Nemes rothadás

Tekintve, hogy az excentrikus rendező hét éve milyen kijelentésekkel tiltatta ki magát a világ legrangosabb fesztiváljáról, és korábban is mennyire feszegette publikuma tűréshatárát, A ház, amit Jack építettben aligha meglepő egy sorozatgyilkos szerzői alteregóvá duzzasztása. Trier posztmodern ecsetkezelőként sosem hitt az elitizmus és a közönséges szórakoztatás elkülönítésében, szerzői érzékenység jár nála párban a tabudöntögető hatáskeltéssel, és innen egyenes út a vezet a „gyilkos mint profán alkotó” témakörig.

Lars von Trier saját frusztrációit zúdítja ránk, arra késztet bennünket, hogy merüljünk nyakig egy pszichopata lelkivilágába, hovatovább azonosuljunk vele, bonyolódjunk ideológiai csevejbe – A ház, amit Jack építettben e szubjektivitásnak egy rendkívül stilizált pokolra szállás teremt alapot, melynek során Dante Isteni színjátékának referenciái villannak fel. Trier viszont – akárcsak főalakja – önvizsgálatot tart, kérdésfelvetőként lép színre, nem éri be a puszta idézgetéssel. Művészet és perverzió kölcsönhatásáról elmélkedik a film, illetve azon tűnődik, egyáltalán hogyan ötvöződhet ez a két látszólag radikálisan ellentétes minőség.

Nemcsak egyetlen karaktert vizsgál a direktor – rögvest a világot dédelgeti a keblén, hangoztatva, hogy az emberiség közönyös, örökké legyint mások szenvedésére, így végképp áthágható a legősibb szabály: a gyilkosság szépművészeti rangra emelkedhet. A Dogma-mozgalom stílusát idéző, karcosan rögzített vágóképeken szüremlenek ijesztő tudattartalmak a kézzelfogható valóságba: A ház, amit Jack épített zsáner- és stilisztikai kötéltánc, hangnemváltásokban dúskáló fityisz a konformizmusnak, horror, sorozatgyilkosfilm, lélektani dráma, fekete humorban pácolt szatíra – ezek mellett pedig dokumentumfilm-bejátszások, sőt, egy az örömből bűntudatba csúszást szimbolizáló fekete-fehér animációs betét telítik tovább a filmet. Csakúgy, mint egy tébolyát intelligenciával, simulékony modorral palástoló nárcisztikus, rockzenére ámokfutó ölőgépnél vagy egy öntörvényű szerzőnél, nincsenek többé határok.

Gyerekgyilkosság felel egy zsákba gyömöszölt, leradírozott arcú hulla vignettájára, A nimfomániást idéző flashback szerkezet, valamint a fejezetekre tagolt fabula végképp aláhúzzák a szerző monomániáját – Trier önterápiája korábbi munkáiból (Hullámtörés, Antikrisztus, Melankólia) származó részletek besuvasztásakor lesz teljesen egyértelmű. Felmerül a kérdés: Jack centrumba helyezésével a rendező azt állítja-e, hogy ő maga is zavarodott, vagy csupán főszereplőjén át próbál lecsillapodni, nem hagyva, hogy nézői végleg magukévá tegyék a központi figura betegségét? A ház, amit Jack épített egy apokalipszis felé haladó narratívával az utóbbi felé hajlik – a hősként bajosan definiálható mészáros és az őt spirituális túrára szólító Vergilius-alakmás párbeszéde filozófiai párbaj, mely érinti a nihillel szembeállított humanizmust, jót és rosszat, ám Trier ekkor sem adja könnyen magát. Jack saját, mellbe döfésben, keblek lenyesésében feltáruló „művészetét” Hitlert, Sztálint, Idi Amint ábrázoló híradófelvételekkel, fonnyadt szőlők snittjeivel, rajzfilmetűdökkel és nőgyűlölő szentenciákkal vagy jelenetekkel igazolja. Az intézményesített vagy a privát zsarnokság – adott esetben obszesszív-kompulzív zavar, azaz kényszerbetegség leküzdését is maga után vonó – összeszedettséget igényel, a gyilkosság az alkotás magasabb formája (ahogy beállítottságtól, nézőponttól függően egy Stuka bombázó pusztításában is ott rejlik az esztétikum). Csendéletté formálható egy lemészárolt család testhelyzete, műalkotássá nőhet a haláltáborok borzalma és építészeti struktúrája (miközben Trier természetesen erkölcsi szemszögből ugyanúgy időzik a nagyon is megkérdőjelezhető tézis védhetőségén, belátva a kétértelműségeket), vagy a kamera, az alkotás eszközének helyét töltheti be az állványra illesztett vadászfegyver az egyik film végi jelenetben.

Trier felvetése nem újdonság, azonban tagadhatatlan formai nagyszerűséggel bír a megvalósítás. Igaz, a rendező néhol túlmagyaráz, beleszeret a saját hangjába. Hosszan tart ki sehová nem tartó dialógusjeleneteket, korábban már egyértelműsített téziseket rág szájba mérnöki precizitás és gyomorforgató neurózis egymásba olvadásáról. Végül pedig – Verge/ Vergilius karakterén keresztül – ítéletet mond hőse felett, mégsem helyesli a művészet ilyetén szárba szökkenését, de vélhetően elismeri: a főfigura ténykedéseinek táptalajt adó gonoszság sosem tűnik el. Miután Jack thriller- és horrortradíciókat mímelve már-már nézői szimpátiára tart igényt, majd lehull róla minden civilizált viselkedést fenntartó álarc, a rendező a beszédes című Hit the Road Jack ritmusára vallja be önmagának és a közönségének, hogy a perverzió jobban mutat fiktív formába öntve. Tantételnek hat a végső üzenet, ám az odáig vezető sokkterápia nagyon jól illusztrálja: a művészet akkor váj belénk és marad velünk, ha – egy fiktív gyilkos ténykedéséhez hasonlóan – nem ismer el semmiféle kategóriát, és pontosan emiatt akár hamar bűntetté is válhat.

Pontszám: 7/10

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built)
Színes, szinkronizált dán-francia-német-svéd pszichohorror, 155 perc, 2018
Rendező: Lars von Trier
Operatőr: Manuel Alberto Claro
Szereplők: Matt Dillon (Jack), Bruno Ganz (Verge), Uma Thurman (az első nő), Siobhan Fallon Hogan (a második nő), Riley Keough (Gyagya)
Bemutató dátuma: 2018. november 29. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!