Az erőszak alakzatai – Kritika Ferentz Anna-Kata Nyúlcipő című verseskötetéről

Ferentz Anna-Kata a Nyúlcipő előszavában ismerteti az 1957-ben született, apja által súlyosan bántalmazott gyerek történetét. A Genie álnévre keresztelt amerikai kislány a szociális izoláció, az ingerszegény környezet és az abúzus következtében nem volt képes a beszédre, „[f]ejletlen végtagjai és motoros képességeinek hiánya miatt jellegzetes nyuszijárásáról vált ismertté”. Így tette őt az akkori pszichológia és nyelvészet (is) kísérleti nyúllá. De hogyan lehet pátosz és didaktikusság nélkül, érvényesen beszélni traumákról, miközben az Anna Karenina óta tudjuk: „minden boldogtalan család a maga módján az”? A sérülések meg- és kiírásának legfontosabb tétje az egyén sebezhetőségének felmutatásával egy időben történő védtelenségnek való kitettség, amely megértéséhez a befogadói oldalról empátia és érzékenység szükséges. Amennyiben mindez adott, a feltárulkozás általi közlés segítheti az érzelmek elmélyülését, odafigyelésben, elfogadásban gazdagabb kapcsolatok kialakulását: „a nagyobb szárnyakért többet kell kibírni” (A szépségért). A trauma elbeszélhetőségének reprezentálása sokféle módon jelent már meg irodalmunkban. Most is jogosan merül fel a kérdés, hogy poétikailag miképp stimulálható a befogadáshoz szükséges empátia, hogy az olvasó azonosulni tudjon a versbeszélővel. A traumanarráció inkább pszichológiai vagy irodalmi szempontból releváns?

Trauma és test kapcsolatát már 2014-ben Németh Zoltán is vizsgálta a Traumatizált testek a kortárs magyar irodalomban című tanulmányában. Imitált, álreferenciális beszélői pozícióból jelentkezett Terék Anna Halott nők című kötetében, illetve a bántalmazás tematikájához kapcsolódik Nagy Kata vagy Hevesi Judit (és még hosszú lehetne a névsor), ráadásul prózairodalmunkban is egyre inkább felfedezhető ez a tendencia. Ferentz Anna-Kata a nyelvet és a megidézett gyerek történetét használja e tárgykör újraértelmezéséhez úgy, hogy az áldozat narratívájára fűzi fel kötetét, váltakozó perspektívákkal. Gyermeki nézőpontból – olykor a svéd gyerekversek mára kissé elhasznált retorikájával –, a mesék toposzait felvonultatva beszél az erőszak különböző formáiról. Ebbe az ártatlan, varázslatos világba hatol be a brutalitás, a vér és a bántalmazás, mintha egy hatalmas szörny cammogna át a színes, érintetlen tájon: „a préda figyelme / észleli a zöldek / kórusának elhalását, // ha a tisztáson árnyék vonul át” (Nyelves).

A négy ciklus közül az első a Tej és kavics, amelyben megkonstruálódik a köteten átívelő kiszolgáltatottság toposza. A Szobakertész című versben fellelhető egy egyetemesebb nézőpont, teremtő és teremtett problematikus viszonya, mely akár a szülő-gyerek kapcsolattal is párhuzamba állítható, de implikálhatja az Isten-ember vagy a bántalmazó-áldozat kettősségét is: „Az élet aljas beállítás. // Ne virítsunk, / törni és törődni sem szabad. / Nem vagyunk elég a kertésznek, / műtrágyává követeli a hála-rózsaszínt. // Hülye, aki még kúszik.” A második szövegben megkezdődik a préda befogása, majd a ciklus további versei egyre inkább a testi-lelki terror különböző megjelenési formáira fókuszálnak. Az első fejezet nagytotálból indul, majd egyre beljebb haladunk, míg végül az áldozat nézőpontjából éljük át a brutalitás és a sebezhetőség pillanatait. A következő egységben, a Finom különbségben már tágul a fókusz: az anyát látjuk a préda szemén keresztül, aki vaksága miatt nem képes segíteni, ami ugyanakkor értelmezhető a bántalmazás aktusának tudomásul nem vételeként is. A harmadik ciklusban (Zselatin) az abúzus különböző módszerei artikulálódnak. Az előző ciklusokhoz képest a szerző teret ad egy új kontextusnak, ami által a férfi-nő párkapcsolatok hatalmi játszmáiként is olvashatóvá válnak a szövegek. Az utolsó ciklus a szabadulásé lehetne (Tisztulás), azonban a kötetzáró vers inkább a halálban való feloldódás nyugtalan képét tárja elénk.

A ciklusokat többféle motívum szövi át, koherenssé téve a szövegkoncepciót. Az Ár című versben jelenik meg először madár a szabadságától, a választás lehetőségétől megfosztott szubjektum metaforájaként, míg a következő szöveghelyen (A szépségért) az abúzus mozzanata a szárny csonkításának képében manifesztálódik. A Nyelvesben a trauma lidércnyomásából öntudatára ébredt zsákmány kéri vissza a repüléshez való jogot, míg a Kalitkában már egy olyan ragadozó, bántalmazó alakja rajzolódik ki, aki elzárta prédáját a külvilágtól. A gyerek (vagy nő) – akár egy Stockholm-szindrómás – bizarr függőségbe kerül erőszaktevőjével, egyszerre felszabadító és mégis félelmetes, felfoghatatlan lehetőségként látva maga előtt a szabadságot. Hasonló érzékenységgel reprezentálja az abúzusból való menekülés ambivalenciáját Puskás Panni Keep Your Woman at Home című novellájának főszereplője, aki csak lassan döbben rá, hogy jogában áll elhagynia börtönét, ahova fizikailag és érzelmileg egyaránt bezárták. Amíg Puskás Panninál az önhibáztatás alakzatai válnak dominánssá, a Kalitkában inkább az áldozat kiszolgáltatottságának felismerése. A szárnymotívum utalhat még az angyallá változtatásra („Karjaim szárnyakká húzza szét. / Angyala leszek, / ígéri, de most még nem / mehetek emberek közé.” [A szépségért]), vagyis a halálra, mely ilyen körülmények között megváltásként realizálódhat.

A nyúl motívuma kötetszervező elem – motoros képességek hiányában Genie nyuszijárással mozgott –, ami olykor csak implicit módon jelenik meg, sejtetve a nyúl-lét állapotát, amely a versekben a félelem, a szégyen, az önvád szimbóluma. A szabadon repülő madárból megfélemlített kisállat lett, védtelensége, önhibáztatása az Igazlátók gyűlése című drámai szövegben mutatkozik meg: „a lakkozott tölgyasztal alatt, / a tanácsszikla tövében / elfogadtam, hogy piros a szemem / a hibás, fehér húsom, izmos combom, / szűk vaginám, tépett hajam, / fejletlen mellkasom, csípős nyelvem / a hibás, én vagyok”. Ennek másik megrázó párdarabja a Munkahús (Szabadon tömhető), melyben megint elmarad a segítség: „Két pengővel drágább a piacon, / a börtön halvány esélyével, / vak anyák és csonton marakodó / bírák földjén… Szabadon tömhető / fé(lele)mmel és egyéb javakkal.” Míg a Vadászetikában a világ terített asztalként tárul fel a ragadozók előtt – ahogy azt Moklovsky Réka is megállapítja az Alföldben megjelent kritikájában –, addig a rémült jószág úgy kuporog a Kalapos zsákjában, mintha az Alíz csodaországban nyulának sötét üregében lennénk, ahol bármi megtörténhet. Az Angóra (a nyúl beszél) már behozza a másik uralkodó motívumot, a vakságot, elviselhetőbbé téve így a traumát, egyben megképezve a súlyos családi erőszak ignorálásának tragédiáját: „Fejest ugrok az étkészletes fiókba, / ne legyen több áldozat, / csak ártatlan gödrök / a nyúlszemek helyén.” A versekben fontos atmoszférateremtő eszköz a színekkel való játék, a piros-fehér ellentétpár, az erőszak, a vér és az ártatlanság együttes megjelenítése, az evés és étel szimbólumai, mint a(z) (el)fogyasztás és elfojtás reprezentánsai, illetve a zene kísérteties felbukkanása a különböző szöveghelyeken (a kötetben Liszt Ferenc három művének címe is szerepel). A szerző erőteljes, vizuális sűrítettségű versei képiségüknél fogva élénken vetítik elénk a kegyetlenség különböző módszereit. Éppen ez a színes, harsány szövegvilág ellensúlyozza valamelyest a nyomasztó tragédiát. A mondathatárok, az olykor egy-két szavas tagmondatok, sűrű vágások szinte pörgetik a „plánokat”, montázsszerűen építkezve, hogy a (meg)menekülés toposzainak hálója egybefogja a motívumokat.

Azonban a kötet elején megjelenő felütés nem determinálja-e az olvashatóságot, nem zárja-e le hermetikusan az egyéb konnotációk lehetőségét? Ahogy Moklovsky Réka is felhívja rá a figyelmet, nem teszi-e a koncepció „kissé kiszámíthatóvá, repetitívvé is” a kötetet? A konceptkötetek sajátossága, hogy a versek egy idő után olyan érzetet keltenek, mintha variációk lennének egy témára, amiből nincs kitekintés. Ferentz Anna-Kata könyvének felénél érzelmileg telítődhet az olvasó az áldozat perspektívájából átélt bántalmazást tükröző versbeszéddel. Az irodalom és pszichológia közös halmazában járunk, ahol az egyén motivációinak feltérképezése különböző eszközökkel történik. Az irodalom a nyelven keresztül absztrahálja az érzelmek bonyolultságát, amelyet a szerző a szorongás, a szégyen, a bűntudat, a fájdalom érzékletes megjelenítésével képes egyetemessé tenni. Egy-egy vers a téma nélkül, önállóan is működik, eltávolít Genie (elképzelt/átélt) tapasztalataitól, az olvasó számára is azonosulási lehetőséget teremtve. A kislány esetének fókuszba állítása a ciklusok segítségével felépít egy prózai narrációt. Középpontba helyezésével elmesél egy történetet, ami tágabb kontextusban is működik, így nem válik a pszichológiai diagnosztika egy-egy esetleírásává, iskolapéldájává.

A Nyúlcipő verseinek megszólalásmódja, a képek strukturálása vagy éppen esetlegességük kiszámíthatatlanságának meglepetése, az ellentétpárokkal való játék és a motívumok egyedi összekapcsolása által tud újat mondani. Olyan emlékezetes darabok, mint a Szobakertész, a Vadászetika, a Marhahús, a Binge, a Seliger Tod vagy a Szépítő, a kötet elején rögzített tematikán túl is maradandó élményt (sebeket) okoznak.