Örömóda

Napjainkban hiba volna pusztán divatként számításba venni a queer cinemát. Az irányzat több évtizedes múltra tekint vissza, ráadásul az utóbbi években, ha lehet, a korábbinál is nagyobb jelentőséget követelt magának. Tavaly Park Chan-wook rendezése, A szobalány vagy az Oscar-díjas Holdfény kiemelkedő darabjai voltak az LMBT-narratívának, de a Sean Baker-féle Tangerine, a 2015-ös Carol, sőt a Todd Haynes-ouvre jó része is sikerrel integrálta a témát a perifériáról a mainstreambe. Ebbe a sorba illeszkedik Robin Campillo filmje, amely a 1990-es évek franciaországi AIDS-ellenes küzdelmeit festi vászonra. A 120 dobbanás percenként filmnyelvi-stilisztikai szempontból és műfajilag, karakterdrámaként is óriásit üt, miközben lírai, talajközeli, pozitív marad – a témája pedig rendkívül fontos.

Ami a stílust illeti, az valahol Xavier Dolan és Bertrand Bonello stilizációinak, illetve Laurent Cantet és a Dardenne-iskola realizmusának keresztmetszetében helyezkedik el (Campillo több filmet közösen jegyez Cantet-val, az Időbeosztásban és Az osztálybaníróként forgatókönyvíróként és vágóként működött közre). A dráma erejét részben a megélt események hitele adja. Campillo maga is az AIDS ellen küzdő aktivista volt, aki a betegség miatt elveszítette a barátját. Minden szereplő, a HIV-pozitív fertőzöttől a vírusmentes zöldfülűig élő-lélegző figura, sosem tömegmasszába fulladó papírmasé. Sean, az ACT UP párizsi szárnyának szenvedélyes aktivistája, és a csapatba frissen érkező Nathan kapcsolata ugyan alapvetően melodrámai – férfi szerelmük bemutatása mégis jócskán túlemelkedik a zsáner-öntőformákon. Privát passió ötvöződik a coming-of-age-ekből ismerős identitásfejlődéssel, beavatási rítussal. Az AIDS-fertőzött, a betegség ügyét létfontosságúnak tekintő aktivista indulatos kirohanása határozott ideológiai választásra utal. Az ideológia azonban nem merev vagy közhelyes: a két fiú kapcsolatán keresztül a film éppen a társadalmi-politikai lózungok helyébe lépő személyes katarzisról szól.

A direktor ellentétes minőségeket kever: az anális közösülés fotónézegetésbe, múltidézésbe vált, a halál közeledtekor maszturbálás törli el az undorító és a szép határát. Hasonlóan ambivalens a formanyelv is: a politikai eszmefuttatásokkal, vitákkal tarkított dráma részben dokumentarista hatást kelt, részben olyan erős érzelmeket vált ki, mintha zsebkendőpusztításra szolgáló tearjerker lenne. Campillo nemakonvencionális, issue based tematikájú filmek – mint a Philadelphia vagy a Mielőtt meghaltam – nyomvonalán halad. Didaxis helyett karakterei kontúrozásával jut el a határozott politikai állásfoglalásig. A 120 dobbanás percenként őszintén, teljes szívvel kiáll a liberális nyitottság mellett, de nem teljesen kritikátlan iránta. Ez az egyetemi heves viták jeleneteiben válik nyilvánvalóvá, amelyek remekül vázolják föl az ilyenkor szokásos összetűzések számos regiszterét a normálisan közölt ellenkezéstől a csipkelődésen át az ordító kirohanásig.

Amikor a transzparensekkel, plazmatasakokkal vonuló aktivisták ellepik a különböző intézmények rideg üvegépítményeit, középsőujj-emeléssel ér fel az irodai felületeken loccsanó vér. De nem csak az ignoráns Mitterand-kormány fásult hivatalnokai, netán a felszínes értelmiségiek kapnak baloldali pofont. Maguk az aktivisták, a tagok is felismerik, hogy csak csapatként juthatnak előrébb, akármilyen belső problémákkal kell is megküzdeniük. Megható az utolsó 30 perc: az egyik főszereplő halála végképp nyomatékosítja a film fő témáit, mint a szerelemhez és a barátsághoz való jog, a veszteségfeldolgozás, a közösségi szellem erősítése. A napok pereghetnek tovább, lehetőség van újabb tüntetésekre az átlagember és a kisebbségek mellett. Leírhatatlan a képkockákban elektronikus zeneként pulzáló életerő. A sehová nem tartó polgárpukkasztás helyett a vidámság, a tabudöntés, mi több, a humanizmus jut szóhoz. Campillo filmje egyszerre historikus emlékezetmű, amely megidézi az 1990-es éveket, és békejobbnyújtást, társadalmi tudatosságot (orvosi ellátást, gyógyszerküldemények postázását) sürgető üzenet- és karakterdráma. Mindemellett a direktor a Sean–Nathan-románccal mesterien emeli be a társadalmi makrouniverzumba a személyes látószög mikrokozmoszát, filmje számos ponton a New York-i ACT UP-alapító Larry Kramer önéletrajzi ihletésű színdarabjára, a The Normal Heartra emlékeztet.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a 120 dobbanás percenként új remekmű, a hímnemet centrumba állító Adéle élete. Olyan celluloid-drágakő, amely gátlások nélkül dalol túlélőösztönről, egyenlőségről – szabad hevülettel hoz friss levegőt az európai artfilmes szcénába.

Pontszám: 10/10

120 dobbanás percenként (120 battements par minute)

Színes, feliratos francia filmdráma, 2017, 140 perc
Rendezte: Robin Campillo
Írta: Robin Campillo, Philippe Mangeot
Operatőr: Jeanne Lapoirie
Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart, Arnaud Valois, Adéle Haenel, Antoine Reinartz, Ariel Borenstein
Bemutató dátuma: 2017. november 16. (Forgalmazza: Vertigo Média Kft.)