„Mindenki a maga nyelvén látja jól a valóságot” – Interjú Ferdinandy Györggyel

Ez az interjú készülhetne akár angolul is, de magának esze ágában sincs váltani az anyanyelvről, ha magyar emberrel kerül szembe. 

Mindig magyarul gondolkodtam. Ha valaki magyar, legyen bárhol a nagyvilágban, mindig magyarul fogja összeszedni a mondandóját. Én legalábbis nyolcvanhat éve így élek. Magyarul írom a feljegyzéseimet, és abból később a könyveimet. Ugyanakkor nem palástálom, hogy számos alkalommal publikáltam más nyelveken – elsődlegesen franciául és spanyolul – különböző elbeszéléseket, novellákat, kisregényeket. Az sem titok, hogy ezen munkáim valamelyest távolabb állnak tőlem, mint a magyar szövegek. Az idegen nyelv használatának egyetlen vitathatatlan előnyét látom: csak ezen az úton érhetek el még több embert, és csak így ismertethetem meg a nemzetközi színtérrel a magyarok végtelenül izgalmas történelmét. Hiszen mindenki a maga nyelvén látja jól a valóságot. Márpedig én azt szeretném, ha a világ meglátná és megszeretné a mi szerencsétlen, de hősiesen küzdő népünket. Egyébként angolul – családom és barátaim kitartó kérlelése ellenére – továbbra sem beszélek. Itt, Miamiban, „Latin-Amerika fővárosában” a lakosság mintegy hetven százaléka spanyol anyanyelvű.

Nem lógok ki a tömegből, végtére itt sokan meg sem tudnak mukkanni angolul.

Legfrissebb kötetét, a Tambót magyar nyelven írta. Üdítő olvasmány, valahol mégis ettől a szótól áll a legmesszebb. Mondhatnánk, hogy megrázó, de közben mégsem. Mi táplálta? 

Egy régi, már-már perifériára sodródott nemzedék tagja vagyok, és ebből a szemszögből írtam ezt a könyvet. Jelenleg is egy hasonlóan „sodró” köteten dolgozom, amely egy ostrommal kezdődik. Bejönnek az oroszok, és minden megváltozik. Egyszerre írok szomorú, nehéz és üdítő, boldog dolgokról. Küzdelem, megtört családok, katonák – köztük Alex, akivel elviselhetővé vált a megszállás. Alex, bár szovjet katona volt az „ellenséges” oldalról, játszott velünk, budapesti gyerekekkel. Ezekkel a történetekkel arra akarok rávilágítani, hogy semmi sem fekete-fehér, főleg nem 1945 januárjában, Pesten. Az interjú előtt éppen azon gondolkodtam, mi legyen a címe, aztán a feleségem a kezembe nyomta a mobilját. Erre a szóra gondoltam: Leltár. Mi a benyomása?

Nekem tetszik! 

Még bizonytalan vagyok, de lehet, hogy majd az új kötet címeként vagy alcímeként hasznát fogom venni. Cím ide vagy oda, afelől nincsenek kétségeim, hogy milyen nagy munkát vállaltam az új írással. Erről jut eszembe, nem is válaszoltam a kérdésére. A Tambo című legutóbbi kötetemet a pihenés táplálta, mert a megírása alatt jószerivel ki sem léptem a Miamiban lévő otthonunkból a koronavírus-járvány miatt. A „nyugati magyar irodalom”, az „emigráció irodalma”, az „autofikciós prózaforma” – ezeket a jelzőket említik leggyakrabban a pályám értékelésekor. Mindez helytálló, de a Tambo sokkal inkább rólam szól, mint egy fiktív karakterről. Ebben megírtam, hogy 1947-ben, gyerekkoromban a Magyar Vöröskereszt belgiumi táborába kerültem, ahol megismerkedtem Lise-zel, egy csodálatos belga kislánnyal – tulajdonképpen neki köszönhetem a francia nyelvtudásom. Vagyis egytől egyig személyes emlékekkel foglalkoztam, és ha éppen nem írtam, pihentető tevékenységekkel ütöttem el az időt. Most, hogy csitulni látszik a járvány, lejárt a pihenőidőm. Úgy érzem, itt az ideje megírni egy újabb nagyobb lélegzetvételű anyagot. Most biztosan hülyének fog nézni, hogy megint előhozakodok a témával, de eszembe jutott egy újabb címváltozat. Az én utcám – talán ez is lehetne az új prózagyűjteményem címe.

Mi történik a címadás előtt?

Álmodok. Hajnalban jönnek a szép és szörnyű képek, ébredés után még élénkek. Ezért, ha kell, hajnalban kezdem a munkát. Ez az írói munkamódszerem egyik alappillére. Majd jöhetnek a részletek, a helyszínek, a nevek és a többi. A címadás valahol a szöveg véglegesítése és a kézirat leadása közötti fázisban bukkan fel. Kényes vagyok a címekre. Évekig viccelődtem a Fájó holnapok című kötetemmel: ha dedikálom, még ma is átírom a „fájó honlapokra”. Sokáig Harapásnyi friss levegő volt a munkacíme, de az utolsó pillanatban megváltoztattam. A Szerecsenségem története pedig a legismertebb könyvem, a sajtó viszont évekig Szerencsétlenségem története címen mutatta be. Hát, ilyen az én szerencsém!

Tudja, ki álmodott még történeteket? Jókai Mór, akire gyakran hivatkozik az elődjeként, máskor pedig önmagát nevezi Jókai utódjának.

Kérem, ne értsen félre! Nem akartam nagyképű lenni. Ezzel nem valami alá-fölérendeltségi viszonyra akartam utalni. Jókai Mórra nem annyira az írás, mint inkább a lakhatás miatt tekintek elődömként. Ő a Svábhegyen lakott, nekem pedig szemben van lakásom, a Sas-hegyen.

Amikor otthon vagyok, kimegyek az udvarra, magam elé nézek, és arra gondolok, hogy egykoron az utolsó regényein dolgozó Jókai ott állhatott valahol szemben.

A Tambo utolsó ciklusában azért írtam róla egy széljegyzetet, mert tavaly több írótársam is arról beszélt, hogy Az arany embernek talán már nincs helye az iskolai kötelező regények között. Nem osztom a nézeteiket.

Van még itt valami, amiben óhatatlanul egyezett a nagy íróval: egyikőjüknek sincs telefonja.

Nincs rá szükségem. A feleségem mobilszámán szinte mindenki elér, maga is így hívott, igaz, videón keresztül. Talán régimódi vagyok, de büszkén vállalom. Az irodalomban is a hagyományápolás mellett tettem le a garast. Az én irodalmam a racionális francia új irodalom. Persze nem kizárólagosan, de a modern magyar és latin-amerikai irodalom alkotóival együtt mégiscsak ők jelentik a bázisomat. Ha kíváncsi egy-két névre, elsődlegesen Füst Milán és Déry Tibor határozta meg a nyelvhasználatomat, de Gabriel García Márquez, René Marqués, Carlos Fuentes ugyanúgy hatott rám, mint ahogyan talán Hemingway tárgyilagos stílusa. Ami a munkamódszeremet illeti, először minden könyvet kézzel írok meg, ceruzával, utána édesanyám Continental írógépével begépelem, majd erről a feleségem készít egy fotót, és elküldi a budapesti szerkesztőmnek. Ez a fiatal újságíró, Navarrai Mészáros Márton jó barátom, sokat segít a szöveggondozásban. Marci nemcsak begépeli, hanem össze is fésüli a szöveget. Mostanában már nehezebben megy az írás, ezért sokszor ő rántja egybe a papírra vetett gondolataimat. Noha csakugyan makacs öregember vagyok, mégis gyakran hagyatkozom a tanácsaira. Valójában neki köszönhetem valamennyi kései kötetem megjelenését. Éveken keresztül beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha az életművem legjobb darabjait újra megjelentetnék, és tavaly végre ki is járta, hogy az Európa Könyvkiadó elindítsa az életműkiadásomat. Boldog vagyok, hogy újra megjelent a Szerecsenségem története, és már dolgozunk a második kötet összeállításán is. Hálás vagyok neki, amiért ennyit tesz a munkámért. És igen, rajta keresztül érnek el az újságírók – maga is először Marcit keresete.

Persze, hiszen magát nem tudtam volna. Hogy találják meg mégis a világ minden pontjáról?

Vezetékes telefonunk azért van Miamiban, de a feleségem mobilja jobban bevált. Szeretek levelezni, de amióta makuladegenerációm van, jobbára csak rövid leveleket írok haza. Rövid ideig éltem Belgiumban és Spanyolországban, és most két világ, Miami és Budapest között ingázom. Valaha mintegy negyven évig éltem a Karib-tengeren, Puerto Rico szigetén. Mint mindenki, aki kilép az utcára, én is találkoztam más emberekkel. Ezekből hol jó viszonyok, hol barátságok, hol pedig szerelmek, házasságok szövődtek, hol családok alakultak. És tudja mit? Elárulom magának, hogy a francia nőket nagyon szeretem. Egyikőjüket feleségül vettem, háromszor is. Négy gyermekem van, az első három – Michel, Veronique, Vincent – tőle született. Az a legcsodálatosabb ebben a vándoréletben, hogy rengeteg érdekes személyhez van szerencsém, és amikor az ember megszokja a csavargást, egy idő után már képtelen abbahagyni.

Legszívesebben hová térne vissza?

Már három éve annak, hogy utoljára a szigeten jártam. Hét éve mutatták be az utolsó kötetemet Párizsban. Legszívesebben azonban mégiscsak Budapestre térnék vissza, ahol szintén nem jártam 2019 óta. San Juan és Párizs csak utána következne.

Rövid ideig mégis azt hitte, hogy hazajön, és itt marad.

Az 1956-os forradalmat követő emigrációm után nagyon nehezen engedtek vissza az országba. Tizenegy évet kellett arra várnom, hogy újra a saját hazámban aludhassak. Hát kihasználtam az időt: utaztam, tanultam és tanítottam, olvastam és írtam.

Aztán összeszedtem mindenemet, beleértve a három évtized alatt szerzett tudást és tapasztalatot, és Magyarországra mentem.

Ma egy percig sem bánom a kivetett éveket, hiszen azok nélkül nincs annyi történet, nincs annyi ismeret, nincs annyi tudásátadás és tapasztalat. Amikor pedig elkezdtem tanítani a pécsi Janus Pannonius Egyetemen, a diákok csodálkozva hallgatták külföldi élményeimet. Azt hiszem, akkor éppen így adtam vissza másoknak valamit abból a rengeteg útból, amelyet életem során megtettem. Mesélnék még magának, de lassan reggelizünk a feleségemmel.

Nem fogom feltartani, csak még árulja el: mennyi az idő maguknál?

Dél van, pontban. Reggeli idő. Itt, a Dél keresztje alatt sokáig alszik az ember: később kezdődnek, és tovább tartanak a nappalok. Most, hogy még friss vagyok, reggeli után folytatom az írást. Hatvan éve talán egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne írtam volna. Ezen már nem is változtatok.