy a tv képernyőjéről visszaköszönő Los Angelest és az álomgyárat 1969-ben, hatéves forma gyerekként. A Volt egyszer egy… Hollywood emellett egy szentimentális óda a mozgóképhez és a szórakoztatóiparhoz, Tarantino pedig bebizonyítja, hogy nem feltétlenül kell történnie bárminek is egy filmben, elég ha a Sharon Tate-et alakító Margot Robbie saját magát nézi a moziban, vagy a Brad Pitt által játszott kaszkadőr kutyát etet, esetleg antennát szerel. Persze a Volt egyszer egy… Hollywood rogyásig van pakolva filmtörténeti utalásokkal, sőt Tarantino saját korábbi munkáira is vissza-visszautal a Red Apple cigitől kezdve a Halálbiztos után újra kaszkadőr szerepben megvillanó Kurt Russellig. Ez a hipnotikus erejű utazás valódi pályaösszegző mű, ám akárcsak Scorsese, Tarantino sem végzett még: saját állítása szerint egyetlen film még hátravan e páratlan életműből.

3. Élősködők

Ritkán készül ilyen hatásos és szórakoztató szatíra az osztályharcról, ráadásul ahogy kritikánkban is is kiemeltük, „Bong Joon-ho filmjének különlegessége, hogy könnyedén játszódhatna akár a Rózsadombon vagy Mexikóvárosban is”. Az Arany Pálmát (is) elnyert alkotás jó időzítéssel tarolja végig a fesztiválokat, és borítékolhatóan diadalmaskodni fog majd az Oscaron, sőt a főbb kategóriákban is esélyes: az egyre szélesebbre nyíló társadalmi olló a világ több pontján gerjeszt feszültséget (például a nálunk kialakult bérlői generáció is ennek a jelenségnek az egyik tünete). Bong két dél-koreai család szűrőjén keresztül mutatja be, hogy az elszegényedett középosztály hogyan próbálja megvetni a lábát a penészette félszuterénekből indulva a város magas részén fekvő palotákban, és erre hogyan reagálnak a burokban élő, a valóságtól egyre inkább elszakadó vagyonosok. Az Élősködők több műfajt házasít sikerrel, a cselekményt számtalan váratlan fordulat teszi a végletekig kiszámíthatatlanná, miközben Bong olyan biztos kézzel rendez, hogy sem a sok szereplő, sem pedig a majd’ féltucatnyi zsáner (a szellemhorroroktól a vígjátékon át a kamaradrámáig) nem nyomja agyon egymást.

2. Hidegháború

2019 egyik legszebb szerelmesfilmjét Pawel Pawlikowski szállította. A Hidegháború történetét a rendező szüleinek sorsa ihlette, akik a mindent felperzselő szerelemtől szenvedtek, miközben a történelem viharai és az egymás iránti kielégíthetetlen szenvedély gátolta boldogságukat. A film hősei több évtizeden keresztül sodródnak előbb a kommunista Lengyelországból Párizsba, majd onnan vissza a szülőföldre. Néha egymásra találnak, máskor évekig nem találkoznak, mégis érezzük: ennél erősebb kötődés aligha létezhet két ember között – épp ez teszi szívfacsaróan gyönyörű filmmé a Hidegháborút. A művészi igénnyel megkomponált, 4:3 képarányban rögzített, fekete-fehér snittekből áradnak az érzelmek, a két főszereplő, Joanna Kulig és Tomasz Kot pedig rendkívüli érzékenységgel játszanak. „A Hidegháború tele van titokkal, szépséggel, megszenvedett igazsággal. Nem túlzás, a mozi esszenciája lüktet benne” – méltattuk a filmet kritikánkban, ez a lüktetés pedig, úgy tűnik, szerzőink szívéhez is elért.

1. Házassági történet

Mi itt, a KO Film rovatánál szeretjük a személyes hangvételű, érzelmes alkotásokat, legalábbis az évösszegző listánk első két helyezettjéből kiindulva nagyon úgy tűnik. Noah Baumbach saját válásától ihletődve készítette el a 2010-es évek Jelenetek egy házasságbólját és Kramer kontra Kramerjét, melyben a Scarlett Johansson–Adam Driver páros életük legjobb formájában brillírozik, mellettük pedig olyan mellékszereplők hoznak kimagasló alakításokat, mint Laura Dern, Alan Alda és Ray Liotta. A Házassági történet titka az emlékezetes színészi teljesítményeken túl a remek forgatókönyvben, valamint a műfajok közötti ügyes egyensúlyozásban rejlik. Ahogyan a Velencei Filmfesztiválról szóló beszámolónkban is kiemeltük: „a kiváló arányban és ízléssel adagolt humor a lehető legjobb időzítéssel oldja a könnyfakasztó drámát, így a film szélsőséges érzelmi reakciók kiváltására képes”. A Házassági történet nemcsak tökéletesen ülteti vászonra egy párkapcsolat válságát, de a legváratlanabb pontokon képes röhögésre (gondoljunk csak a Laura Dern által játszott ügyvéd Mária-monológjára), majd közvetlenül utána sírásra fakasztani a gyanútlan nézőt. Ez az érzelmek széles skáláján játszó, fantasztikusan megkoreografált dramedy teljes joggal érdemelte ki az év legjobb filmjének járó elismerést szerkesztőségünk tagjaitól.