Clint Eastwood, a világ legöregebb drogfutárja

Nem kell számmisztikusnak lenni ahhoz, hogy Clint Eastwood negyvenedik rendezése esetében különleges tényállásra gyanakodjunk. A csempész a nyolcvannyolc éves filmsztár számvetése elmúlásról, öregedésről, amely nem is annyira a világ legidősebb drogfutárjáról, a mexikói kartell szolgálatába kilencvenévesen elszegődő Earl Stone-ról szól, hanem a filmsztár, a sármőr Eastwoodról, aki kétszer nősült, ám gyerekei nem csak feleségeitől születtek. Több száz filmre rugó munkássága alapján könnyen elhisszük, hogy tudja, miről beszél, ha azt mondja: bánja, hogy a munkát helyezte a család elé.

S hogy ezt a számvetést a Gran Torinóvalmár ennél alaposabban elvégezte? Valóban, de ott még nem lehetett ünnepelni a puszta tényt, hogy Clint Eastwood kamera elé állt, mint most, tíz évvel és két ígérettel azután, hogy a színész megfogadta, ezután már csak rendezni fog. Azonban épp a Gran Torino forgatókönyvírója, Nick Schenk találta meg egy olyan – egyébiránt valós – történettel, aminek a főszerepét nem tudta visszautasítani, hiszen ha a mélyére nézünk, olyan, mintha róla szólna. Eastwood nem is akarja kikerülni a párhuzamokat, elhidegült lányát a saját lányával, Alison Eastwooddal játszatta el, és annyira komolyan vette a film tanulságát, hogy az amerikai premieren sok évtizednyi titkolózás és tagadás után végre elismerte házasságon kívül született gyermekét, Laurie Murray-t.

Természetesen ettől A csempész még nem lesz jobb, sőt, igazán jó film sem. A történet a nyugdíjas drogfutárról valóban annyira szenzációs, hogy az hollywoodi feldolgozásért kiált, de Schenknek ezúttal csak pár üresen koppanó szentenciában sikerült az utolsó utáni esélyről megfogalmaznia mindazt, amit a Gran Torinóban már jobban kidolgozott. Az a film nem csupán az időskori magányról, az emberi kapcsolatok szükségességéről mondott valami alapvetőt, de Clint Eastwood komplett életművét, a konzervatív pisztolyhőst és szolidan rasszista Piszkos Harry-t átfazonírozta a 21. századra. Eastwood, akit legalább a Nincs bocsánat óta az önvallomásos líra nagymestereként tartanak számon, a Gran Torinóban újfent megváltotta önmagát, és létrehozta a westernhős kertvárosba szorult kiadását: azt, aki még puskával kergeti el a rosszfiúkat a tornácáról, de megmenteni már csak úgy tudja a közösséget – méghozzá a szomszédjában élő hmong közösséget –, hogy feláldozza magát.

A csempész ezt a számvetést igyekszik megúszni, és csak arra koncentrál, hogy minél rövidebb úton bezsebelje a könnyes szemű megbocsátást. Earl Stone-t a mexikói kartelltagok, az őt üldöző ügynökök, az általa leniggerezett durrdefektes család, valamint a mindenféle korú és származású prostituált is haláljó fazonnak tartja, még ha a lányoknak ezért fizetni is kell. Értjük a dilemmát, hiszen ki tudna ellenállni Eastwoodnak, amint bőkezűen szórja a szarkasztikus megjegyzéseit, de egy filmtől azért többet várunk annál, mint hogy hősünk hátba veregeti filmbeli alteregóját, hogy igaz, elhanyagoltad a családodat, és nem voltál a legjobb ember, de van esély a javulásra, az összeborulásra.

A csempész ugyanis épp azokat a családi konfliktusokat nem dolgozza ki, amikről ez az egész drogcsempészet valójában szólna, és ez alól még az sem ad felmentést, hogy a film a hírekkel ellentétben sokkal inkább humoros mese, mint vérre menő dráma. Earlnek nem kell jellemfejlődésen átesnie, elég kétszer megjelennie egy családi eseményen, hogy beérjen a szívlágyulás. A vásznon az elszúrt életű öregemberek utópiája pereg, melynek felszínes kedvességében van valami kétségbeesett törekvés arra, hogy akár Earlt, akár Eastwoodot szeressék az emberek. Talán ezért is fordulhat elő, hogy senki nem veti fel egyetlen mondat erejéig sem az öreg erkölcsi felelősségét, aki jó bulinak éli meg a drogcsempészetet, pedig az a több száz kiló heroin, amit leszállított, rengeteg ember életét tehette tönkre. És ezért engedheti meg magának a nyugdíjas tempót rendezőként, az ezredszerre is ellőtt vágóképeket a sztrádán, amikbe se feszültséget, se a cselekményt továbbgördítő információt nem vezet, mert az úton Earl azt a szociális igényét éli ki, hogy emberekkel társalogjon, tanácsokat osszon, vagy épp segítsen másoknak, és ezért őt cserébe megkedveljék.

Hogy a maga kellemesen unalmas módján mégis jó nézni a filmet, az nem Eastwoodnak, a rendezőnek, hanem Clintnek, a színésznek köszönhető. Annak, hogy a filmsztár vállalja az öregségét, csapott vállát, görbe hátát, beesett arcát, lassú totyogását – azt, hogy az idő végérvényesen eljárt felette. A csempész legerősebb jelenetében Eastwood és filmbeli felesége, Dianne Wiest beszélget halálról, szerelemről, megbocsátásról. A szöveg olyan, amilyen, mégis meghat, mert a színészek arcára írt barázdák, a halál torkában elcsukló, sípoló hangjuk megélt tartalommal tölti fel a sorokat. Olyan visszavonhatatlan súllyal, amit a forgatókönyv meg sem próbál érzékeltetni. Talán ha akarná se tudná, mert itt az vág mellbe, hogy a szemünk előtt múlik el egy örökkévalónak hitt ikon, akit ötven éve ismerünk és nézünk folyamatosan a moziban. Olyan, mint a roskatag nagyapánk, akit fáj esendőnek látni, és hiába nyúl mellé, lehetetlen nem szeretni.

Kihagyott ziccer A csempész, de olyan, amit muszáj volt ellőni, mert már az is filmtörténeti élmény, hogy két, lassan vánszorgó órán át nézhetjük a nyolcvannyolc éves filmsztárt és az ő mélyen gyökerező vágyálmát arról, hogy szeressék – és hogy megbocsássanak: filmbéli karakterének és neki ezért a tétova, öregecske alkotásért egyaránt.

Pontszám: 6/10

A csempész
Színes, amerikai dráma, 116 perc, 2018
Rendező: Clint Eastwood
Forgatókönyvíró: Nick Schenk
Operatőr: Yves Bélanger
Szereplők: Clint Eastwood (Earl Stone), Bradley Cooper (Colin Bates), Michael Peña (DEA ügynök), Andy Garcia (Laton), Dianne West (Mary), Alison Eastwood (Iris), Taissa Farmiga (Giny), Laurence Fishburne (különleges DEA ügynök)
Bemutató dátuma: 2019. január 10. (Forgalmazó: InterCom)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!