Fegyverek közt sem hallgatnak a múzsák – kritika Zoltán Gábor Szép versek 1944 című kötetéről

1944 a magyar nemzet történelmének egyik legsötétebb éve, amikor szinte szó szerint megnyílt a pokol kapuja alattunk. Olyan alakok özönlötték el az utcákat, törtek be otthonainkba, akik ekkor még nyilaskeresztes karszalagot viseltek, de a későbbiekben átöltöztek vörös csillagos zubbonyokba, hogy a terrornak ugyanazt az esztelen, bár lassúbb léptű keringőjét járassák el velünk, mint éppen ebben az évben tették. De 1944-et, amely talán nem is tizenkét hónapból, hanem egyenesen tizenhárom és fél hónapból állt Budapest apokaliptikus ostroma révén, mindmáig rejtélyek tömkelege övezi, a felfoghatatlanság csendje fogja körbe, mintha nem is lenne része a történelmünknek. Pedig 1944 megtörtént, egyre lassabban lüktető sebe ma már csak a históriánk háttérzaja, ami észrevétlen vegyül bele mindenkori jelenkorunk aktuális zenebonájába.

Ennek az évnek is megvolt a maga hangszerelése: az eget elborító bombázók dübörgése, a tüzérségi zárótűz egyre erősödő morajlása mellett az újságokban közölt publicisztikák, a pártlapokban lehozott uszító közlemények és az irodalmi folyóiratokban publikált, hol versnek, hol pedig propagandának látszó irományok hangjai adták ki a kor kakofóniáját.

Zoltán Gábor esszékötete egy olyan tematikus válogatást tár elénk, amelyen keresztül valóban közel teljes képet kaphatunk az inkriminált év (legalábbis műnemét tekintve) lírainak mondott terméséből. Zoltán Gábor íróként a városmajori nyilasterrort bemutató Orgiával, esszéistaként pedig a Városmajort mint szomszédságot feldolgozó, alaposságát és stílusát tekintve W. G. Sebaldot idéző Szomszéddal már eddig is rendkívül sokat tett azért, hogy közelebb hozza a 21. század emberéhez 1944-et. Ezzel a valóban abszurd antológiájával folytatódik tovább a misszió, Zoltán megkísérli a meghasadó nemzet lelkiállapotát (vagy inkább lelkiállapotait?) versszerű írásokon keresztül rekonstruálni, és ahol az lehetséges, be is mutatja az adott szöveget jegyző szerző életútját, politikai tevékenységét és későbbi sorsát is.

A Szép versek 1944 az Abszurd antológia alcímet kapta. De miben is áll Zoltán antológiájának abszurditása? Elsősorban éppen abban a vállalkozásban, hogy egyetlen kötetbe rendezze az üldözőt és az üldözöttet – az antiszemita, nyilasimádó verseket közlő Erdélyi Józsefet, Liszt Nándort és társaikat például olyan kanonikus költőóriásokkal, mint Illyés Gyula, Vas István vagy Radnóti Miklós. A valódi teljesítményt és a kötet légkörének abszurd jellegét éppen az adja, hogy a teljes képbe, tehát nem az átszűrt, szalonképessé tett, irodalmi kontinuitást is felmutatni kívánó narratívába, hanem az 1944-es év „szép verseibe” nemcsak Radnóti, hanem azok is beletartoznak, akik ebben az időben egyáltalán publikáltak. Ez a koncepció egészen vérfagyasztó helyzeteket produkál: például az istenes versek résztémája kapcsán szinte egymás mellé kerülhetett egy Szálasit bálványozó alkalmi vers, A Vezér! Alföldi Gézától és a krisztusi szenvedést a jelenkor történései szerint értelmezni akaró keresztény költő, Simonyi Imre Húsvét 1944 című költeménye. Amúgy éppen ez a fejezet a legerősebb Zoltán kötetében, hiszen a vallási élmény jelenségvilága többszörösen problematizálódik 1944-ben, kinek így, kinek úgy: a hungarista szerzőnek, Géza Ottónak a Beszélgetés egy pléh-Krisztussal című verse nem líraként, hanem kordokumentumként, a nyilas lelkivilág lenyomataként értelmezendő, amelyben Jézus Krisztus alakja inkább csak zavaró tényezőnek számít a zsidó embertársak üldözésében. Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című művében megjelenik éppen az Isten általi elhagyatottság, amelyről a munkaszolgálatos költő versel megrázó erővel, és amihez a szerző életútjának ismerete adja meg az egzisztenciális fedezetet. De amíg Radnóti sorsát és sorait mindenki ismeri, addig a méltán elfeledett Géza Ottó vagy Alföldi Géza verseit aligha olvashatták 1944 utáni olvasók. Nemcsak azért, mert egy infernális hatalmat szolgáltak ki írásaikkal, hanem azért is, mert tulajdonképpen nem beszélhetünk az esetükben „szép” versekről.

Éppen ez Zoltán Gábor kötetének másik abszurditása vagy inkább szándékolt cinizmusa, hiszen a kötetbe felvett irományok többsége egyáltalán nem szép a szó esztétikai értelmében. Csak azon a jogon kerülhettek be az író antológiájába, hogy valamilyen módon árnyalják az 1944-es év sajátos lírai termését, de ezeken az oldalakon egyáltalán nem a fennálló irodalmi konszenzust saját jogon ostromló, eltérő költői iskolák alkotói állnak sorban méltó elismerésre várva, hanem sokkal inkább azok, akik nemcsak a történelem, hanem az esztétika szemétdombján is bérelt hellyel rendelkeznek.

Igaz, a szerző a kötet legvégén jelzi, hogy a címet az évente megjelentetett, nagy múltú Szép versek című antológiasorozatra utalva választotta, de nehéz ezt a címválasztást nem valamilyen ironikus gesztusként értelmezni, amelyet a korszakban rendszeresen alámerülő Zoltán Gábor mind a múlt, mind a jelen felé tett meg.

Ezt részben az is igazolja, hogy a rosszabb minőségű verseket bevezető, illetve levezető szövegrészek általában hemzsegnek az olvasónak való kiszólásoktól, konkrét ítéletektől, amelyeket persze az olvasó cinkos örömmel kész fogadni. Jó példa erre a már említett Olyan az Úristen című fejezet, amelyben két naiva (egy nyilas és egy baloldali), Pintér Júlia és Bethlen Magda műveit is olvashatjuk. Zoltán Pintér Júlia versét „gügyögősnek”, Bethlenét pedig a „költői képesség terén” Pintéréhez hasonlatosnak nevezi, bár megjegyzi, hogy a két szerző Istenhez való viszonya közötti „különbség jelentős”.

Zoltán Gábor munkája nem csak az alig vagy egyáltalán nem ismert költők és költőepigonok elősorolása miatt számít hiánypótlónak. A korszak legkülönbözőbb életstratégiáit veszi sorra, akár még a magyar irodalom első vonalába tartozó alkotókat is szembesítve korabeli szerepükkel, így például Szabó Lőrincet is a bombázások ábrázolását taglaló Városok szép tornyai hullnak című fejezetben. A költő vitathatatlan művészi nagysága feloldhatatlannak látszó konfliktusba kerül már a lírai én nézőpontjának megválasztásától kezdve egészen a szóhasználatig a Gépek viharában című versben, amelyben Szabó a macskáját a verandán tartva néz végig egy bombázást. Zoltán úgy fogalmaz a vers kapcsán: „a lehető legmagasabb szinten oldotta meg a feladatot, az ellenség elleni indulatok szítását” azzal, hogy a lírai ént „lírai mivé” alakítva beszél a gyűlölet új lehetőségeiről. Fontos, hogy a kötet nemcsak a megkérdőjelezhető magatartásokat mutatja be, hanem vissza-visszatér a különös helytállásról tanúbizonyságot tevő irodalmárokra is, így például a zsidó szerzőknek sokáig publikációs lehetőséget nyújtó Vigilia-főszerkesztő, Possonyi László szerepére is, ami azért jelzi, voltak emberek az embertelenségben.

Különös keretét adja a kötetnek Weöres Sándor személye, akit Zoltán Gábor az (előrevetett utóhang)-ban, majd a kötet zárásaként a (hátravetett mottó)-ban idéz meg. A bevezetésként szolgáló szöveg valóban utóhangként működik, már ami a kronológiát illeti: 1947-ben járunk, amikor Weöres művészetét szinte egyöntetűen ítéli el az irodalmi élet arra hivatkozva, hogy az a maga formabontó módján teljesen eltávolodott a valóságtól. A kritikai élet egyesült Weöres ellen, sajátos egységfrontot hozva létre a fiatal zsenivel szemben. 1944-ben erre aligha kerülhetett volna sor: az irodalmi élet tektonikus lemezei olyannyira távolra sodródtak egymástól, hogy lehetetlen lett volna sorompóba állni, pláne esztétikai alapon valamely költő ellen. Csak betiltani, elvitetni, megsemmisíteni lehetett akkor a másként gondolkodókat, irodalmi pörökre nem volt lehetőség. Mint ahogy 1947 után sem lett. A kötet zárása is Weöreshez kötődik: Zoltán Gábor a költő 1944-ben írott, az összkiadásban Inter arma (vagyis ’fegyverek közt’) alcímmel futó verseinek mottóját idézi, amelyet Weöres William Blake-től vett, és aminek egyik legfontosabb sora így hangzik: „a megbilincselt költészet megbilincseli az emberiséget”.

A Szép versek 1944-ben összesen nyolcvannégy költő szerepel – legalábbis azok, akikhez hiteles életrajzi adatok kapcsolhatók. Talán nem véletlenül: több hungarista szerző álnéven is írt, de voltak olyan zsidó származású szerzők is, akik arra kényszerültek, hogy ne a saját nevük alatt folytassanak publikációs tevékenységet. Ez a nyolcvannégy költő az 1944-es év teljes tablóját nyújtja, Zoltán Gábor ugyanis az elérhető forrásokból válogatta be az abszurd antológiájába a műveiket. Ha elolvassuk Zoltán egyszerre alapos, megrázó és kijózanító esszékötetét, igazi betekintést kaphatunk a 20. század közepének irodalmi életébe éppúgy, mint magába az emberi természet sokféleségébe. És korántsem biztos, hogy örülünk majd annak, amit ott láthatunk.