Hó nélküli, véres tél köszöntött ránk – kritika a Fargo 4. évadáról

Annak idején szinte mindenki őrültségnek tartotta Noah Hawley, az azóta „álomgyári fenegyerek” titulusra emelkedett forgatókönyvíró és rendező azon elgondolását, hogy a Coen-testvérek ’90-es években készült filmklasszikusát kis képernyőre költöztesse. Aztán 2014 tavaszán debütált az első etap, és hétről hétre fokozatosan meggyőzött minden bizonytalankodót – köztük jelen sorok íróját is –, hogy hiba volt kételkedni ebben az ambiciózus projektben.

A Fargo ugyanis nem puszta adaptációja, hanem inkább folytatása, továbbgondolása Marge Gunderson (Frances McDormand) és Jerry Lundegaard (William H. Macy) macska-egér játékának, amely során új karaktereket és elborzasztó, de valahol mégis vicces, fekete humorral átitatott bűneseteket ismerhetünk meg Minnesota havas környezetébe ágyazva. A sikeres, azóta kultstátuszba emelkedett első évadot egy minden tekintetben nagyobb ívű folytatás követte (mely sokak szerint köröket is vert az elődjére), a sort pedig egy valamivel visszafogottabb, de a maga melankolikus, filozofikus módján ugyanolyan hatásos harmadik etappal zárta Hawley… egy időre.

A sorozat készítője 2017 júniusában azt nyilatkozta, addig nem készít újabb évadot, amíg nem támad egy olyan ötlete, aminek elmesélésére mindenképp késztetést érez.

Így mikor bejelentették a negyedik szezont, a rajongók elvárásai az egekbe szöktek. Mindezt pedig csak tovább fokozta, amikor kiderült, hogy ezúttal egészen az 1950-es évekbe repítenek minket vissza, és egy feketék és olaszok közötti maffia-/bandaháborúról szól majd a történet, amelyre egyébként az egész Fargo-univerzum csúcspontjának tartott A kastély című epizódban még utaltak is annak idején. Az pedig csak még izgalmasabbá tette a bejelentést, hogy a cselekmény középpontjába egy Chris Rock által megszemélyesített gengsztert helyeztek az alkotók.

Rock szerepeltetése azért különösen érdekes, mivel a 2010-es években népszerűvé váló antológiasorozatok (a Fargo mellett az American Horror Story és az American Crime Story vagy akár a True Detective) egy közös vonása többek között az volt, hogy szebb napokat is megélt vagy a szakma által annyira nem méltatott sztárok karrierjét indították újra – elég, ha Matthew McConaughey-re, Jessica Lange-ra vagy Billy Bob Thorntonra gondolunk.

Előre tudhattuk tehát, hogy az izgalmas történelmi kontextus és az impozáns szereplőgárda mind adottak lesznek a sikerhez (Rock mellett többek között Jessie Buckley, Timothy Olyphant, Jason Schwartzman és az Európában óriási sikernek örvendő Gomorra főszereplője, Salvatore Esposito is tiszteletüket teszik az évadban). Az igazi kérdés azonban az volt, hogy vajon mi lesz az a témakör, amit az új epizódok behatóan vizsgálni fognak. Nem számított ugyanis, hogy Hawley és csapata melyik évtizedbe – vagy akár évszázadba – helyezték az eseményeket, arra mindig ügyeltek, hogy az egyes történetszálakat és a karakterek életútjait átszőjék azok a témák, amelyek boncolgatásával közelebb kerülhetünk a válaszhoz arra kérdésre, hogy mit is jelent embernek maradni egy egyre embertelenebb világban.

Ahogy Hawley a Légió második és harmadik szezonjában szuperhősjelmezbe merte csomagolni a #metoo-mozgalom akkortájt épp erdőtüzekre emlékeztető intenzitással lángoló jelenségét, most is hasonlóan kényes témát választott: a Fargo idén a bevándorlók meséje. Azoké, akik messzi földről érkeztek, és akik a maguk néhol helyes, néhol pedig megkérdőjelezhető eszközeivel szeretnének nagyobb szeletet szerezni maguknak abból a bizonyos tortából, vagy ha úgy tetszik, megvalósítani az amerikai álmot. Ez az álom persze csalóka, és inkább létezik a kollektív képzeletünkben, mint a valóságban (David Chase a Maffiózókkal egy hatévados eposzt húzott fel erre a problémára), ám ironikus módon Hawley-t és antihőseit nem ez az ellentmondás foglalkoztatja, hanem az, hogy vannak, voltak, és valószínűleg lesznek is társadalmi rétegek, amelyeknek még az sem adatik meg, hogy a többiekhez hasonló esélyekkel kajtassák az elérhetetlen délibábot.

Az eleve bevándorlók által alapított, az őslakosok élethez való jogát erőszakkal elvevő nemzet ugyanis hisz abban, hogy igenis vannak elsők az egyenlők között.

Nagyon erős és európai fejjel különösen megrázó az a jelenet, amikor egy kórház igazgatója elutasít egy beteget, de nem a bőrének sötétebb tónusa, hanem olasz származása miatt. Nem afroamerikai karakter hátrányos megkülönböztetését talán soha – vagy csak régen – láthattuk ilyen leplezetlenül ábrázolni a populáris kultúrában. A szekvencia mégsem cseng falsul, nem érezzük öncélúnak, mivel az első két epizódot íróként és rendezőként is jegyző Hawley rögtön kontextusba helyezi a népes bűnbandák motivációit: behatóbban még nem ismerjük őket, ám ezáltal rögtön megértjük, hogy miért folyamodnak morálisan és etikailag megkérdőjelezhető módszerekhez akaratuk érvényesítése érdekében.

Mindezek után talán valamennyire érthető is, hogy egy ilyen nagy ívű sztori hasonló minőségű körítésért is kiált, ehhez pedig a Fargo negyedik évada maximálisan igazodik is.

A már említett szereplőgárda minden eddiginél népesebb és színesebb, az 1950-es évek világát egészen lehengerlően jelenítik meg a készítők (az FX már az HBO szintjén mozog, ha audiovizuális megvalósításról van szó), a megszokott havas Minnesotát kopár Kansas Cityre cserélő történet pedig olyan kiszámíthatatlan irányokba ágazik szerteszét, mint James Ellroy és Don Winslow vaskos bűnügyi regényeiben.

Talán pont utóbbi az az aspektus, ahol ezúttal a sorozat elhasalhat. Három rész alapján persze még korai lenne ítéletet mondani, de egyelőre nehéz elképzelni, hogy az idén kivételesen tizenegyre hízó epizódszám ellenére Hawley-ék képesek lesznek az összes karakterüket és történetszálukat úgy mozgatni, hogy indokoltnak érezzük az etap eposzi körítését.

Persze benne van a pakliban, hogy 2014-hez hasonlóan a szkeptikusok ismét megkövetik majd magukat kétkedésükért, mikor az átláthatatlannak tetsző mozaikdarabkák elkezdenek összeállni egy lélegzetelállító egésszé. De annyiban biztosak lehetünk, hogy akár egy újabb mesterművel, akár egy ambiciózus bukással van dolgunk, az út minden pontján remekül fogunk szórakozni – mert ha van széria, ami tökélyre fejlesztette a stílusos konfliktushalmozás művészetét, az bizony a Fargo.