Berlinale Top 5

5. Christian Petzold: Transit

(Nem nyert díjat)

Christian Petzold a Barbara és a Phoenix bár után ismét a múltból merítve reflektál a jelenre és pedzegeti a jövő kérdéseit. Legújabb filmjében, a Transitban egy fiatal férfit, Georgot követhetjük, aki Párizsból Marseillebe menekül a német megszállás elől, hogy hajóra szállva elhagyja a náci terrortól sújtott Európát. Egy öngyilkosságot elkövető író hagyatéka és iratai segítségével, hamis személyazonossággal biztosítja helyét egy Mexikóba tartó hajón, de más dokumentumokra is szüksége van. Az iratok megszerzése közben menekültek tömegével találkozik, akik mind (túl)élni akarnak, de erre már nem sok esélyük van az öreg kontinensen. Történeteik és a rejtélyes Marie felbukkanásának hatására Georg kénytelen újraértékelni helyzetét, ami nemcsak az ő, de mindenki más sorsára is hatással lesz.

A Transit legnagyobb erőssége, hogy ezt a második világháborús történetet szokatlan időkezeléssel, a modern környezet érintetlenül hagyva a kortárs világba helyezi. Georg és társai a múlt szellemeiként értlemezhetők a jelenben, a mai kor menekültjeivel közösen keresik az utat egy biztonságosabb élethez. Bár sokaknak szájbarágós, túl direkt lehet ez a megoldás, de tagadhatatlan, hogy a múlt tükrében sokkal élesebb fény vetül a napjainkra. Petzold már korábban is tanúbizonyságot tett arról, hogy mestere a színészvezetésnek, és ez itt sincs másképp: Franz Rogowski (Victoria, Happy End) érzékletesen hozza a morális dilemmák között vergődő Georgot, Paula Beer (Franz) pedig kiváló az enigmatikus, szellemszerű Marie szerepében.

A film végül díj nélkül maradt, de egy fontos történetet mond el, méghozzá azzal a finom intelligenciával és csavarossággal, ami a rendező védjegyévé vált az elmúlt években.

4. Marcelo Martinessi: Las Herederas (The Heiresses)

Új perspektívákat nyitó filmnek járó Alfred Bauer-díj (Ezüst Medve); Legjobb színésznő: Ana Braun; FIPRESCI-díj

Marcelo Martinessi első egész estés játékfilmjével az idei fesztivál legnagyobb felfedezettje. A Las Herederas egy leszbikus pár történetét meséli el, akik anyagi gondokkal küzdenek, ez pedig rákényszeríti őket, hogy eladjanak az örökölt, antik bútorokból. Amikor a domináns személyiségű Chiquita börtönbe kerül adósságai miatt, a külvilágtól ódzkodó, visszahúzódó Chela magára marad, majd egy váratlan ismeretségnek köszönhetően a késői önfelfedezés rögös útjára lép.

A Les Herederas gyönyörűen megkomponált felvételekben mesél el egy nem mindennapi történetet, Ana Braun pedig teljesen megérdemelten vihette haza a legjobb színésznőnek járó díjat Chela megformálásáért. Érzékenység, finom humor, és némi önirónia teszi a filmet szerethetővé és átélhetővé. Martinessi túlzások nélkül, hétköznapi emberek valószerű sorsán keresztül fest érzékletes képet a kortárs paraguayi társadalomról. A Les Herederas olyan mozi, amely tökéletesen ismeri a mozgókép természetét, közel tudja vinni a nézőhöz a vásznon zajló történéseket, ezért megérint.

3. Thomas Stuber: In den Gängen (In The Aisles)

Az ökumenikus zsűri díja

Thomas Stuber In den Gängen című filmje igazán szívmelengető, nem véletlenül vált a közönség egyik kedvencévé az idei mezőnyből. A csendes, erősen tetovált, jóravaló Christian egy hatalmas szupermarketbe érkezik újoncként, hogy megkezdje munkáját az italosztályon az atyáskodó Bruno szárnyai alatt. Később megismerkedik az édességosztályon dolgozó Marionnal, akivel hamarosan egymásba szeretnek. Esetlen próbálkozásaik egymás megközelítésére, valamint a háttérben finoman kibontakozó személyes drámák teszik kifejezetten szerethetővé az In den Gängent.

Stuber nem akarja megváltani a világot filmjével – sokkal inkább egy bohókás, mágikus mesét mond el kötődésről, magányról, az intimitás utáni emésztő vágyról és a reményről. A Transitban is remeklő Franz Rogowski itt még zseniálisabb, a botladozó, mulya Christian karakterét makulátlanul építi fel, ahogyan Sandra Hüller is kiváló a cserfes, de belül szenvedő és boldogtalan Marion szerepében. Az egyedi, magával ragadó képi világ, a tökélesen megkoreografált jelenetek, a precíz beállítások olyan atmoszférát teremtenek, amibe könnyű és élvezetes nézőként belesimulni. A film fokozatosan vált könnyedből drámaivá, s bár a játékidő lehetett volna negyedórával rövidebb, az In den Gängen így is rabul ejti a szívünket.

2. Małgorzata Szumowska: Twarz (Mug)

Ezüst Medve-díj

A Twarz egy személyes történeten keresztül vázolja fel a modern Lengyelország – és tágabb értelemben véve a mai, konzervatív (Kelet-)Európa – nehézségeit, képmutatását, egyre növekvő identitásválságát. A történet főszereplője a metálrajongó Jacek, aki egy vidéki kisvárosban él, és a világ legnagyobb Jézus-szobrának építkezésén dolgozik. Egy munkahelyi baleset következtében arca a felismerhetetlenségig eltorzul. Hogy teljes életet élhessen, az orvosok arcátültetést hajtanak végre rajta hatalmas médiafigyelem kíséretében. Bár Jacek egyfajta nemzeti mártírrá válik, egyre több kihívás éri a közösség irányából, és egyre nagyobb gondot okoz számára, hogy önmagára ismerjen az új arc mögött.

Szumowska visszavezet bennünket abba a világba, amit egyszer már mesterien ábrázolt Az Ő nevében című meleg témájú drámájában, és amit talán a legjobban ismer. Ezúttal is pontos képet fest a vidéki Kelet-Európáról, és ismerős, valóságos figurákkal tölti meg ezt az elhagyatott, belülről csendesen rothadó teret. Maró iróniával fogalmaz meg kritikát a katolikus egyház álságosságáról, a vidék kiaknázatlan lehetőségeiről, a meggyötört emberek kilátástalan sorsáról. A film csodája az, hogy mindeközben végtelenül vicces marad. A játékidő végéhez közelítve azért már felmerül a kérdés: a nevetéstől vagy a fájdalmas valóságtól csorog a könnyünk?

1. Adina Pintilie: Touch Me Not

Arany Medve-díj; Legjobb elsőfilm

Nem volt meglepetés, hogy a Touch Me Not nyerte az Arany Medvét, ugyanis messze ez volt a legkiemelkedőbb film a mezőnyben. A történet Laura karaktere körül bonyolódik, akinek nehézséget okoz az intimitás megélése, beleértve ebbe az emberi érintéseket. A film valójában kutatás az intimitás és az emberi kapcsolatok témájában a művészet eszközeivel. Fikció és valóság, játék- és dokumentumfilmes elemek ötvöződnek szokatlan természetességgel egy olyan filmes hibridet alkotva, amelyben mi, nézők is főszerephez jutunk.

Pintile nem riad vissza a kendőzetlen ábrázolásmódtól, filmje mégis minden képkockájában mentes a hatásvadászattól. Sikerül igazán mélyre ásnia, ami nézőként nem mindig kényelmes, ahogyan nem volt az a szereplőknek sem. A steril képi világ csak fokozza a közönség próbatételét: sokszor egyenesen úgy érezhetjük, hogy egy laboratórium falai közé szorítva követjük a karakterek érzelmi felbolydulásait. A film meglehetősen sok érzelmi munkát kíván a nézőtől, cserébe viszont olyan utazásra hív, amelynek a felismerés, a megértés, az elfogadás és a felszabadulás mind fontos állomásai. Kifejezetten üdítő, ahogyan a fiatal rendezőnő a szexualitás, ezen belül a fogyatékkal élők vágyai vagy a szexmunka témájához nyúl egészen sajátos testábrázolással, extrém közelképek használatával.

A Touch Me Not nem könnyű és határozottan nem kényelmes – viszont nagyon fontos film. Határokat feszeget, sőt, határokat rúg fel olyan bátorsággal és erővel, amire már régen volt példa a filmtörténetben. A személyes hirtelen újra politikai lesz, ezt pedig nézőként a saját bőrünkön kezdjük el érezni – zsigeri filmélményt kapunk.