Nyitott szemből nyitott száj – Interjú Farkas Franciskával

Egyre határozottabb a társadalmi szerepvállalásod. Intuíció vagy tudatosság?

Egyikből a másikba. A pályám első időszakában naivan válaszoltam minden kérdésre mint debütáló színésznő. Később döntöttem a konzekvens szerepvállalás mellett, így kezdtem beépíteni a nyilatkozatokba a származásommal kapcsolatos meglátásaimat. Ma az élharcosok sorában állok a roma művészek közt, elsőkként vállaljuk ezt a szerepet, korábban ugyanis alig beszélhettünk hasonló megmozdulásokról. A tendencia valahogy így nézett ki: akik ismertté váltak, idővel letagadták gyökereiket, mintha azok nem lennének, átálltak a másik oldalra. Mert volt és jelenleg is létezik egy határvonal, aminek két mezsgyéje közül választunk, választanak. Én ezt kikérem magamnak! Egy olyan országban, ahol meghurcolják az embereket a hovatartozásuk miatt, ahol a gyilkolásig is elmennek, nem hagyhatjuk parlagon a felelősségvállalást. Tisztában vagyok vele, hogy színészként nem tehetek állásfoglalást politikai, vallási vagy ideológiai kérdésekben, hiszen nem az előadó véleményén múlik a produktum sikere, a közönség – függetlenül attól, hogy kire szavaz, vagy hol és hogyan gyakorolja a hitét – részt vesz az előadáson vagy vetítésen, és egy közösségként osztozik a darab, a film adta élményben. Ezzel kap valamit, ami több, ami szebb, miközben megtiszteli a művészt a figyelmével.

Mégis kiállsz a társadalmi értékek mellett.

A pártatlanság nagyon fontos, ugyanakkor

elsősorban ember vagyok, nem színész, és nem néző, ennélfogva pedig képtelen vagyok arra, hogy elsétáljak az igazságtalan helyzetek mellett.

Nem tehetek úgy, mintha mi sem történne, amikor az unokatestvéreimet szegregált iskolába küldenék, mert nem akarják felvenni őket máshova. Hiába emelnek engem piedesztálra Budapesten, amíg a hozzátartozóim nem vagy csak nagyon nehezen kapnak lehetőséget integrált oktatásra. Ugyanolyan emberek vagyunk mindannyian! Erről szeretnék beszélni, erre akarom felhívni a figyelmet akár azzal, hogy kinyitom a szám, akár azzal, hogy gyerekotthonokat látogatok, ahol megtapasztalom, mennyi erőt adhat egy jó példa. A fiatalok várnak, kérdeznek, ámulnak, máskor a szüleik keresnek meg, hogy beszéljek a gyerekükkel, segítsem őket, hogy legyen bátorságuk.

Élenjáró lettél.

Taposom az utat mások előtt, megmutatom a nehéz körülmények közt élő vagy a társaik által kitaszított fiatalok számára, hogy igenis van esélyük, igenis van tehetségük, és nem kell csodálkozni azon, hogy egy cigány gyerek képes megszólalni, mert ez természetes. Miért ne lenne az?

Nem mindenhol természetes, a kitaszítottság élményét te is fiatalon megtapasztaltad. Most mitől szorul össze a gyomor?

Korán identitásválságba kerültem a származásom miatt. A budapesti középiskolákban nem találtam a helyem, hiszen nem is adtak. Sok atrocitás ért, durvább és enyhébb megkülönböztetettségek. Szükségem volt egy közegre, ahol otthon érzem magam, és a csoport részévé válhatok: erre Pécsen találtam rá a Gandhi Gimnáziumban, ami Európa első roma nemzetiségi, érettségit adó intézménye. Bár nem beszéltem cigányul, és nem gyakoroltam olyan mélyen a tradicionalitást, a kezdeti súrlódások után végre azt éreztem: megtaláltam a helyem. Sok művészettel szemben nyitott emberrel találkoztam itt, a zene mindenki számára alapvető volt. Láttam, ahogy kamaszok maguk közt, egymás szórakoztatására összejönnek zenélni, minden második gyerek játszott hangszeren, de minimum énekelt. Én is. Akkor még nem foglalkoztatott a színészet, viszont valami már megmozdult bennem, hiszen ez mind csodálatos volt.

A szakmában tapasztalsz megkülönböztetettséget?

Filmnél egy számít: hogy jó legyen a karakter. Nem fontos, honnét jöttem, van képesítésem, vagy nincs. Színházban már más a helyzet – mivel nekem nincs papírom, tisztában vagyok vele, hogy nem leszek a Nemzeti Színház, az Örkény vagy például a Katona társulati tagja. De ez nem gond, hiszen

éppen azt tapasztalom, hogy a hiányosságaimból fakadóan elismer a szakma, amiért előismeretek nélkül elvégzem, amit kell.

Talán épp emiatt olykor többet is kell dolgoznom, és ezt becsülik. Ugyanakkor azok a színészek, akik több évtizede játszanak kőszínházban, most nehéz helyzetben vannak a törvény miatt, ami meghatározza, hogy egy intézmény mekkora arányban foglalkoztathat végzettséggel rendelkező, illetve autodidakta vagy különböző képzések által tanult művészeket. Ezért akik húsz, harminc vagy negyven évig működtek egy helyen papír nélkül, most arra kényszerülnek, hogy felsőoktatási intézménybe járjanak, holott az ismereteik, képességeik nagyon erősek. A Színház és Filmművészeti Egyetem pontosan azért indította el a drámainstruktor szakirányt, hogy így az említett csoport tagjai könnyebben szerezhessenek végzettséget, ezzel megfelelve az elvárásoknak, és így tovább folytathatják az értékes munkát, amit elkezdtek. Félreértés ne essék, fontosnak tartom a tanulást. Fiatal koromtól édesanyám arra nevelt, hogy kíváncsi természettel figyeljek a világban, és tanuljak, tanuljak, tanuljak. Ez a példa számára.

Ma oktatsz is, drámacsoportok vezetésével foglalkozol, sőt a világ első roma drámakötetében, ami a közelmúltban jelent meg, több darabodat olvashatjuk.

Gyakorlati értelemben ez a munkám, amelynek egyik kézzelfogható eredménye az integráció, a bátorítás. Látom, hogy mivel motiválhatom a gyerekeket, és mindent megteszek, hogy egyre több fiatalt megszólíthassak. Erre jó példa, amikor tavasszal egy nagyjátékfilm forgatásán dolgoztam, és elvittem oda egy fiút az egyik gyerekotthonból, ahova rendszeresen járok. Annyira megtetszett neki a produkció és minden, amit a gyártás közben látott a színészetről, hogy eldöntötte: ezt a pályát választja. Ez engem is előrelendített, muníciót adott a további cselekvésre, mert valójában erre van szükség.

A Független Színház Magyarország társulatával és a Tudás Hatalom csoporttal több közös szereplést vállaltál és vállalsz most is a cigány művészek előremozdításának érdekében. Azt tisztán látjuk, hogy ebben a kontextusban mi a feladata egy színésznek. De mi a közönségé?

Beszélhetünk közönségnevelésről, viszont az egy kört érint, sokkal fontosabban tartom a teljes társadalom megmozgatását. Amíg a Cigány magyar című előadás után (ami a Tudás Hatalom csoport produkciója) jellemzően Horváth Kristóf (Színész Bob) válaszol a nézőktől érkező „Hogyan segíthetek?” vagy „Hova utaljak?” kezdetű kérdésekre, addig én a lehető legtöbb módon arra irányítom a figyelmet, hogy nyitott szemmel és szájjal érdemes járnunk. És ezzel, hogy mi itt beszélgetünk, már cselekszünk, hiszen most nemcsak a szemünket nyitjuk ki, hanem a szánkat is. Aki pedig realizálja a buszra felszálló cigány nőt, amiért ő az első pillanattól a megkülönböztetések kereszttüzében áll, szintén tett valamit. Mert az nem normális állapot, hogy valakit pusztán a külsőségek, a viselete vagy a szokásai miatt skatulyába helyezünk, ahonnét nincs kiút, legalábbis nagyon meredek, és csak keveseknek sikerül. Ezért én a következőt teszem:

beszélek, cselekszem, és remélem, hogy ezáltal mások realizálják saját előítéleteiket, és később maguk is eljutnak a tettekig.

Van egy vízióm arról, hogyan ültethetjük át a nyugati mintát az integráció terültén – különösen az amerikai filmgyártásra gondolok, amelynek jelentős állomása volt az afroamerikaiak szerepeltetése.

Ki mutat példát számodra?

Halle Berry példája a kedvencem, részben miatta lettem színésznő. Nagy hatással volt rám az út, amit bejárt. Kezdetben csak sztereotipikus karakterekkel foglalkozhatott: hol rabszolga volt, hol prostituált, tehát minden, amit ráaggathattak egy fekete színésznőre. Ma azonban a legnagyobb szerepeket játssza, miközben világszerte elismert művésszé avanzsált. Ehhez hasonló esetekből több van, és én azt szeretném, ha még sokkal-sokkal több lenne nemzetközi, de legfőképpen hazai viszonylatban.