Fehér éjszakák – Erik Skjoldbjærg: Álmatlanság (Kultfilmradar)

Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz!

Célorientáció, aktív főhős és feloldozást kínáló befejezés – ezek jellemezték a 2002-es változat thrillerré formálódó megoldásait. A norvég Álmatlanság ezzel szemben neurózisokat tol előtérbe, impressziókkal dolgozik, vagyis nem közönségfilmes stratégiákat mímel, hanem hamisítatlan szerzői film és príma zsánerdestrukció.

Morális kétértelműségekben hisz az Álmatlanság. A bűn és bűnhődés motívumára húzott cselekményben a főszereplő leszállóspirálja a fontos, tehát egy ügy felgöngyölítését szolgáló krimi vagy a feszültségépítésre támaszkodó thriller helyett a norvég mozi pszichothrillerbe oltott karaktertanulmányként érvényesül. A Stellan Skarsgård alakította Jonas Engström nyomozó partvonalra szorult, szexbotrányba keveredett, svédként Norvégiába száműzött, ingatag antiférfi (a 2002-es remake Alaszkába repülésével ellentétben a skandináv utazás nemzeti kérdésként realizálódik). Rezzenéstelen arca, kíméletlen pragmatizmusa súlyos titkokat, belső viharokat leplez.

Skarsgård egy mind lepukkantabb ábrázatú ösztönlényt testesít meg – kiváló gesztuskészlettel támogatott szerepformálása az „ember vs. természet” harcával dúsított Abszolút nulla fok-beli vadállatiságára rímel.

Önző okokból cselekszik, a 2002-es változat Pacino által játszott karakterével szemben ellentmondásos (akár élő kutyába is golyót eresztő) áldozathős, ekképpen a karakter a noirok pozícióból kieső veszteseinek skandináv továbbvitele. Engström sokáig visszafojtja az érzelmeit, de amikor felszínre törnek az indulatai, karokat csavar hátra, verbálisan terrorizál, szexuális ragadozóvá változik. Hasonlóan gondolkodik a film a tettes kilétéről is: a tizenhét éves lánnyal szerelmi csalódás miatt végző gyilkos, a krimiíró Jon Holt kétségbeesett figura, nem gátlástalan manipulátor. Az 1997-es mű így macska-egér harcból, elmejátékból két, saját gyarlósága által űzött, hol együttműködő, hol egymást gátló antihős komplex tragédiájára redukálódik.

A norvég Álmatlanságban ráadásul gyakran Engström lépi át a morális határokat, vagyis bűnözővé alakul, míg Holt retteg a tettei következményeitől, így Skjoldbjærg a rabló-pandúr toposzokat is leépíti.

Erling Thurmann-Andersen operatőr vizuális leleményei vagy Geir Jenssen alias Biosphere morajló-zúgó elektronikus zenéje ugyancsak a noirok kifejezésmódját idézik. Klausztrofób, szemcsés (lásd a Super8-assal rögzített főcímet) vágóképekre, a karakterek talajvesztettségét hírnökölő, dezorientáló szürke snittekre cserélődnek az északi sarkkör felett húzódó Tromsø városának eposzi nagytotáljai. A sötét bűnfilmek atmoszférájára reflektálnak az olyan természeti elemek és képi metaforák, mint a csatorna sötétsége, a hideg levegő és a meleg óceánhőmérséklet kölcsönhatásából származó köd vagy a pillanat, amikor a paranoid, kimerült Engström egy buszon, majd egy betört szélvédőn át pillantja meg először Tanja Lorentzen gyilkosát. Sőt az Álmatlanság mintha egy visszájára fordult, metafizikai térben játszódna. Nyáron zajlik a történet, a jelenetek mégis hidegséget árasztanak, az éjszakák tavasztól a következő évszak végéig hófehérben ragyognak.

Engström lelkiismereti válságát alvászavara, illetve az éjféli nap sugárzása szimbolizálja.

A figura bűnének jelölője a hallucinációkban kivetülő, általa megölt társ felvillanása és a szigetelőszalaggal, függönnyel takart, izzó narancssárgába forduló szürreális árnyékvilág. Amikor nagy látószögű snittet kapunk, Engström és Holt jelentéktelen pontokká, lényegében tehetetlenné zsugorodnak rajta, a rendező pedig emellett valóság és téveszme határait is elmossa egy bűntény-rekonstrukció, valamint egy helyszínelés alkalmával.

Újabb fordulat, hogy a ’97-es norvég változatban véletlenül halnak meg a szereplők. Tanját dühében pofozza fel regényíró szeretője, a gyilkosság azonban sokként éri. A Nolan-féle verzióval ellentétben itt teljesen világos, hogy Engström memóriazavaros társa félreért egy parancsot, így a vesztébe rohan (vagyis a történetben nem szerepel a belső elhárításnak tanúskodó partner kétértelmű halála). A gyilkos Holt alatt előkészítés nélkül szakad be egy roskadozó móló fatalapzata, miközben éppen lélektani tortúrának vetik alá egymást Engströmmel – a norvég filmben nincs farönkös üldözés vagy tűzpárbaj, csak egy hirtelen dulakodás. Az Álmatlanság ezen felül az objektív igazság koncepcióját is zárójelezi: a főszereplő nyomoz a gyilkos után, ugyanakkor annak bűntársaként is ténykedik. A bűntényt több szubjektív és torz látószög tartja fenn, amelyhez hozzájárul Holt, a regényíró metafoglalkozása is. Vagyis Skjoldbjærg és írópartnere, Nikolaj Frobenius a Stieg Larsson, Jo Nesbø, Henning Mankell, Maj Sjöwall és Per Wahlöö dominálta skandinávkrimi-vonulat elidegenedettség-tematikával üzemelő antitézisét nyújtják.

Frusztrált igazságkereső helyett egy komplexusait végül takargatni nem tudó, sérülékeny karakter áll az Álmatlanság centrumában. Stellan Skarsgård a ’97-es film jellegéből adódóan is eszköztelenebbül alakít a túljátszásra hajlamos Pacinónál. A recepciós lánnyal folytatott bensőséges párbeszéd kis híján nemi erőszakhoz vezet a norvég noirban, amelyben a remake Hilary Swank-féle idealista tanoncát egy magabiztos kolléganő helyettesíti. Skjoldbjærg merev antihősének lelkiállapota párhuzamba állítható Tromsø fásultságával, ráadásul Engström számára nincs megváltás. Míg a Nolan által rendezett változat főhőse, Dormer a halálban végső nyugalomra lel, addig északi kollégája lelkét örökké mardosni fogják az általa generált hazugságok.