© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A bestseller átka
Wolfgang Becker: Én és Kaminski
Ismét dramedyvel jelentkezik a Good Bye, Lenin! író-rendezője és főszereplője. Az Én és Kaminski egy sikeres regényen alapul, ez viszont nem válik a film előnyére.
Ismét dramedyvel jelentkezik a Good Bye, Lenin! író-rendezője és főszereplője. Az Én és Kaminski egy sikeres regényen alapul, ez viszont nem válik a film előnyére.
A címszereplő, Manuel Kaminski egy idős, valaha ünnepelt festőművész, aki a világtól elvonultan egy alpesi faluban tölti napjait. Azzal vált híressé, hogy kiállításain egy vak festő műveiként reklámozták pazar képeit, pedig csak később veszítette el teljesen a szeme világát. Ismerte Picassót, Matisse-t, Cocteau-t és Warholt, igazi zseni volt, de rég visszavonult. A másik hős Sebastian Zöllner (Daniel Brühl), egy fiatal és törtető művészetkritikus, aki épp Kaminskiról ír életrajzi könyvet. Megtudta, hogy a festő még nem is volt vak, amikor sztárrá vált. Könyve befejezéséhez már csak egy mélyinterjúra van szüksége Kaminskivel, de azt se bánná, ha agg alanya feldobná a talpát, mert akkor tuti bestseller válik a munkájából.
A film roppant ígéretesen kezdődik. A nyitó szekvencia briliáns expozíció: híradót látunk Kaminskiről a halála apropóján, amiben Zöllner is nyilatkozik. Aztán kiderül, hogy Zöllner ezt csak álmodta, de a szcéna akár flash forwardnak is beillik – csak utólag tudjuk meg, mi történt valójában. A film a felütés után ötletes dramedyként folytatódik. Zöllner tökéletes antihős, akire sok lecke és nagyívű jellemfejlődés vár Kaminski hatására. Azonosulásra is alkalmas: fiatalként még nincs mögötte súlyos múlt, és kritikusként csak reflektál, nem pedig alkot, mint a festő, azaz nem tesz olyasmit, amit a néző ne tudna vagy akarna követni. Vele szemben Kaminski idős emberként kiforrott jellem, akinek múltja traumáival kell szembenéznie, és ebben van segítségére Zöllner, még ha ezt maga nem is sejti.
A két féri szélsőséges jellem, gyökeresen különböző személyiség, érdekellentétek feszülnek köztük, így aztán összezárva változásra kényszerítik egymást, gyakori köztük a feszült konfliktus. A cselekmény megismerkedésük után felpörög, a film műfaja road és buddy movie-ba megy át: Zöllner a festő ismerőseivel készített interjúi során rájött, hogy Kaminski élete szerelme valójában nem halt meg, csak ezt hazudták a művésznek. Az újságíró és a szeszélyes aggastyán kocsival vágnak neki az exhez vezető útnak, Kaminski lánya viszont közben a rendőrséggel körözteti őket. Mivel a festő még vak is, komikus helyzetekbe keverednek. Wolfgang Becker már másodjára építi filmjét egy fiatal és egy idős karakter kapcsolatának dinamikájára, hiszen ő készítette a Good Bye, Lenin!-t is, ráadásul ugyancsak Brühllel a főszerepben, akinek még jobban áll ez a tenyérbemászó figura, mint a rendező előző dramedyjének főszerepe.
Egy ilyen indítást nem könnyű elrontani, de az Én és Kaminski színvonala a játékidő múlásával bizony lassan csökken. Az ígéretes kezdés után például flashback jelenetek sorozata következik, amelyekben Zöllner interjúvolja Kaminski ismerőseit. Ez már erőltetett expozíció, csak megakasztja a cselekmény lendületét, az így közvetített információnak inkább az újságíró és a festő párbeszédeiből kellett volna kiderülnie. A filmről lerí, hogy regényadaptáció, azok minden gyermekbetegségével. Hangalámondásos narrációban halljuk a hős gondolatait, sőt néha látjuk is, min jár az esze. Becker olcsó humorforrásként használja a szubjektív történetmesélést: egyáltalán nem következik a film koncepciójából, hogy a közönségnek a főhős fejéből (fejével) kell átélnie ezt a történetet. Inkább a regény való arra, hogy a befogadót közvetlenül beavassák a protagonista gondolataiba, nem a film.
De még amikor dialógusok mozgatják a jeleneteket, Becker akkor is szószátyár, és sok beszédnek sok az alja. A művészet és a műkritika témáját felölelve túl sokat markol, így csak csapong – kevés a kiforrott, frappáns párbeszéd vagy monológ. A film humora is esetleges, nem igazán kapcsolódik az alapkoncepcióhoz. Becker a komikumot illetően inkább a mennyiségre utazott, nem a minőségre: Kaminski egy kis faluban lakik, és a nagyvárosi Zöllnernek alaposan meggyűlik a baja a vidéki élettel, csak épp ennek nincs sok köze egy művész és egy kritikus konfliktusához. A film egyaránt dráma és komédia, de ritkán egyszerre, inkább hol egyik, hol másik. Az elején vígjátéki, a végére pedig már inkább drámai a tónus, pedig inkább fordítva kellene lennie, így ugyanis egy felhőtlen, szinte börleszkes komédia után kell megpróbálnunk együtt érezni a karakterekkel.
A nyitány arról árulkodik, hogy az író-rendező tudta, hogyan kell filmdrámává adaptálni egy regényt, sikerül is felcsigáznia a néző figyelmét, aztán viszont már inkább a próza szabadabb, életszerűbb, tudatfolyam-stílusú mesélési metódusát követi, ami széttartó cselekményt eredményez. A koncepcióban rejlő drámai és komikus potenciál is elsikkad a film végére. Becker láthatóan beleszeretett a regénybe, és nem merte megkurtítani, a mozi így vagy félórával hosszabb is a kelleténél. Kár érte – a film így inkább elszalasztott lehetőség.
Pont: 6/10
Én és Kaminski (Ich und Kaminski)
Színes, fekete-fehér, feliratos, belga-német játékfilm, 124 perc, 2015
Rendező, forgatókönyvíró: Wolfgang Becker
Operatőr: Jürgen Jürges
Zene: Lorenz Dangel
Szereplők: Daniel Brühl, Jesper Christensen, Amira Casar, Geraldine Chaplin
Bemutató dátuma: 2016. április 21. (Forgalmazó: Cirko Film)
A címszereplő, Manuel Kaminski egy idős, valaha ünnepelt festőművész, aki a világtól elvonultan egy alpesi faluban tölti napjait. Azzal vált híressé, hogy kiállításain egy vak festő műveiként reklámozták pazar képeit, pedig csak később veszítette el teljesen a szeme világát. Ismerte Picassót, Matisse-t, Cocteau-t és Warholt, igazi zseni volt, de rég visszavonult. A másik hős Sebastian Zöllner (Daniel Brühl), egy fiatal és törtető művészetkritikus, aki épp Kaminskiról ír életrajzi könyvet. Megtudta, hogy a festő még nem is volt vak, amikor sztárrá vált. Könyve befejezéséhez már csak egy mélyinterjúra van szüksége Kaminskivel, de azt se bánná, ha agg alanya feldobná a talpát, mert akkor tuti bestseller válik a munkájából.
A film roppant ígéretesen kezdődik. A nyitó szekvencia briliáns expozíció: híradót látunk Kaminskiről a halála apropóján, amiben Zöllner is nyilatkozik. Aztán kiderül, hogy Zöllner ezt csak álmodta, de a szcéna akár flash forwardnak is beillik – csak utólag tudjuk meg, mi történt valójában. A film a felütés után ötletes dramedyként folytatódik. Zöllner tökéletes antihős, akire sok lecke és nagyívű jellemfejlődés vár Kaminski hatására. Azonosulásra is alkalmas: fiatalként még nincs mögötte súlyos múlt, és kritikusként csak reflektál, nem pedig alkot, mint a festő, azaz nem tesz olyasmit, amit a néző ne tudna vagy akarna követni. Vele szemben Kaminski idős emberként kiforrott jellem, akinek múltja traumáival kell szembenéznie, és ebben van segítségére Zöllner, még ha ezt maga nem is sejti.
A két féri szélsőséges jellem, gyökeresen különböző személyiség, érdekellentétek feszülnek köztük, így aztán összezárva változásra kényszerítik egymást, gyakori köztük a feszült konfliktus. A cselekmény megismerkedésük után felpörög, a film műfaja road és buddy movie-ba megy át: Zöllner a festő ismerőseivel készített interjúi során rájött, hogy Kaminski élete szerelme valójában nem halt meg, csak ezt hazudták a művésznek. Az újságíró és a szeszélyes aggastyán kocsival vágnak neki az exhez vezető útnak, Kaminski lánya viszont közben a rendőrséggel körözteti őket. Mivel a festő még vak is, komikus helyzetekbe keverednek. Wolfgang Becker már másodjára építi filmjét egy fiatal és egy idős karakter kapcsolatának dinamikájára, hiszen ő készítette a Good Bye, Lenin!-t is, ráadásul ugyancsak Brühllel a főszerepben, akinek még jobban áll ez a tenyérbemászó figura, mint a rendező előző dramedyjének főszerepe.
Egy ilyen indítást nem könnyű elrontani, de az Én és Kaminski színvonala a játékidő múlásával bizony lassan csökken. Az ígéretes kezdés után például flashback jelenetek sorozata következik, amelyekben Zöllner interjúvolja Kaminski ismerőseit. Ez már erőltetett expozíció, csak megakasztja a cselekmény lendületét, az így közvetített információnak inkább az újságíró és a festő párbeszédeiből kellett volna kiderülnie. A filmről lerí, hogy regényadaptáció, azok minden gyermekbetegségével. Hangalámondásos narrációban halljuk a hős gondolatait, sőt néha látjuk is, min jár az esze. Becker olcsó humorforrásként használja a szubjektív történetmesélést: egyáltalán nem következik a film koncepciójából, hogy a közönségnek a főhős fejéből (fejével) kell átélnie ezt a történetet. Inkább a regény való arra, hogy a befogadót közvetlenül beavassák a protagonista gondolataiba, nem a film.
De még amikor dialógusok mozgatják a jeleneteket, Becker akkor is szószátyár, és sok beszédnek sok az alja. A művészet és a műkritika témáját felölelve túl sokat markol, így csak csapong – kevés a kiforrott, frappáns párbeszéd vagy monológ. A film humora is esetleges, nem igazán kapcsolódik az alapkoncepcióhoz. Becker a komikumot illetően inkább a mennyiségre utazott, nem a minőségre: Kaminski egy kis faluban lakik, és a nagyvárosi Zöllnernek alaposan meggyűlik a baja a vidéki élettel, csak épp ennek nincs sok köze egy művész és egy kritikus konfliktusához. A film egyaránt dráma és komédia, de ritkán egyszerre, inkább hol egyik, hol másik. Az elején vígjátéki, a végére pedig már inkább drámai a tónus, pedig inkább fordítva kellene lennie, így ugyanis egy felhőtlen, szinte börleszkes komédia után kell megpróbálnunk együtt érezni a karakterekkel.
A nyitány arról árulkodik, hogy az író-rendező tudta, hogyan kell filmdrámává adaptálni egy regényt, sikerül is felcsigáznia a néző figyelmét, aztán viszont már inkább a próza szabadabb, életszerűbb, tudatfolyam-stílusú mesélési metódusát követi, ami széttartó cselekményt eredményez. A koncepcióban rejlő drámai és komikus potenciál is elsikkad a film végére. Becker láthatóan beleszeretett a regénybe, és nem merte megkurtítani, a mozi így vagy félórával hosszabb is a kelleténél. Kár érte – a film így inkább elszalasztott lehetőség.
Pont: 6/10
Én és Kaminski (Ich und Kaminski)
Színes, fekete-fehér, feliratos, belga-német játékfilm, 124 perc, 2015
Rendező, forgatókönyvíró: Wolfgang Becker
Operatőr: Jürgen Jürges
Zene: Lorenz Dangel
Szereplők: Daniel Brühl, Jesper Christensen, Amira Casar, Geraldine Chaplin
Bemutató dátuma: 2016. április 21. (Forgalmazó: Cirko Film)
