Sára Sándor méltán klasszikussá vált 80 huszárja sikeresen teljesíti a szinte lehetetlent: kiváló analitikus történelmi dráma, de izgalmas kalandfilmként is élvezhető. Március 15-e ünnepe körül erősen ajánlott beszerezni, kritikánkból kiderül, miért.
A hatvanas, de főleg a kiábrándultságtól átitatott hetvenes években számos úgynevezett „közérzetfilm” és 1956-metafora készült, Jancsó Miklós paraboláitól (Szegénylegények) Kósa Ferenc vagy Kardos Ferenc történelmi filmjein át (Ítélet, Hószakadás; Petőfi ’73, Hajdúk) Sára Sándor elemző dokumentum- és játékfilmes munkásságáig (Vízkereszt, Pro Patria, Feldobott kő, Holnap lesz fácán). A 80 huszár (1978) csatlakozik e művek sorához, és emléket állít mind 1848, mind 1956, mind pedig 1968 szellemének. Sőt, ha közelebbről megvizsgáljuk, akár hozzánk és rólunk is szólhat.
Sára Sándornak nemcsak gyönyörű képeit és mélyen emberi történeteit szeretjük, hanem minden pátoszt nélkülöző, kompromisszumot hírből sem ismerő, kíméletlen tényfeltáró attitűdjét is. A 80 huszárban is a történelmi hűség és a realizmus a vezérelve. Nagy érdeme, hogy megmutatja, a kétségtelenül hősies lázadók hús-vér emberek, nem pedig az emlékművek idealizált héroszai. Ráadásul a korábbi történelemhamisító giccsfilmekkel szemben (mint a Föltámadott a tenger) Sára Sándor őszintén bemutatja azt is, hogy a vegyes etnikumú parasztság nem állt egységesen a szabadságharc mellé, hiszen falvakon végigvágtató, éhező, élelmet követelő katonák inkább tűntek újabb zsarnokoknak, mintsem a szabadság szuperhőseinek. Így a 80 huszár hitelesen ábrázolja nemcsak az 1848/49-es, hanem minden forradalmi megmozdulás problémáját is: a mézes-mázas ideológiák és a sárízű realitás feszültségéből adódó konfliktust.
A korhoz kötött és kortalan téma mellett a Sára Sándortól megszokott precíz, gyönyörűen komponált képi világot kell kiemelni. A 80 huszár az átlagos történelmi kalandfilmektől eltérően nem gyorsvágással vagy statikus totálképek egymás mellé helyezésével mutatja be a tragikus-hősies összecsapásokat, hanem paranoid, talaj közeli, jellemzően hosszú beállításokkal (a Jancsó műveire jellemző „belső vágással”) teszi a befogadót a reménytelennek tűnő ütközetek résztvevőjévé.
Csupán egy apró negatívum róható fel a digitálisan felújított verziónak: a színek a kelleténél élénkebbek. Ez nem zavaró, csak néha ütközik ki, ha markánsabb vörös, zöld vagy sárga tűnik fel az adott beállításban. Ilyenkor sajnos olyan érzése lehet a nézőnek, mintha egy 1978-as alkotás helyett a korai színes nyersanyagra forgatott filmek valamelyikét nézné. Ez azonban keveset von le a kiadvány értékéből. Beszerzése mindenkinek erősen ajánlott, aki szeretne egy lebilincselően izgalmas, ugyanakkor mélyenszántó történelmi kalandfilmet a fröccsöntött műanyag macsókat felvonultató CGI-látványpornók korszaka előttről.