„A kávéval együtt a szégyen”

Ő volt a fiatal énekesnő a Swingben, de szerepel a Veszettekben és Kern András, valamint Mészáros Márta új filmjében is láthatjuk majd. Az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színésznővel, Törőcsik Franciskával tanulásról, megélhetésről, castingról és nyolcadik körös alakításról beszélgettünk.

Gyakran hiszik azt, hogy Törőcsik Mari unokája vagy?

Mindenki megkérdezi, ami nagyon megtisztelő, még ha nem is vagyunk rokonok.

Előny vagy hátrány a névrokonság?

Szerintem nem jelent semmit. Rengeteg névrokon dolgozik a színészi pályán, és nem hiszem, hogy ez önbeteljesítő jóslatként működne.

Törőcsik Mari azt mondta neked a Swing forgatásán, hogy eljátszhatnád a lány szerepét a Körhintában. Kaptál már ennél nagyobb bókot?

Ez valóban életem egyik legnagyobb bókja volt, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Rögtön az első forgatási napon mondta, nagy örömet szerzett.

A Swingben Kulka Jánossal, Ónodi Eszterrel és Csákányi Eszterrel is együtt játszhattál. Egy fiatal színésznek olyan ez, mint egy intenzív színésztanfolyam?

Igen. Elsősorban azért jó, ha az ember nagy színészek között játszik, mert elleshet olyan dolgokat, amik egész életében meghatározóak lehetnek. Akár azt, hogyan dolgoznak a kamera előtt, akár hogy hogyan léteznek magánemberként. A Vörösmarty társulatában is ilyen színészekkel vagyok körülvéve, úgyhogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Rengeteg olyan emberrel találkoztam ez alatt a rövid idő alatt, amit a pályán eltöltöttem, akitől bőven volt mit tanulni.

Kívülről úgy néz ki, hogy a Swing különösen fontos pont volt a pályádon. Te is így érzed?

Persze fontos, ez volt az első nagyjátékfilm-főszerepem, jó, hogy kipróbálhattam magam ebben a műfajban. Minden műfaj megköveteli a pontosságot, az alázatot és az arányérzéket, mindegyiknek megvannak a játékszabályai. Nem szoktam lenézni semmilyen műfajt, bizonyos szempontból egy bohózathoz is ugyanúgy kell hozzálátni, mint egy Csehov-drámához. Nyilván egy komolyabb előadást próbálni, játszani magasztosabb érzés.

Az ízlésedhez egy Csehov-dráma vagy egy olyan zenés szórakoztató film áll közelebb, mint a Swing?



Zenés osztályba jártam, ami nem jelenti azt, hogy operett- vagy musicalorientált lennék, de fontosnak tartom, hogy színház és zene elválaszthatatlanok egymástól, Novák Eszternek és Selmeczi Györgynek köszönhetően pedig elkezdtük megtanulni, hogyan kell a zenével bánni a színpadon. A Csókos asszony ugyanúgy meghatározó előadás volt az életemben, mint például a Hamlet, és olyan tapasztalatot adott, amit a nem zenés műfajokban is tudok hasznosítani. A Balfácánt vacsorára című vígjátékot is kihívásként kezeltem, mert ennek a műfajnak is megvannak a maga szabályai: nagyon pontosnak kell lenni, és csak akkor működik, ha megküzd vele az ember. De persze van olyan történet, aminél érzem, hogy más, mint a többi, hogy igazán különleges lehetőség eljátszani. Ilyen például az Aurora Borealis – Északi fény című film, amit Mészáros Márta fog rendezni. Ez egy többszörösen összetett szerep és igazán mély történet. Libabőrös lettem, amikor először olvastam a jeleneteket, majd a forgatókönyvet.

Castingon kaptad meg, vagy megkeresett Mészáros Márta a szereppel, hogy neked szánta?

Castingon, ahol kiderült, hogy egy olyan jelenetet kell megcsinálnom, amit nem küldtek át, vagy elküldték, csak nem vettem észre – a lényeg, hogy nem tudtam a jelenet szövegét, és ez nagyon elkeserített, pedig nem volt nehéz, mindössze három-négy mondat, de annyira készültem a válogatásra, hogy egy kicsit megijedtem. Aztán feltettem a kezem, hogy lesz, ami lesz, most már nem tudok mit csinálni – lehet, hogy épp ezért sikerült jól, de szinte már a jelenet végén mondta Márta, hogy szeretne velem dolgozni. Erre valami olyasmit gagyogtam zavaromban, hogy én is. Nagyon boldog voltam.

Emlékszel a pillanatra, amikor rájöttél, hogy színész akarsz lenni?



Világéletemben szerettem bohóckodni és verseket mondani. Bár gátlásos kisgyerek voltam, a szereplési vágy mindig bennem volt, talán pont emiatt. A szüleim el is vittek Földessy Margit színitanodájába, ami az életem részévé vált. Mindig nagyon szerettem oda járni, mert végtelenül szabad foglalkozás volt, semmilyen kötöttséget nem jelentett. Nem arról szólt, hogy „tanuljuk a szakmát”, hanem arról, hogy játsszunk. Ennek ellenére sosem mondtam senkinek, hogy színésznő szeretnék lenni, talán magamnak se mertem ezt igazán bevallani. De arra emlékszem, hogy amikor el kellett volna ajándékozni a felesleges ruháinkat, mindig eltettem a furcsa darabokat, abban reménykedve, hogy majd egyszer talán hasznukat veszem a Színműn. Volt egy-két ruha, amit hasznosítottam is ott, úgyhogy ez végül beigazolódott.

„Nekem leginkább a színművészetis lét volt a vágyam. Oda akartam járni” – mondtad egy interjúban. Hogy képzelted el, milyen lesz a Színműre járni, és valójában milyen volt?

Nem is mertem elképzelni. Azt gondoltam, hogy valami nagyon komoly dolog folyik ott, és akik oda járnak, azokkal olyan történik, amiről beszélni sem lehet. Nem is akartam elhinni egy évig, talán kettőig, hogy én is oda járok. Az elképzeléseimhez képest egészen más volt, és utólag kicsit bánom, hogy nem tudtam többet a pillanatnak élni. Amikor az ember bekerül, dolgozik benne a teljesítési vágy, és mindenáron fejlődni akar, ahelyett, hogy sokszor egyszerűen csak megélné a dolgokat. Ha mai fejjel kezdhetném el a Színműt, ugyanúgy játékként fognám fel, mint a színitanodát. Ezért a mesterséget nagyon kell szeretni. Ha valakinek nem okoz elég örömet, akkor nem tudja átvészelni az esetleges nehézségeket.

Amikor bekerültél a székesfehérvári Vörösmarty Színházba, ahol szintén nagy színészek – Cserhalmi György, Derzsi János, Gáspár Sándor és mások – között játszol, arra már tudtál rögtön játékként tekinteni?

Igen. Nagyon jól indult az ottlétem. A Pillangó című előadást nagyon szerettem, de azóta is rengeteg nagyszerű lehetőséget kapok. Általában szabadnak érzem ott magam, ami nagyon jó hatással van rám, mert bátrabban merek próbálni, nem érzem, hogy mindenképpen meg kell felelnem a társulatnak, különben elítélnek. Kíváncsiak rám Fehérváron, fontos visszajelzéseket, bizalmat kapok.

Rögtön egyetem után felvettek a Színműre, és amikor végeztél, bekerültél a Vörösmarty társulatába. Elsőévesként játszottál Horváth Lili kisfilmjében, a Napszúrásban, harmadévben pedig az Örkényben a Pillantás a hídról című darabban. Előfordult, hogy azt gondoltad, túl fiatalon túl mély vízbe kerültél?

Persze. Sok szempontból azt éreztem, hogy már kész vagyok az egyetemre, és voltak dolgok, amikről szívesen beszéltem volna, csak az eszközöket nem találtam hozzá. Sok előnnyel járt, hogy rögtön bedobtak a mély vízbe, de tizennyolc évesen kicsit korai volt bekerülni. Ha egy vagy két évvel később vesznek fel, egészen máshogy álltam volna a dologhoz.

Azt szokták mondani, a színésznek előbb élni kell, hogy aztán tudjon miből meríteni.

Ez igaz, de a színész a fantáziájából is dolgozik. Kell, hogy az emberrel történjenek dolgok, de egy regény elolvasásával is át lehet élni egy történetet. Az olvasott ember általában ezért érettebb, mint a kortársai, mert olyan dolgok is megtörténtek vele a könyvek által, ami mással nem. De az is igaz, hogy ha valaki megélt már hasonló szituációt, mint amit el kell játszani, könnyebben ráérez, milyen is az. De ez a másik irányban is működik: előfordult már, hogy épp az akadályozott, hogy túl ismerős volt a történet.

Ezek szerint sokat szoktál olvasni?

Sajnos nem eleget. Ha majd lesz elég időm, igyekszem bepótolni a hiányokat. Nagyon hiányzik ez a fajta elmélyülés.

Előfordul, hogy a színházon kívül is keresed a drámát, hogy megélj valamit, amiből aztán tudsz hasznosítani valamit színészként?

Igen. Akkor is egy kicsit színész vagyok, ha nem a színpadon állok. Persze nem a szó rossz értelmében. Inkább a nyitottságról beszélek. De van, hogy azért tesz kíváncsivá egy szerep, mert soha nem történt velem olyasmi. Szerintem itthon, Magyarországon épp elég különös dolog történik ahhoz, hogy ne kelljen a színésznek kutakodnia, ha szélsőséges helyzetekkel akar találkozni. A téma az utcán hever.

Az Édes Anna főszerepe különösen fontos volt számodra, hiszen az arra való színészi felkészülésből írtad a szakdolgozatodat. Hogyan segített ez a szerep eljátszásában?

Az Édes Anna kapcsán annak akartam a végére járni, milyen az, ha rááldozok egy fél évet az életemből a felkészülésre, és magára a próbafolyamat elemzésére. Alapvetően minden – például egy korabeli könyv vagy fotó is – segít, hogy jobban el tudjam képzelni a darab világát, sok mindenben segített ez a kutatás.

A felkészülés során megnézted a korábbi filmverziókat is. Az is segít, ha látod, hogy mások korábban hogyan formálták meg a szerepet, vagy próbálod inkább távol tartani magadtól a hatásokat, hogy még öntudatlanul se másold le, amit mástól láttál?



Vannak olyan színészek, akik nem nézik meg az adaptációkat, mielőtt egy szerepet eljátszanak, de engem általában nem zavar ez. Más színészek játékában az ő személyiségük és tehetségük formálta az alakítás elemeit, vagy hogy mit szeretne megmutatni a rendező a szerepből rajtuk keresztül. Mivel előbb olvastam el a könyvet, addigra már kialakult egy határozott elképzelésem a szerepről, és ehhez próbáltam hű maradni azután is, hogy megnéztem a filmeket. Olyan nem fordult elő, hogy láttam egy mimikát, és arra gondoltam, na ezt ellopom, hanem mindig a színész vagy a rendező gondolatát próbáltam megérteni, és azt vagy be tudtam építeni az elképzelésembe, vagy új utakat kerestem.

Mi az, amit eddig nem tudtál megmutatni magadból filmen, de színházban már igen?

A magyarországi filmes helyzetből adódik, hogy a színészek nem forgatnak annyit, amennyit régen volt lehetőségük. Én az egész évet a színházban töltöm, filmezni eddig egy évben egyszer volt lehetőségem, és még így is szerencsésnek mondhatom magam. A színházban rengeteg minden történik velem, sok mindent kezdek megérteni, amit remélem, hogy tudok majd filmen is hasznosítani.

Színházi társulatban nem illik visszautasítani szerepet, és bár a filmek között elvileg tudnál válogatni, de ahhoz kevés a lehetőség itthon. Mennyire lehet így tudatosan építeni a filmes pályádat? El kell fogadni azt a kevés szerepet, amit felkínálnak?

Ez általában attól függ, éppen hol tartok az életemben. Volt olyan időszak, amikor azt éreztem, csak azt vállalom el, amire képesnek érzem magam. De az ember állandóan változik, és ma már én is más dolgokra érzem magam képesnek. Nem Amerikában élünk, és nem hollywoodi sztárok vagyunk, akik tudatosan építgethetik a karrierjüket, és úgy döntenek, hogy most nem vesznek luxusvillát a Hawaii szigeteken, de mégis elvállalják azt az életrajzi filmet. Ha egy évben csak egy lehetőség van, az ember nehéz szívvel mondja vissza, még akkor is, ha fél attól, hogy nem fogja tudni saját mércéjéhez képest teljesíteni.

Fiatal színészként keresned kell az egyéb lehetőségeket, például a reklámokat, hogy kiegészítsd az alacsony színházi keresetet és a filmes gázsikat?

Külföldi reklámokra el szoktam menni, de szerencsére egyet sem kaptam még meg. Ha a gyerekeim tanszerei múlnának rajta, nem érezném magam rosszul miatta, de egyelőre nem bánom, ha nincs ilyesmi az életemben. Eddig csak egyszer vállaltam reklámot – egy könyváruház kampányát –, és azt is csak a mondanivalója miatt, miszerint olvasni jó dolog. Ha megint megkeresnének, inkább nemet mondanék. Az élet rövid, és szeretném hasznosabb dolgokkal tölteni az időmet.

Ha megkínálnának egy szappanopera szerepével, azt elvállalnád?

Attól függ, hogy milyen. Ha értelmes mondatokat kell benne elmondani, ha van idő előtte próbálni, ha a kapkodás nem megy a minőség rovására, akkor talán igen.

A szinkronizálásba is belekóstoltál már. Az hogy tetszett?

Én ezt tanulási lehetőségnek fogom fel, mert hihetetlenül fejleszti a színészi ritmusérzéket, és segít ráérezni, hogyan bánjak a hangommal. A kezdő színész hajlamos csak az érzésekre, a gondolatokra koncentrálni a színpadon, de a gondolatokat valahogy át kell adni a nézőnek. Ebből a szempontból nagyon fontos a plasztikusság, az érthetőség és a színek. Szóval izgalmas dolog szinkronizálni, arról nem is beszélve, hogy közben legalább van időm filmet nézni.

A Színműn is találkozhattál már a szinkronizálással, hiszen van minimális szinkronképzés.

A színházakban általában nem keresnek jól az emberek, úgyhogy jól jön az a plusz, amit a szinkronizálás jelent. Ezért is tartom kiváló ötletnek a tanárok részéről a korábban említett előnyein túl ezt a képzést. De sajnos voltam olyan szinkronstúdióban is, ahol gyártás folyt, és azt éreztem, nem értem azt, amiről beszélek, mert nincs idő próbálni, vagy hogy legalább felfogjam, miről szól a jelenet. Egyszerűen túl gyors volt a tempó.

Legközelebb a Veszettekben lehet látni téged.

Anita szerepét már a forgatás előtt két évvel megkaptam, de végül csúszott a forgatás. Emiatt sokáig érhetett bennem a szerep. Kriszta egyébként is nagyon alapos rendező, sokat próbáltunk, izgalmas volt vele dolgozni. Én is szeretek inkább többet, mint kevesebbet próbálni, és örültem, hogy addig vettük fel a jeleneteket, amíg jók nem lettek.

Játszol Kern András új filmjében, a Gondolj rámban és egy angol–magyar filmben, az Act/orban is. Ezekről mit kell tudni?

Kern András filmjében egy kisebb szerepem van. Nagyon megkedveltem Andrást és a film stílusát is, úgyhogy kíváncsian várom a végeredményt. Az Act/or Berentz Janka diplomafilmje, aki Londonban tanult filmrendezést, és a film fele Magyarországon játszódik, a másik fele pedig Londonban. A forgatás végére nagyon jó barátnők lettünk Jankával, jól éreztem magam a forgatáson, de hogy milyen lesz a film, azt nem tudom, pláne hogy a londoni forgatásokon nem játszottam. A film színészekről szól, amiről szerintem nehéz filmet készíteni, engem más témák igazából jobban érdekelnek, mert a színházi élet kitölti a mindennapjaimat. De nagyon kíváncsi vagyok a végeredményre.

Te milyen filmet készítenél?

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amik asszociációra épülnek, többet bíznak a nézőre, és nem húzzák alá piros filccel, hogy mit akarnak közölni. Mint Fellini filmjei, vagy például A nagy szépség.

Ha hétvégén ki akarsz kapcsolódni, milyen filmet raksz be otthon?

Valamilyen rajzfilmet, például a Frakk, a macskák rémét. De a legfrissebb nagy filmélményt az Ida jelentette. Nőként eleve közelebb áll hozzám az olyan film, ami a női lélektannal foglalkozik, ez pedig nagyon nőcentrikus történet. Azt is szeretem, ha egy film képzőművészeti élményt nyújt, és olyan képek vannak benne, amiken hosszú perceken keresztül el lehet időzni. Hátborzongató az a jelenet – most is kiráz tőle a hideg, ha rágondolok –, amikor Wanda kiugrik az ablakon. Nagyon váratlan, de utólag igazolja magát. Ilyenkor közhely, hogy a színész feláll, hosszan lenéz, majd kilép az ablakon, de Agata Kulesza játékában ez a jelenet váratlan és mégis igaz. Nem első, hanem nyolcadik körös.

Nyolcadik körös?

Manapság sokszor az a fontos, hogy a színész gyorsan megcsinálja a jelenetet, mert nincs idő többre. Például ha azt kell eljátszani, hogy kiborult a kávé, és kínosan érzed magad az első randin, akkor először a közhelyek jönnek, olyan első körös dolgok, mint hogy elkezded rendezgetni a ruhád, pedig lehet, másként kellene eljátszani. Ehhez a színész részéről gondolkodás, a rendező részéről pedig egy jó instrukció kell, mondjuk, kipróbálni azt, hogy a lány nem pattan fel és nem kezdi el rendezgetni a ruháját, hanem mozdulatlan marad, és a kávéval együtt a szégyen is végigfut rajta.

Fotók: Czirják Pál