A nő, aki tartalommal töltötte meg a popzenét – Fábián Juliról rendezett emlékfilmet Lévai Balázs

Ha Fábián Juli most élne, a legnagyobb influencer lehetne. De a jobbik fajtából. Egy fiatal tehetség, aki minden művészeti ágban alkotott: zenélt, rajzolt, ruhát tervezett, színészkedett, írt. A látszólag kiapadhatatlan ihletforrást pedig meglepően nem művészcsalád-háttérnek köszönhette, hiszen két testvére és szülei is „polgári” életet éltek, és csak később vették észre, mekkora talentumot kaptak ajándékul. Juliról egyébként a film végére kiderül, hogy mindenkit folyamatosan meg tudott lepni, és mindenkire odafigyelt: nemcsak a barátai születés- és névnapjai voltak felírva a naptárjába, de kiemelkedő angoltudása és hangjának különleges „íze” is egyből levette a lábáról mindazokat, akik hallották. Sajnos mindenkit meglepett a betegségével is: az első felépülős időszak után egy ország volt meggyőződve róla, hogy a csupa szív és fülig mosoly Juli simán le tudja küzdeni a rákot – de tévedtek.

Bármennyire is árnyékolja be a szomorúság Fábián Juli hagyatékát, Lévai Balázs nem akarta, hogy a film a betegségéről szóljon, ezért az életére helyezte inkább hangsúlyt, a halála csak az utolsó képkockákon válik valósággá.

A film nem olyan érzést kelt, mintha egy megemlékezést látnánk, hanem a folyamatos narrációnak hála inkább interjúhangulatot áraszt, és azt gondolhatnánk, hogy Juli tényleg csak elment valahova, egyszer majd visszajön, és jót röhög majd mindannyiunkon – mint ahogy azt egy gyerekkori papírcetlire írt szöveg is sugallja. Ugyanis a filmet nem egy külső személy vagy egy családtag narrálja, hanem maga Juli. Rengeteg nyersanyagot gyűjtött össze a rendező, hogy minden, a filmben felvetett kérdésre Juli is úgy tudjon választ adni, mintha még ma is itt lenne. Néha egyetért, néha pedig ellenkezik a többi megszólalóval, így tényleg olyan, mintha ő most is benne lenne a róla szóló diskurzusban. Érzelmi sokk helyett sikerült természetes hatást elérni ezzel, hiszen az nem „ér”, hogy az emberek el tudják mondani valakiről a véleményüket, aki erre már nem tud válaszolni. Szóval kicsit megtekerve az idő kerekét, de korábbi gondolatain keresztül megszólaltatták az énekesnőt.

Az alkotói gondolatot azonban vizuálisan nem sikerült túl esztétikusra, „méltóra” csinálni, hiszen a Julival készített rádiós, tévés interjúk lejátszásakor régi promófotókat látunk, amiken világító betűkkel jelennek meg a legfontosabb szavak az elhangzott szövegből. Valószínűleg van annyi fennmaradt képanyag róla, hogy ezt szebben is meg lehessen oldani, de néhol visszaköszön egyfajta hanyagság a világosításokon is (főleg a nővérekkel készített interjúnál).

Fábián Juli élete... Mit is lehetne erről elmondani, amit még nem írtak le az elmúlt két évben? Talán azt, hogy épp olyan volt, mint mi. Bár szerette a művészetet, Külkerre ment, aztán amikor rájött, hogy ez hatalmas baromság, a Zeneakadémia Jazz Tanszékét vette célbe, és onnan már történelem a sztorija.

Juliban az volt a legkülönlegesebb, hogy egy olyan kapocs volt a pop és a jazz között, ami a mai napig hiányzik. Betöltött egy szakadékot két olyan stílusirányzat között, ami azóta egyre távolodik egymástól. Ő volt az, aki tartalommal töltötte meg a popzenét.

Erre jól rímel egyébként a rendkívül színes baráti társasága. Nem egyszerű elképzelni olyan zenészt, aki ennyire jóban van egyszerre Premecz Matyival, Barabás Lőrinccel és Tóth Verával is. Ráadásul annyira, hogy mindenki úgy tud rá visszaemlékezni még két év távlatából is, hogy mennyire jó volt órák hosszat egymás szavaiba merülve beszélgetni vele. Ezek után magától értetődő a kérdés: Vajon melyik műfajban volt jobb? A jazzben vagy a popzenében? Hiszen azt nem lehet tőle elvenni, hogy az x-faktoros énektanári munkája során legalább olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott Wolf Kati oldalán például, mint a Barabás Lőrinc Eklektricben. Ez az a kérdés, amire látszólag Julinak sem sikerült megtalálni a választ: a film során nemcsak a legnagyobb színpadok, de saját életének backstage-ébe is belátogathatunk, szemtanúi lehetünk önbizalomhiányának, tépelődéseinek és folyamatos önmegkérdőjelezésének, ami végigkísérte felfelé ívelő karrierjét. Juli nemcsak azért lehetne tökéletes influencer, mert a boldogsága, hanem mert a szomorúsága is mindannyiunké: a mosolya mögött folyamatosan ott volt a bú is. Egy bohóc volt: minden nap felvette a tökéletes mosolyát, holott lehetett érezni, hogy nem minden oké mögötte. Épp ezért keserédes vigyorral az arcunkon nézzük végig a filmet is. Kedvünk lenne megölelni, írni neki egy üzenetet, hogy „vigyázz magadra, hívj, ha szükséged van társaságra”, aztán venni egy üveg bort és átmenni hozzá, bármilyen választ is ír. Úgy érezzük, hogy tudtunk volna segíteni rajta, akármennyire is erősnek tűnt kívülről.

A negyvenedik percig szinte nem is realizálódik bennünk a történet vége: mintha egy háborús dokumentumfilm nézése közben a vesztes hadseregnek szurkolnánk, holott tudjuk a végkimenetelt, hiszen már történelem. Ki gondolta volna, hogy Juli, aki a 2010-es évek zeneiparának minden szegletében megmozdult, és a legenergikusabb zenekarok élén tombolt, egyszer elfáradhat? Derült égből villámcsapásként, a mindenki által nagyra tartott és emlegetett müpás koncert után gördülnek le az első könnycseppek, ahogy a Budapest Park-os búcsúkoncert és a normafai padavatás képeiben jelenik meg a hír: Juli elment. Nem is taglalja tovább a film ezt a tragédiát, és ezért hálásak lehetünk. Így tényleg nem egy szomorú végről, hanem egy nagyon boldog útról szól az egész, és bár minden stábtagnak hatalmas érzelmi utazás és sebtépegetés lehetett elmondani a Julihoz kötődő emlékeit, egybehangzóan szerették, és ahogy Tóth Vera is mondta:

„Én nem akarom elfelejteni Julit. El akarom mesélni majd az unokáimnak is, hogy volt egyszer egy néni, aki tényleg egy angyal volt.”

Egy gyerekkori papírcetlin hagyott üzenete ihlette a film betétdalát is, ami a záró képsorok után hangzik fel:

„Elmentem valahova, hogy hova, az titok, de ne izguljatok. Juli”

A Földrevaló című szám egy hónapja jelent meg tizennyolc hazai zenész és énekes előadásában, ezzel is méltó emléket állítva az elhunyt énekesnőnek. A dalt Szepesi Mátyás írta, aki a Konyha zenekar frontembere, Juli egykori zenésztársa, több zenekarának menedzsere (Fábián Juli & Zoohacker, Random Trip), a közreműködő előadók pedig Palya Bea, Wolf Kati, Tóth Vera, Mező Misi, Freddie, Jónás Vera, Mujahid Zoli, Micheller Myrtill, Bolba Éva, Urbán Orsi, Gereben Zita, Péterffy Lili, Heincz Gábor „Biga” és Molnár Emese, illetve a tavalyi Petőfi Zenei Díjátadón Juli javára visszalépett énekesnők is: Rúzsa Magdi, Lábas Viki, valamint Schoblocher Barbara is.

Ez a szám mutatta meg leginkább Juli hiányát zenei szempontból: a különböző hamis éneksávok igénytelenül egymásra pakolt összhangja inkább fájdítja meg az ember fejét, mint késztet sírásra.

A film ötlete egyébként 2018 derekán pattant ki Juli édesanyja, Galina fejéből, amivel megkereste Szepesi Mátyást (Juli menedzsere), Jávorszky Bélát (a film zeneszerzője) és Lévai Balázst, akik a Zoohackerrel közös számuk címét használták névadóként: Like a Child. A filmben teljes képet kapunk Juli pályafutásáról és életéről, a sztárrá válás nehézségeiről és boldog pillanatairól. A háttértörténetek felkutatásában és a kapcsolatrendszeren Szepesi Mátyás vezet minket végig, aki egészen addig volt a Sziget Fesztivál jazzszínpadának kurátora, amíg meg nem látta azon 2007-ben a Barabár Lőrinc Eklekticet: ezután lett a zenekar, később pedig Juli menedzsere és barátja.

A filmet mindenkinek ajánljuk, aki lemaradt arról, hogy Julival személyesen is megismerkedjen, hiszen egy kívülről mainstreamnek tűnő előadó háttérsztoriját ismerhetjük meg belőle. Aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg csak elment valahova, és egyszer majd nagy vigyorral a száján visszajön, és röhög egyet mindenkin, aki bedőlt ennek a rossz viccnek... Addig is keressük az utódját, aki hasonló módon alkothat hidat két, egymástól egyébként egyre távolodó zenei műfaj között.