Kirakatügynök – Kritika a Fekete Özvegy című filmről

Hamarabb kezdődtek a problémák, mint hinnénk: a Végtelen háború és a Végjáték duója Thanos, a szupergonosz eljövetelével és a mindent lezáró végső, eposzi összecsapás fals ígéretével hitegetett, gigászi PR-kampányuk pedig annak rendje és módja szerint el is hasalt. Infantilis humorba oltott zárófejezetekből ugyanis nem igazán sarjad katarzis, így a későbbi, jóval alacsonyabb tétekkel zsonglőrködő szólófilmek már csak egy kétes nívójú blockbusterzárlat híréből táplálkozhatnak, csontokon rágódva a laktató húsfalatozás helyett.

Bár a Pókember: Idegenbent még magabiztosan cipelte hátán a saját nevelődéssztori-tematikája, a Fekete Özvegyben már nincsenek ilyen ellensúlyok. A múltjával birokra kelő és családja összeboronálásán ügyködő Natasha Romanoff ügynök (Scarlett Johansson) körbeutazza a világot, lő, robbant, magasból ugrik a mélybe, és választ ad a Bosszúállók óta a levegőben hánykolódó rajongói kérdésre („Mi történt Budapesten?” „Egy halottnak vélt szupergonosz fővárospusztító eliminálása.”). Aztán, ahogy ilyenkor lenni szokott, a produkciós értékek túlfokozásában épp a karakterek, valamint a minőségi szórakoztatáshoz kellő zsánerfilmminimum tűnik el. Látványos pillanatok garmadáját kapjuk, mégsem jövünk rá, ki is az a Fekete Özvegy, és hogyan szorított helyet magának Vasemberék csodacsapatában.

A Marvel Moziverzum egyik legjellegtelenebb, társait pusztán kiszolgáló gyalogos katonája ugyanolyan szimpla töltelékalak marad, mint korábban.

A film realista kémthrillerrel kokettáló, olykor a Bourne-széria leleményeit idéző felütéssel indít: gyors, intenzív közelharcokat és egy őszinte, hiteles pillanatokkal támogatott családi drámabetétet láthatunk. Ám mindezek után fel sem ocsúdhatunk, azonnal a fáradt látványpornók leggyilkosabb kliséi feszítik az idegeinket. Oktalan lassítások váltják egymást, és feleslegesen nyújtott, világépítésre alapozott cselekményszövés zajlik. A Fekete Özvegy paranoiathrillerbe illő, a Smells Like Teen Spiritet kantátává hangoló, karcos snittekkel erősített hangütését nehéz komolyan venni, ha a készítők fémmaszkos ellenlábassal riogatnak. Kiváltképp óriási lejtmenetbe kerülünk, amikor egy lavinával spékelt börtönszöktetés CGI-rengetegében hirtelen nem tudjuk, ki miért ott áll, ahol, hová mennek a szereplők, miért teszik ezt vagy azt, egyáltalán mi az egész küldetés célja a nagy kavarodásban. Cate Shortlandnek ritkán adatik meg a Cigánykerékből vagy a Loréból ismerős, természetközeli vágóképek beékelése – leheletfinom érzékenységét pozdorjává robbantják a hatalmas, ürességtől kongó totálok.

És noha a film próbálja érzelmesnek hazudni önmagát, a Fekete Özvegy gyakran unintentional comedybe (azaz nem szándékos vígjátékba) fullad.

Röhögünk, amikor nem kellene: lényeges, családösszeborulást hirdető drámai fordulatokat olt ki számos primitív vicc vagy épp szappanoperaian bumfordi karaktermegoldás.

Ráadásul rendkívül hervasztó a jobb sorsra érdemes, karikatúrává degradált David Harbour vagy a nagy büdös semmihez asszisztáló Rachel Weisz szánalmas lődörgéseit bámulni. Scarlett Johansson és Florence Pugh legalább ilyen rosszul járnak. Előbbi félszívvel hozza a papírvékonnyá koptatott hősnőt, sőt többször vigyorgásmaratonokkal fárasztva adja tudtunkra, mennyire nem fűlik már a foga az egész parádéhoz. Eközben a Lady Macbeth és a Fehér éjszakák jellemformálásban cseppet sem utolsó sztárjának az egysorosokat pufogtató karakán akciócsaj szerepe jutott.

Öröm lehetne az ürömben Budapest kulcshelyszínné nemesítése, de a Népszínház utca vagy a Budai vár posztszocialista utcáin dübörgő tankos akciójelenet is csak a Fekete Özvegy zagyvaságait húzza alá, így, akárcsak a Vörös verébben, jobban szórakozhatunk némi helyszínfelismerő vetélkedővel, mintegy unaloműzésként. Shortland néha mintha rádöbbenne, hogy sokkal komolyabban is vehetné a mesét, így feminizmussal, szabad akaratot béklyózó patriarchátussal bíbelődik. A Végjátékban odavesző Johansson-hősnő kezéből pedig látványosan az újgenerációs Pugh kezében landol a staféta, mi több, komplett Özvegy-kémuniverzum születik.

A rendező erőfeszítései azonban hiábavalók az ocsmány CGI-jal, összeomló épületekkel, digitális kaszkadőrökkel rombolt zárópillanatokban, amelyek valódi feszültség helyett csak unott ásítást préselnek ki belőlünk.

Katalóguscímnek tökéletes a Fekete Özvegy, de ez immár édeskevés. 2012-től nagyjából a Pókember: Hazatérésig, vagyis körülbelül öt évig igényes szórakoztatást kapott a pénzéért a Marvel-látogató. Napjainkra ez csupán nagyvállalati lehúzásra elég, amely eredetsztori címén nemhogy újdonsággal nem rukkol elő, a múltat is gátlástalanul zsákmányolja ki. Jóllehet a szuperhős-moziverzumot pillanatnyilag kerüli az anyagi válság, a minőségi hanyatlás viszont régóta állandósult benne. Ha az illetékes producerek nem vigyáznak, a nívóromlást és a régi, totálisan kifulladt sztorik újramelegítését idővel bevételhiány követheti.

A film adatlapja a MAFAB-on