A 3D felnövéstörténete

A 3D aranykora nem valósulhatott volna meg Ó-Hollywood monopóliumának veszte és az ‘50-es években felvirágzó független B-film nélkül, bukásának pedig számos oka volt. Maga a 3D mint találmány és a formátumot kipróbáló korabeli rendezők lenyűgözően teljesítettek, de Hollywoodnak ekkor még nem állt rendelkezésére az a filmtechnológiai fejlettség, ami ma már adott. A legrégibb 3D-s stúdiófilmek gyönyörűek és zsigerien hatásosak voltak, sőt még ma is azok (DVD-n és Blu-rayen). De mindezért nagy árat kellett fizetni: a 3D-vetítés drága és nehézkes volt, sőt a nézők szemét is megerőltette. Ezzel szemben a szélesvásznú mozihoz nem kellett se szemüveg, se két projektorral való egyidejű vetítés – ezt a csatát tehát elbukta a 3D, a mélységillúzió helyett a perifériális látást is lefedő vászon elég volt a közönségnek. Az ezredfordulóig szórványosan számos további 3D-film készült különböző műfajokban, de jóval kevesebb, mint az aranykorban vagy napjainkban. A 3D-nek több felfutása is volt az ’50-es évek és az ezredforduló között, de egyik sem tartott sokáig vagy számlált több jelentős filmet. Ám még ezen filmek térhatása is látványosabb, mint a kortárs 3D-moziké. Napjainkra a 3D hollywoodi szabvánnyá lett néhány műfajban, így aztán gyakran semmilyen észrevehető pluszt nem ad a filmélményhez, azaz a blikkfang netovábbja.

Tegyék fel a szemüveget! (A ’60-as évek)

Miután az 1953-as évben száznál is több 3D-s alkotás készült, a következő említésre méltó háromdimenziós filmre 1961-ig kellett várni: ekkor került a mozikba A maszk című kanadai horror. E film az aranykor horrorjaival ellentétben nem polarizált (sztereoszkopikus), hanem kék-piros szemüveget igénylő anaglif technikával készült. Nagy trükkje, hogy csak azok a jelenetei (szám szerint három) térhatásúak, amelyekben a főszereplő felölti a címadó okkult maszkot, amely szürreális, pszichedelikus és horrorisztikus víziókat okoz. Fejében ekkor − egy levél hangalámondásos felolvasása részeként − többször és fülsiketítően visszhangzik, hogy „tedd fel a maszkot!”, ami kiszólás volt a nézőknek, hogy tegyék fel a szemüveget. Az okulárét így csak néhány perc erejéig kellett viselniük, ráadásul a szokatlan és kényelmetlen élményt tompította, hogy az azonosulásra kiszemelt főhős is hasonló megváltozott állapotokat élt meg hipnotikus transzba esése során. Ami a látomásokat illeti, mintha Hitchcock Bűvöletének Dalí által készített álomszcénáit látnánk, csak 3D-s változatban. E jelenetek az experimentális, avantgárd rövidfilm és a horror házasságaként is jellemezhetőek, szabad asszociációs tárházai a 3D-s hatásoknak: repül felénk szemgolyó, levágott kéz, tűzlabda, pók, a címszereplő maszk, koponya (aminek szemüregeiből kígyók harapnak felénk). Néhány alkalommal kéz nyúl ki a képből a néző irányába, például a főhősé, aki látását vesztve tapogatózik, valamint szerelméé, akit elvonszolnak, de megpróbál megkapaszkodni valamiben. A falakból is karmos kezek nőnek ki, amelyek felénk kapnak. Az alkotók csúcsra járatják a horrorfilmes buszeffektusokat is (azaz ijesztéseket, ugratásokat): egyszer a főhős nézőpont-beállításába ugrik be hirtelen oldalról egy alak, másszor ugyanígy egy figura lép váratlanul a képbe, csak immár a protagonista közelít a kamera felé.

Nemcsak a víziószcénák, de a teljes cselekmény is az efféle attrakciók és a 3D-jelensége köré épül. A látomásokat az teszi hihetővé, hogy a pszichiáter főhős eleinte szkeptikus az ősi törzsi maszkot övező legendát illetően, és miután megbizonyosodik az ereklye delejes hatásáról, csupán pszichológiai mechanizmusokat gyanít mögötte, nem természetfelettieket. A maszk viselőihez hasonlóan mi, nézők sem tudjuk, mi valóság, és mi álom (azaz mi fantasy, és mi pszicho-horror). A filmbeli maszk teret enged a viselője tudatalattijának, destruktív, állati énjének, a 3D pedig ezzel párhuzamosan felerősíti a filmművészet tudattalanjának is tekinthető szürrealizmus, horror és exploitation hatáselemeit. A címszereplő maszk egzotikus, természetfeletti, és 1961-ben a 3D is hasonló csodaként, mágiaként hatott. A hős valóságos (drog)függőjévé válik a maszk vízióinak, azok pedig slasherbe illő sorozatgyilkost csinálnak belőle – a 3D viszont ekkor még nem alakított ki hasonlóan erős kötődést a közönségnél, mánia helyett puszta külcsín, színpadi kellék maradt, a cím tehát önbeteljesítő jóslatnak bizonyult.

.

A Bwana Devil (1952) pionír rendezője, Arch Oboler ismét utat tört a 3D-világában, amikor 1966-ban előállt a „Space-Vision 3D”-ben forgatott The Bubble című filmmel. A műfaj az új technológia elnevezéséhez illően sci-fi.

A 3D történetének következő nagy eseménye 1969-ben érkezett el. A szexuális forradalmat kiaknázó The Stewardesses óriási sikert aratott, több hasonszőrű háromdimenziós szexploitationnek és szoftpornónak is életet adva (Swingtail, The Playmates, Black Lolita). E filmek térhatású szexet és meztelenséget kínáltak, amolyan mozgóképes éjszakai klubként működtek.A 3D-s pornó napjainkban újra népszerű, de ezt leszámítva e filmek nem gyakoroltak marandó hatást. Az exploitation-filmekhez hasonlóan egy efféle 3D-s szexmozinak sem kellett jónak lennie, már a marketingje és a térhatású szexualitás újdonsága is becsábította a közönséget. A The Stewardesses is főleg egy új technológiának köszönhette sikerét (Stereovision). A Space-Vision és a Stereovision esetében immár csak egy vetítőgépre és filmszalagra volt szükség, a szalagon pedig két kép került egymás fölé vagy mellé.

Tessék: itt a hús! (A ’70-es évek)

1973-ban mutatták be Andy Warhol és Paul Morrissey Flesh for Frankenstein című 3D-s horrorját. E film a híres-hírhedt olasz horror válasza is a 3D-re, hisz Olaszországban forgatták helyi stábbal, a véres effekteket pedig a neves Carlo Rambaldi jegyzi. Már a cím mindent elárul: húst (flesh) ígér, legyen az szexualitás vagy gore. Frankenstein valóban emberi húst gyűjt magának e filmben: egy női és egy férfi zombit teremt azzal a céllal, hogy gyereket nemzzenek. E film elsősorban a szexploitation és a splatter horror ötvözeteként, fekete komédiaként, trashként és campként hozott újat a 3D történetébe. Ahogy Frankenstein szörnye, e mozi is fércmű, mégpedig a különféle 3D-s attrakcióké. A tudós kísérletei korlátlan mennyiségű testiség, azaz szexualitás és gore ábrázolására teremtettek lehetőséget, térhatású mozgásokra szintúgy (lásd a felénk tapogatózó, végtagjait próbálgató, életre keltett teremtményt), de láthatunk öncélú 3D-s trükköket is (pókok, denevérek repülnek felénk).Frankenstein egy bordélyban vadászik nagy szexuális étvágyú férfitestre, ami újabb alkalom szexualitás bemutatására. Morrissey nem csak alteregóján keresztül kínál fel húst 3D-ben. Látunk egy slasherbe illő lefejezést sövényvágóval, sőt néhány kibelezést is alulról fényképezve (pl. egy vasrács alól), hogy a belsőségek szinte a nyakunkba lógnak. Fröcsköl ránk a vér, a fináléban pedig az egyik karaktert átszúrja egy dárda, amely ráadásul még egy szervet is felnyársal és kiemel a testből, tálcán kínálva a közönségnek. Morrissey vágásának stílusa is a térhatás szolgálatában áll: egy ízben a jeleneteket nyitó szokásos megalapozó beállítás helyett egyenesen egy kamera felé lökött virágcsokorra ugrik a kép. A 3D-s forma ezúttal is illik a történethez: a szokatlan, tabusértő tartalomhoz (incesztus, nekrofília) és szentségtelen kísérletekhez (Frankenstein munkássága) újszerű, forradalmi stílus járul. Az életre keltett, reanimált testek és szervek ábrázolása is megelevenedik a 3D-nek köszönhetően.

Horrordimenziók (A ‘80-as évektől a milleniumig)

A ‘80-as évek hajnalán ismét megújult az érdeklődés a 3D iránt. 1981-ben mutatták be a Comin’ at Ya! című westernt, melynek már a címe is („Jön feléd”) a 3D-s hatásokra való utalás. 1982-ben érkezett a Péntek 13. olasz horrorok ihlette 3. része, amely kreatív gyilokszcénák futószalagon való felvonultatása. A szeletelős horrort és a 3D-t egymásnak találták ki, e film a széria alighanem legjobb része, és nem csak az immár kultikus hokimaszkját viselő Jason Vorhees és az ő 3D-ben felénk suhogtatott vagy hajított szóró- és vágófegyverei okán. A honi alcím (Véres kirándulás) találó: egy vérbő túrát kapunk horrortémájú kalandparkban, azaz nemcsak fegyverek és belsőségek szakadnak a nyakunkba, de látunk a kamerához ijesztő közelségben lengetett baseballütőt és jojót is egy-egy tökéletesen ártatlan vígjátéki jelenetben, valamint egy felénk harapó mérges kígyót.

1983-ban két másik horrorfilmes threequel, azaz harmadik rész is 3D-ben került mozikba: az Amityville és a Cápa folytatásai. Csak egy D betűt kellett hozzátoldani a sequel sorszámát jelölő hármas számhoz. Előbbi szintén gazdag tárháza a 3D-s rémisztéseknek: egy kísértetház (a maga térbeli jelenlétével) szedi benne áldozatait természetfeletti erők által mozgatott tárgyakkal és fatális balesetek formájában, a Mélyvörös és később a Végső állomás kreatív halálnemeinek módjára. Van itt szélvédőt átszúró, a szemünk előtt megálló vascső, arcba köpés, fejünkre omló ház. A Cápa 3D-ben a címszereplő mélytengeri monstrum gyakran veszi célba a közönséget, azaz úszik felénk, és amikor a film végén felrobban, állkapcsának darabjai látványosan repülnek az arcunkba. 2003-ban a harmadik dimenzió történetében is pionír Robert Rodriguez 3D-ben készítette el a Kémkölykök-szériát trilógiává alakító filmjét.

.

A ‘90-es években már elmaradt a korábbi évtizedek egy-egy felfutása. Az ezredfordulóig kevés fontos 3D-s mozi készült, időközben viszont színre lépett az IMAX, valamint hallattak magukról a Disney és a Universal kalandparkjai is. Előbbiben egy Francis Ford Coppola és Michael Jackson nevével fémjelzett rövidfilmet vetítettek (Captain EO), utóbbiban a látványeffektekben pionír James Cameron kerekített 3D-s programot a Terminátor 2 - Az ítélet napja című filmjéből.

A sorozat további részei:

A 3D mint retró

A térmélység úttörői

A 3D nagykorúsága