• Éhes színész, jó színész – Interjú Fekete Gábor színművésszel

    2021.04.27 — Szerző: Werner Nikolett

    Fekete Gábor két éve tagja a Pécsi Nemzeti Színház társulatának, mellette szabadúszó színészként több filmes és művészeti projekttel kapcsolatban hallani egyre többet a nevét. Hite példa, megerősítés és reflexió is lehet, akár Istenről, akár a művészetről van szó, melyek – mint hangsúlyozza – szorosan kapcsolódó fogalmak.

  • Fekete Gábor  Fotó: Orbán Gellért
    Fekete Gábor
    Fotó: Orbán Gellért

    Láttalak több filmes produkcióban és a Pécsi Nemzeti Színházban, ahol nemrég Örkény István egyperces novelláit dolgoztátok fel a társulattal. És láttalak templomban, szentmisén is.

    Nem érzek kettősséget abban, hogy hiszek Istenben, és művész vagyok – ez leginkább felfogás kérdése. Meggyőződésem, hogy mindenfajta művészet Istentől van. Számomra ebben nincs ellentmondás, ugyanakkor tény, hogy a valláshoz és a színházhoz is társulnak bizonyos berögződések, sztereotípiák. Van, amit csak gondolnak az emberek, és van, ami tényleg igaz. Nem érzem úgy, hogy a hitem bármilyen szempontból béklyó lenne, épp ellenkezőleg: szabadságot ad – egy erős iránytű az életemben. De ha valamiért megütközöm, és tudom, hogy nincs minden a helyén, akkor persze én is békétlenséget érzek. Ilyenkor próbálok Istennel dűlőre jutni, feltenni kérdéseimet: „Ez még belefér? Ezzel rombolok, vagy építek? Mit gondolsz?”

    Elnéző veled?

    Utólag sokszor kiderül, hogy csak én aggódtam túl a kérdéseket és az adott határt, vagy hogy az akadályt csak én kreáltam. Sokszor persze nehéz megkülönböztetni a saját vágyainkat, magyarázatunkat Isten hangjától.

    Ez a függetlenség próbára teszi az embert. Tartottad a böjtöt?

    Minden évben kiválasztok plusz egy dolgot, amiről lemondok az elrendelt böjt mellett. Idén nem ittam. A művészvilágban az alkohol egészen más szerepet kap, ha csak arra gondolok, hogy előadás után maradunk még egy kicsit a színház büféjében, megiszunk egy pohárral, és közben kiadjuk a feszültséget, vagy éppen megosztjuk az örömünket. Általánosságban az ember az életében rengeteg kihívással néz szembe mind fizikálisan, mind szellemileg, ezért kellenek azok a helyzetek, amikor kiereszthetik a gőzt. Valakinek ez egy sör, másnak tévénézés – nekem ez most Istenre fordított idő, és innentől kezdve már sokkal többről beszélek, mint egy szelepről, amin egyszerűen kimegy a feszültség. Nincs a sörözésekben semmi szokatlan, mégis kötöttségnek érzem, amit ha elengedek, és az ebből fakadó időt belső odafigyelésre fordítom, közelebb kerülhetek a megváltás titkához.

    Fekete Gábor  Fotó: Orbán Gellért
    Fekete Gábor
    Fotó: Orbán Gellért

    A kötöttség nem való egy színésznek.

    Semmilyen embernek sem jó. De valahogy mégis belecsúszunk, megkötözzük magunkat. Ha nem csinálunk belőle teljesítménytúrát, akkor a böjt egy jellemformáló segítség a tisztánlátásban: helyrebillentheti a kapcsolatunkat Istennel, ami békét, összhangot teremt magunkban és a környezetünkben.

    Amikor egy nap háromszor vehet magához ételt az ember a szigorú böjti napokon, és ebből csak egyszer telhet el, akkor a test kiürül. Milyen éhesen színpadra állni?

    Sokszor érzem azt, hogy pont erre az ürességre van szüksége a színésznek. Szokták mondani, hogy „az éhes színész a jó színész” vagy „a fáradt színész a jó színész”. Ez persze így nem igaz. Nem kell fáradtnak vagy éhesnek lennie egy színésznek, hogy jó legyen, de van benne valami. Ilyenkor valahogy kevésbé létezünk az anyagi világban, ezáltal jobban tudunk koncentrálni az érzéseinkre és a gondolatainkra, valahogy letisztulnak a dolgok.

    Mit gondolnak erről a színésztársaid?

    Sok olyan kollégám van, akik hisznek, akik keresnek, és vannak olyanok is, akik az egyház tanítása szerint (tartozzanak bármilyen felekezethez) az életüket Istennel élik. Eddig kevés olyan alkotóval találkoztam, aki meggyőződéses ateista volt, ugyanis általánosságban mindenkiben dolgozik egy kíváncsiság a létről, életünk céljáról. Szerintem ez nélkülözhetetlen, különösen a művészvilágban.

    A művész egyik csapdája az, ha nem nyitott a felmerülő kérdések felé.

    Nyitottság az is, amikor a színész egy szál gitárral besétál valamelyik közösséghez, és a liturgikus eseményen szolgál.

    Az életemben nagy teret kapnak különféle szolgálatok – ez lehet táboroztatás, imaestek, zenélés vagy éppen a passióban való részvétel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem is tanultuk, hogy a misztériumjátékok, mint a passió vagy a betlehemezés, tulajdonképpen zenés színházak: olyan kezdetleges, de kidolgozott darabok, amelyek a templomban is megfértek. Ebbe nagyon izgalmas belegondolni.

    Fekete Gábor  Fotó: Orbán Gellért
    Fekete Gábor
    Fotó: Orbán Gellért

    Ars sacra.

    Hogy mit nevezünk szent művészetnek, egyáltalán létezik-e ilyen, még nem látom tisztán. Az tény, hogy vannak olyan irányultságok, alkotók, akik nem akarják Istent bevinni a művészetükbe, és így nem is tudják őt átadni az alkotáson keresztül – de talán ez nem baj. Rengeteg olyan mű van a világirodalomban, amelynek a története értékek mentén halad, közel sem szent, hanem nagyon is emberi, mégis sokkal jobbá válhatunk általa. Nem attól lesz egy darab istentelen, mert abban bűnöket követnek el, hiszen ha azok a vétkek megértetnek valamit a nézővel, és kérdéseket tesznek fel, akkor már elindult valami. Többek között ezt szeretem a független társulatok munkáiban is: azért csatlakozom hozzájuk szívesen alkalomadtán, mert olyan felvetésekkel dolgoznak, amelyek előrébb viszik az alkotót és a nézőt egyaránt.

    Pécsen az ilyen jellegű társulatokból lényegesen kevesebb működik, mint a fővárosban. Ez visszatart vagy elindít?

    Az elmúlt években a Pécsi Nemzeti Színházban voltam társulati tag, de előtte már az egyetemi gyakorlatom nagy részét is itt töltöttem. Nagyon sokat kaptam a társulattól, így nehéz lesz innen elmenni. Ideköt a sok szerep, barát és élmény, de azt is érzem, hogy valamikor el kell hagynom a várost ahhoz, hogy még több emberrel alkothassak, tapasztalatokat szerezhessek, és kiteljesedhessek. Nemrég kaptam egy jó lehetőséget Budapesten – úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot. Ezzel egy korszak lezárul az életemben. Nagyon várom a folytatást, de nehéz lesz az elengedés.

    Milyen volt pécsi színészként végignézni a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) körül kialakult nehéz helyzetet?

    Erre számítani lehetett. Sajnálom, hogy előadóként soha nem lehettem jelen a fesztivál fő programján. Mindemellett nem értem, hogy egy értékteremtő, az országban egyedülálló színházi fesztivált miért kell egy tollvonással eltörölni. Mivel Magyarországon fővárosközpontú színházi világról beszélünk, a vidéki színházaknak nagyon kell kapaszkodniuk, hogy egyáltalán halljanak róluk más területeken – a POSZT, ha nem is hozta egyensúlyba ezt, legalább lehetőséget teremtett a változásra.

    Mit emelnél ki a színművész leglényegesebb feladatai közül?

    A színházi munka legfontosabb része nyilván maga az előadás: minden és mindenki erre a pillanatra készül. Valósággá válik a játék. Az előkészület egy folyamat, nehéz lenne egy szegmenst kiemelni.

    A színház a próbákon, otthon magadban és a kollégákkal való beszélgetések alatt válik egésszé.

    Mesélnél egy fontos szerepedről?

    Szerencsére volt már alkalmam nemegyszer olyan darabban játszani, amely komoly kihívás volt, és megszállottan küldetésként éltem meg a próbafolyamatot. Tavaly augusztusban mutattuk be Pécsett A csókos asszony című operettet, aminek a végén az általam megformált karakter az öngyilkosság határán van, (szerinte) egyedül a színen. A színpadi egyedüllét egy igazi paradoxon, mivel több száz ember néz, és mégis csak te vagy ott. Hagyod, hogy úgy lássanak, ahogy embert nem lehet látni. Egyedül, amikor éppen végigmegy rajtad minden belső konfliktusod.

    bb


  • További cikkek