A látnokiság elkerülhetetlensége – Kritika a Felső Tízezer legújabb albumáról

Ha lenne valóban korszerű magyar könnyűzenei rádió, rotációban ontaná a Felső Tízezer dalait. Kevés előadásmódjában annyira populáris gitárcentrikus formáció van ma Magyarországon, mint Sallai László 2015-ben berobbant, magyar nyelvű dalokat előadó együttese. (Ahogyan az is egészen újszerű tudatosságra vall, hogy egy dalszerző-frontember külön bandát szentel az angol és magyar nyelvű próbálkozásainak, de ha ezen elcsodálkozunk, akár azonnal el is tévedhetünk a különböző zenekari tagságoktól hemzsegő Sallai-életműben, márpedig ezen írás feladata azért mégiscsak kiemelten a Felső Tízezer eddigi pályájának és aktuális albumának az értékelése.)

A Normális élet című első album első száma, a Mi jövünk el úgy adott meg azonnal egy újgenerációs alaphangot – a látszólag vaskosan brit–amerikai hatásokon túl –, hogy egyértelműen érződött rajta a nyolcvanas-kilencvenes évek hazai undergroundjának egy elfelejtett vonulata. Ez a vonal az URH–Kontroll Csoport–Európa Kiadó hármasával fémjelzett vonalon már jócskán túl érkezett, nagyjából a Kispál és a Borzzal egy időben, ugyanakkor mellettük teljesen elvegyülve, a rendszerváltás utáni Magyarország kezdeti médiazajában inkább el-, mint kitűnve. Olyan nevek fémjelezték ezt a vonalat, mint az először az Ugatha Christie, majd később a Vidámpark zenekar élén álló Őz Zsolt, vagy a Kézi Chopin azóta inkább kulturális újságírói pályán mozgó frontembere, Legát Tibor, akiknek az alapvetően rock alapú muzsikájába jócskán szorult popularitás is. Ezt a vonalat rehabilitálta a Felső Tízezer a maga hol kifejezetten harciasan kiabáló, hol bölcs, beletörődős melankóliával működtetett világában. Mindemellett az sem mindegy, hogy a viszonylag sűrű tagcserék ellenére a formáció mindegyik felállásában képes volt megőrizni sajátos örömzene-hangzását (aminek legújabb, már az Elkerülhetetlen megjelenését követő fejleménye, hogy Justin Spike távozását követően a kezdeti időszak gitárosa, Korándi Dávid érkezett vissza a helyére).

Van ugyanakkor ennek a hangzásnak egy lemezről lemezre folyamatosan, ámde finoman változó eleme is, ez pedig a hangszerelés. Sallai meglepő mértékű önreflexióval van tisztában a saját előadói adottságaival, vagyis azzal, hogy a legtöbb szerzeménye a gitáron vagy A vagy G dúrban kezdődik. Ebből fakadóan tudja azt is, hogy egy ilyen produkció működtetésében mihez kell nyúlni, hogy az továbbra is izgalmas maradjon. Az alapvetően duó-felállásban közreműködőkkel, erősen do it yourself-körülmények között felvett Normális életet egy jóval nyersebb, garázsrockosabb hangzás követte a 2018-as Majd lesz valahogy albumon. Aztán a zenekar rátalált a Tom-Tom stúdióra és Dorozsmai Gergely producerre, akinek köszönhetően a már a covid idején megjelent Bonyolult világ a Felső Tízezer addigi legváltozatosabban hangszerelt – egyúttal kétségtelenül a legminőségibben szóló – anyaga lett.

Az addigihoz képest meglepő változatossággal és részletgazdagsággal kerültek elő a billentyűk, továbbá itt bukkant fel a banda történetének első, végig markánsan moll alapokon nyugvó dala, az erősen váteszi szövegű Én a vadonban. Márpedig egy olyan, vállaltan szűk lehetőségekkel működtetett hangzásvilágban, mint amilyen a Felső Tízezeré, már egy ilyen egyszerű eszköz, a hangnemváltás is nagyon feltűnő jelenség.

Ez máris egy lehetséges irányt jelölt ki a folytatásra, ami nem sokat váratott magára. Amellett, hogy az erőteljesebb hangzás érdekében a zenekar öttagúra bővült (a Covid alatt a Bonyolult világ albummal búcsúzó Hromkó István dobost Both Márton váltotta, egyúttal plusz gitárosként csatlakozott Kelecsényi Donát), már a lemezről végül lemaradt EP, a Majdnemország is erőteljesen jelezte, hogy itt egy, a Bonyolult világhoz hasonló szofisztikáltsággal hangszerelt, egyúttal a Majd lesz valahoggyal rokoníthatóan harapós-elkeseredett anyag készül. Ráadásul az Én a vadonban szövegének prófétai, az idő múlását figyelő és megpiszkáló vállalása azonnal visszaköszön az album kezdőszámában, az Ugarban is: „Ez a világ egy kicsit mást ígért, / de nem adott többet a réginél” – ordítja Sallai olyan svunggal, amit ebben az országban utoljára talán a nyolcvanas évek Menyhárt Jenőjétől lehetett hallani.

De ugyancsak az Európa Kiadó időtálló karakánsága ugrik be a címadó dal első versszakáról: „Mindenhonnan szelek fújnak és elsötétül az ég, / egy kapualjban azt kérdezed, hogy meddig tart ez még”. Sőt: szinte minden egyes dalban van egy-egy olyan helyzet- és hangulatjelentő sor, aminek kapcsán nem lehet mást tenni, mint elismerően csettinteni. (Csak pár példa: „depressziós tinédzsereken röhög az egész világ” – Egyszerűbb idők; „szolid kényelemben él, fotókon éli az életét” – Senkiföldje; „elindulhatok bárhová, de megérkezni nem fogok sosem” – Az ilyen emberek, mint én). Úgy tűnik tehát, hogy a Felső Tízezernek ezúttal annyira elkeseredetten támadt kedve kiabálni, hogy az eddig még nagyjából kiindulópontnak tekinthető zene- és szövegvilágból lépett egy aprót, ám annál jelentősebbet időben hátra. Soha nem volt még annyira társadalomkritikus a formáció, mint az Elkerülhetetlen albumon.

Ami különösen izgalmas, hogy ennek az irányvonalnak az album lassabb dalai is képesek megfelelni. Ezekben a helyzetekben a tempót a hangszerelés – főleg a jól eltalált és feljátszott gitártémák sajátos érzékenysége – ellensúlyozza. Ebből a szempontból kiemelkedő a zeneileg Balogh Gallusz basszusgitáros ötletéből kiinduló Senkiföldje, ami a verzék alatt ráérősen zakatoló háttértémájával ott van a valaha írt legszomorúbb Felső Tízezer-dalok között. De hasonlóan eltalált vállalás Az ilyen emberek, mint én is, ami az új album feszültség-eszköztárának a két, már említett jellegzetességét – a moll hangnemet és a lassú tempót – egyesíti magában. Az alapvetően barátságosan akusztikus alapú Előttem az élet végén van egy, a maga egyszerűségében is annyira fájdalmas gitárszóló, hogy az akár az album befejezését is jelenthetné, holott hátravan még három dal. Ráadásul ennek a számnak a refrénje a második olyan a banda történetében (a Tévedés áldozata után), amit – alapvetően könnyen énekelhető dallamvilága ellenére – koncertlátogatóként a visító hörgésig fokozódó átéléssel lehet ordítani a késő húszas-, kora harmincas korosztályban.

Összhangulatát tekintve tehát az Elkerülhetetlen egy felvállaltan fájdalmas, elkeseredett, dühös anyag. Az egyetlen, kifejezetten meglepő kivétel ebből a szempontból talán az Ábel megmenti Káint, amiről maga Sallai nyilatkozott úgy Sajó Dávidnak, hogy ő maga sem tudja, miről szól.

Ezzel az eddigi sorlemezek szövegvilágában kialakulni látszódik egyfajta váltakozó bipolaritás: ahogyan a Normális élet és a Bonyolult világ albumok végének dalszerzői énje viszonylag megtalálja a maga békességét, úgy hagyja meg a felfokozott hangulatot a Majd lesz valahogy címadó és zárószáma, és ugyanígy bánik a hallgatóval az Elkerülhetetlen záródala is, Az én házam. „Bennem akkor sincsen félelem, / mert az én házamat szögesdrót veszi körül” – énekli Sallai, majd „Az én házamban béke van” sor mantraszerű dörmögésből induló, egyre inkább dühös morgássá fokozódó ismételgetésével zárja le a dalt.

Persze a Felső Tízezer soha nem volt az a banda, amelyik a dalaiból csupán vegytiszta pozitivitást árasztott volna, mindig bátran vállalta fel az érzelmek legkülönbözőbb árnyalatait, Az én házam zene- és szövegvilága ugyanakkor ezzel együtt is egy egészen új színfoltja a személyességet a politikummal keverő kísérletezésnek.